PRAE.HU: Hogyan jött az érdeklődés a nagyvárosok, a nagyvárosok irodalmi leképeződése iránt? Szerepet játszott benne az életút helyszíneinek változatossága? Gyakorlat vagy elmélet volt előbb?

A nagyváros probléma mindig is érdekelt. Mégpedig azért, mert pont az irodalmi földolgozásai révén számos olyan kérdést föl lehet tenni, mely nem szűken vett irodalmi kérdés, hanem szociológiai, történelemi, politikai és kultúrapolitikai is. Ennek az összetettsége az igazán izgalmas, és nyilván azért is érdekel, mert az a fajta tömegkulturális konstelláció, amelyet egy nagyváros nyújt, éppen a 1910-es, 1920-as és 1930-as években sokszínű. Sok anyag van hozzá, főleg a klasszikus nagyvárosregények mind a mai napig tanulságos látleletét adják annak, hogy miből áll egy nagyváros. (Pl. Döblin Berlin, Alexanderplatza, Dos Passos Manhattani kalauza).

A nagyváros iránti érdeklődés megjelenése egybeesett az orosz szakdolgozatom írásával, amely a szimbolista és a futurista poétikák összehasonlításán alapult, és nagyban támaszkodott Belij Pétervár című regényére. A szakdolgozatomhoz való kutatásokat Péterváron kezdtem el, részképzéses ösztöndíjjal voltam kint, de nem tudnám megmondani az elsődlegességet a nagyváros elméleti és gyakorlati tapasztalása között. Biztosan komoly szerepet játszott az is, hogy leszámítva Székesfehérvárt és Ceglédet, mindig nagyvárosban laktam. Moszkva is komoly tapasztalatot biztosított, ahol az ember felszállt egy buszra, és úgy szállt le, hogy közben leszakadtak a kabátgombjai, mert olyan tömeg volt, hogy szardíniaként kellett végigállnia az utat, vagy kihívás volt a metrón utazni. Moszkva egy metropolis. És azért tartottam idén a kisvárosokról szemináriumot, mert egyre inkább meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy az ember túlélje a nagyvárost, olyan mikroközösségeknek a része kell, hogy legyen, amelyek sokkal kisebb léptékekkel írhatók le, olyanokkal, mint amilyenek például a kisvárosi vagy falusi közegéi. A nagyváros ezekből a kisebb léptékekből kombinálódik össze. Ezt még azonban sokkal jobban ki kell dolgozni, annál is inkább, mert az a szakirodalom, amely erről szól, ezzel nem foglalkozik. Csak a nyelvi megformáltsággal, hogy milyen jegyeit, toposzait adja vissza az irodalom a nagyvárosnak, mint a lüktetés vagy az elidegenedettség.

PRAE.HU: Ezek az irodalmi élmények, a velük való foglalkozás visszafelé is hatnak, meg tudja változtatni a környezetünkhöz való viszonyulást. Tapasztal ilyet?

Ezek a nagyváros-regények, bármennyire összetettek is, különböző korszakokból származnak, különböző nagyvárosokról szólnak, nem adnak ki egy nagy egységes képet, de arra érzékennyé tesznek, hogy melyek azok az impulzusok, amelyek genuin nagyvárosiak, amelyek a metropolis sajátosságainak nevezhetők, és melyek azok, amelyek nem. Éppen egy ilyen érzékenység kialakítása a célom. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy értelmet tudjunk adni annak, amit teszünk, ahova megyünk, amit csinálunk, ahhoz abszolút szükséges, hogy azt a miliőt, azt a közeget, amelyben vagyunk, a lehető legfinomabban érzékelni, értelmezni tudjuk. Ennek sokkal megfoghatóbb része a várospolitika és a városépítészet lenne, ezek nélkül nincs nagyváros, ez teljesen egyértelmű, ezekben azonban idő hiányában még nem tudtam elmélyedni.

PRAE.HU: Pontosan mivel foglalkozik Bécsben?

2012 októbere óta egy bécsi egyetemi ismerősöm habilitációs projektjében van egy heti hat órás asszisztensi, kutatói állásom, mely elfogadható fizetést biztosít, illetve éppen most novemberben nyertünk el egy pályázatot egy osztrák dominanciával működő, osztrák-magyar projekt számára. Célja, hogy a gimnazisták és az egyetemisták kicsit jobban összeszokjanak, ennek a keretében egy budapesti és egy bécsi gimnáziumot köt össze, melyeknek feladatuk várostörténeti kutatásokat végezni Bécs és Budapest vonatkozásában 1916 és 1921 között. Van egy kutatási része, ez az egyetemi oktatók és kutatók feladata, és egy didaktikai is, amely a gimnáziumi tanárokkal való együttműködést igényli. Az a kérdés, miként lehet becsatlakoztatni gimnazistákat tudományos kutatások végzésébe. Másfél év múlva az lesz a vége, hogy az osztrák osztály ide jön, a budapesti osztály pedig kimegy Bécsbe, és kölcsönösen körbevezetik egymást azokon a helyeken, amelyeknek a történetét kidolgozták. Emellett van egy másik projekt is, amelyet szintén osztrák kollégákkal adtunk be, az ún. FWF-hez, az ottani OTKA-hoz. Kicsit más korszak, mint amivel én foglalkoztam eddig. A feladat egy náci filmes hagyatékának a feldolgozása. Colin Rossnak hívják az illetőt, osztrák születésű, Németországban teljesítette ki a karrierjét, bejárta az egész világot, rengeteget filmezett, előadásokat tartott, fotózott, újságokba írt, könyveket adott ki az 1920-as, 1930-as években. Sztár volt, rengeteg nyelvre lefordították, magyarra is, milliószámra adták el a könyveit. 1945-ben öngyilkos lett. A hagyatéka az Osztrák Filmmúzeumnál van, akik nem tudnak vele mit kezdeni, mert nem egységes az anyag. (Elkészült filmje nincs sok, inkább filmrészletek.) Az én feladatom a szövegek felkutatása, annotálása lesz. Egy olyan náciról van szó, aki nem volt antiszemita, és aki az utazó irodalom megújítását hajtotta végre azzal, hogy keverte a különböző médiákat, és írt egy furcsa, hibrid képződményt, egy fotós képregényt, mely filmstillekből és szövegekből, úti beszámolókból áll.

PRAE.HU: Akár a publikációs listákat, akár a konferenciaszerepléseket nézzük, feltűnő, hogy ezek szinte kivétel nélkül külföldön, a német nyelvterülethez tartozóan születnek meg, mintha Magyarországról szemlélve nem látszódna a formálódó életmű. Mennyire kívánja ezt befolyásolni?

Ez egyrészről természetes, másrészről probléma. Az egyik legnagyobb szomorúságom az itteni tudományos élettel kapcsolatban, hogy ami engem igazán érdekelne, azután itthon nem mutatkozik befogadó készség. Illetve csak nagyon szűken. Ha csak az ún. történelmi cirkuszpantomimet nézzük, amelyet a századfordulótól a második világháború elejéig célom feldolgozni, volt Magyarországon egy érdekes konferencia a cirkusztörténetről, amelyet két itteni doktorandusz szervezett, Bársony Márton és Szonday Szandra, abból például nem jelent meg kötet. Pedig dicséretes kísérlet volt arra nézvést, hogy beszéljünk a cirkusz kulturális, kultúrtörténeti, kultúrpolitikai helyéről. Azzal pedig, hogy a két világháború között a német cirkuszok voltak középpontban, nem tudok mit kezdeni. Nincs tehát itthon tudományos, kutatói érdeklődés arra, amit én csinálok, viszont kétszáz kilométerrel arrébb van, ezek a dolgok így németül fognak megjelenni. A német olvasótábor mondjuk néhány millióval nagyobb a magyarnál, de az is biztos, hogy ennyiben kívül állok a magyar nyelvű akadémiai közösségen. Meg tudnám persze tenni, hogy lefordítom magam, megjelentetem másutt, mert biztos, hogy találnék fórumot, amely befogadja ezeket az írásokat, de az embernek mégis csak véges az ereje meg az ideje. Az lenne a legjobb, ha ezek angolul is meglennének.

PRAE.HU:Tanítás szempontjából Ausztriában megegyezik a szisztéma a magyarországival?

Magyarországon tizenkét tanítási órát kell tartani, azaz hat kilencven perces egyetemi tanórát, Ausztriában egy másfél órára való készülést négy és fél órának számolnak, tehát egy egyetemi óra hat munkaórát vesz igénybe. Egy regényt elolvasni nem két perc. Idő kell, hogy az ember elmélyedjen benne, és akkor még nem vettük bele az egyéb szakirodalom feldolgozását, egyéb tudásanyag megmozgatását. És akkor még nem publikáltam, nem mentem konferenciákra, nem bíráltam szakdolgozatokat, nem történt semmi azon kívül, hogy a tanóráimmal vagyok elfoglalva. És ennek fényében túlzott elvárás (van erre németül egy nagyon jó szó: Zumutung), hogy az ember, mint kutató vagy tudós, megállja a helyét. Biztos, hogy ennek köszönhető, hogy nagyon sokan a könnyebb ellenállás felé mozdulnak el, hogy ugyanazt tanítják, nem fejlesztik a saját tananyagaikat. Az egyetlen megoldást abban látom, hogy az óraterheléseket lejjebb kell venni, ugyanis nem tanítunk elég jól ahhoz képest, amennyit tudunk.

PRAE.HU: Egyre gyakoribb, hogy itt, Magyarországon az egyetemi tanszékek már nem biztosítják a strukturált, korszakokon átívelő tudás elsajátításának lehetőségét, nem építik fel a tananyagot, hanem mindenki azt tanítja, amihez kedve van, a diákoknak nincs útmutató.

Ezt szokták mondani a Bolognai-rendszer fő hibájának, vagyis hogy az a szerkezet, amely megvolt a négy- és ötéves képzéseknél, teljesen elveszett. Azért megvan a szándék, hogy legalább egy-egy tudományterület szegmensét tételesen áttekintsék, megtartsák az eredeti szerkezetet, mint ahogy itt az esztétikán is a művészetelmélet-előadássorozaton (egytől négyig), elhangoznak a legfontosabb nevek, megvan a történeti ív, a kontinuitások bemutatása azzal együtt, hogy csak vért izzadva lehetne megvalósítani az egységességet, hiszen van színházesztétika, zeneesztétika, filmesztétika, filozófia, stb. Általában véve biztos, hogy hiányosság az áttekintés hiánya. Ugyanakkor a szabadság lehet, hogy a tárgyi tudás rovására megy, de egy jóval nyitottabb élet, világ- és tudományértelmezést tudunk így biztosítani. Lehet, hogy gyengélkedik a Bolognai-rendszer, sok baj van vele, de sokkal inkább leképezi azt a világot, amelyben élünk. Nem a fejemből kell előhívni, hogy xy mikor élt, hanem két perc alatt megtudom ezeket az információkat az Internetről. Más kompetenciákra van szükségünk. És annak is megvan az előnye itt a tanszéken, hogy olyan dologról tartunk órát, amely minket érdekel, motivált a tanár, sokkal erősebben ott áll egy óra mögött, mint egy nagy áttekintő előadás mögött, amely ráadásul mindig ismétlődik. Abból a szempontból biztosan nehéz a hallgatók dolga, hogy támasz nélkül vannak, ezt át is tudom érezni, ez biztosan nem egy ideális helyzet, de sokkal inkább érvényes a mai életmódunkra ez, mint a szemellenzős, szigorúan strukturált tudásanyag. És a kronológiai szemléletmódnak nagy hátulütői vannak, kimarad a problémákra és a részletekre való érzékenység. Ha valaki rendszerezett tudásanyagra tart igényt, megvan a szabadsága, hogy ezt elsajátítsa, megvannak még a klasszikus nagy irodalomtörténetek, sőt, azóta is gyártják őket.

PRAE.HU: Érdekelne, hogyan vélekedik az esztétika és általában a bölcsészettudományok társadalmi elfogadottságáról.

A bölcsészettudományok totális félreértése, amikor piacidegennek vagy büfészaknak nevezik őket. Mi egy olyan kritikai világlátást tudunk megtanítani, amely azt mondja, hogy nem a piac diktál, hanem fordítva, a szellem. Minden területen látszik, hogy az a szemlélet, amely tipikusan az irodalomból és a művészetekből nyerhető ki, mennyire leértékelődött, és az a kulturális tőke is, amelynek egyetlen letéteményese a bölcsészkari tudományosság és a kultúra egyéb szereplői, például az írók, a költők. Hogyha ezt ennyire lebecsüljük, és nem vesszük figyelembe a társadalmi hasznosságát, és azt a teljesítményt, amit nyújtani tud egy regény, akkor nagyon rossz irányba megyünk. Olyan emberkép van meghonosodóban, amely szerint az ember kenyéren és vízen él. Ez egy új barbárság eljövetele.

PRAE.HU: Még állnak a színházak.

Azt gondolom, nem is lehet őket kiirtani. Csak azt mondom, hogy ha csak és kizárólag a pénz, a piaci működés számít, mintha a piac egy gólem volna, és ha ezt a képet sugallják és ezt el is hiszik, és ha a kultúra, és nem csak a minőségi, ennyire marginalizált helyzetbe kerül, ha a kulturális javakat ennyire kivonják az emberek mindennapi életéből, annak beláthatatlan következményei lesznek. Nem a magas művészetről van szó, hanem alapvető kompetenciákról, reflexiós képességről, amelynek legfontosabb része a kritikai szemlélet, hogy empatikus legyek, hogy megpróbáljak nagyobb összefüggésekben gondolkozni. Meggyőződésem, hogy ezt egyedül a mi tudományterületünk tudja összetetten teljesíteni. Biztos, hogy ez visszafordítható folyamat, de nagyon sok idő kell hozzá, sokszorosa annak, amennyi idő alatt lerombolták. Amit én tudok tenni, azt megteszem, az én hatásom azonban kicsi, de azért mégis valamennyi. Legalábbis remélem.