A rendszerváltás környékén születettek vagy fiatalkoruk legjavát megélők akarva-akaratlan is egy legendás popkultúra részesei lettek, amelyre legtöbben cinikus nosztalgiával tekintünk vissza. Emlékezzünk csak, mikor a haverunk beállított egy videokazettával, vagy apánk számunkra tiltott gyűjteményéből elcsentünk egy-egy hangalámondásos („narrátoros”), agyonnézett amerikai filmhamburgert. Conan (Conan, a barbár), Rambo (Rambo 1-3), Kobra (Kobra), Martin Riggs (Halálos fegyver 1-3) vagy Arnold Schwarzenegger (Vörös zsaru, Kommandó), Eddie Murphy (48 óra, Beverly Hills-i zsaru 1-3), Jean-Claud Van Damme (Tökéletes katona, Tökéletes célpont), Rutger Hauer (Őrült Stone, avagy 2008: a patkány éve) és Chow Yun-fat (A bérgyilkos, Hard Boiled) karakterei egy alig mutáló fiatal férfi hangján szólaltak meg, de legalábbis kritikán aluli képminőségben jöttek el hozzánk a videólejátszókból. De mindez kit érdekelt, ha e tökös, laza, jószívű és profi harcos rosszfiúk megbabonáztak, példaképeinkké váltak, legalábbis tizenéves korunk derekáig.

A nyolcvanas évek és a kora kilencvenes évek akciófilmjei tehát 20-30 év alatt ikonikussá és örökzölddé váltak, még, ha sokuk túlpörgetett, minden eredetiséget nélkülöző, bájosan klisés, futószalagon gyártott iparosmunka (sőt, inkább fércmű: Őrült Stone, Inferno). Már csak azért is újra-újranézzük őket, hogy nevessünk rajtuk. Vagy paródiáikon, minthogy maga a filmipar is reflektált az akciófilm-trendre már aranykorukban is. A Nagy durranás 1-2, Csupasz pisztoly-széria, a Sziki szökevény, vagy Az utolsó akcióhős jellegzetes példái az akciófilm-paródiáknak, melyekben a sokat rikácsoló rendőrfőnök még röhejesebb, a szexjelenetek még pofátlanabbul és viccesebb módon törik meg a cselekményt, a hős sérthetetlensége még nevetségesebb, sőt, a központi karakter olykor tudatában van annak, hogy egy sablonos akciófilmben van. Miklósy Zoltán és Herkó Attila legújabb animációjukkal, a Manieggsszel csatlakozik e trendhez, és állít emléket maró gúnnyal a klasszikusoknak – elég hullámzó színvonalon.

A Manieggs történetével nem kell túl sokat foglalkozni, minthogy a műfajból (filmparódia) kifolyólag a sztori alapváza minden eredetiséget nélkülöz. Miklósy és Herkó érezhetően rajong a nyolcvanas-kilencvenes évek akcióklasszikusaiért, mert a rendőrfilmek szinte minden kliséje visszaköszön művükben. Adott Johnny, egy igazi „kemény tojás”, akit csúnyán átvertek, ezért börtönbe kerül. Szabadulása után barátjával, Harryvel megpróbálják kideríteni, kinek köszönheti a csodásnak nem éppen nevezhető két hetet. A nyomok a Kínai sárkány nevű klánhoz vezetnek, melynek vezére kiböki, hogy ő is csupán egy láncszem a konspirációban. Így Johnnyék egyre mélyebbre kénytelen süllyedni a bűnben, közben pedig nyomukba ered Corambo, a félszemű „rosszzsaru”, aki sem istent, sem embert nem ismerve igyekszik elkapni Johnnyékat, elsősorban azért, hogy fedezze saját piszkos ügyleteit, minthogy Corambonak a szeme sem áll jól (és nemcsak azért, mert kilőtte magának egy drogos ámokfutás közben).

Tehát már az alapsztori is ordítóan klisés. Ezen kívül van itt minden, mi szem-szájnak ingere, és előfordult a klasszikusokban: kiabáló, bajszos, elhízott rendőrfőnök, fánkot zabáló egyenruhások, lövöldözések lassított felvételben, tipikus börtönjelenetek, szabályokat áthágó renegát zsaruk, távol-keleti gengszterek, álrulás és korrupt rendőrök, kríziskezelő elnöki beszéd... A Piszkos Harry-filmektől a Columbón, John Woo Hard Boiledjén, a Holtponton és a Con Air – A fegyencjáraton át a Kardhalig és az Ál/arcig rengeteg filmes utalásra ismerhet rá a rendszerváltás fiataljainak java. Ha csak ennyi lenne a Manieggs, szép hommage lenne, semmi több.

Természetesen az alkotók tovább mentek, és szerencsére megfelelő iróniával közelítettek a legendás hollywoodi filmekhez. Kicsit döcögősen indul be a paródiagépezet, de kb. a harmincadik perctől felpörög, és egész frappánsakká válnak a klasszikusokat fricskázó poénok. Egyik jelenetben például az Unfair Games ketrecharc keretében ismerhetünk rá a Rambo 3 sokszor parodizált kezdő képsoraira, mikor a címszereplő tradicionális thai boksszal próbál renomét építeni, s itt talál rá az amerikai hadsereg. Nos, a Manieggs főszereplői is a küzdőtérről toboroznak „munkaerőt” nagy dobásukhoz, egy bankrabláshoz, azonban az Unfair Games már nevében is árulkodó. Ugyanis itt egyenlőtlen harcok bontakoznak ki: kigyúrt állatok és kórházi betegek, rokkantak feszülnek egymásnak. Az egyik első küzdelemben egy, Rambóra erősen emlékeztető félmeztelen harcos esik neki egy kómás, EKG-ra kötött fekvőbetegnek, és veri ki belőle az utolsó szuszt is. A maga beteges módján bizarr fekete humor ez, mely arcul csapja a nyolcvanas évek verekedős akciófilmjeit (Kickboxer, Véres játék) is.

Hasonlóan eltalált poén a Holtpontból vett bankrablási jelenet. Kathryn Bigelow kultikus akciófilmjében a rosszfiúk különféle elnököknek öltözve játszanak Robin Hoodot, és finanszírozzák ellenkultúrájukat az állam pénzéből. A Manieggs ezt úgy figurázza ki, hogy a főhősök egy hollywoodi maszkmestert hívnak meg, aki alelnökké változik, és így próbálják megszerezni békés módon az egyik, számukra fontos széfet. Az akció hasonló véget ér, mint a Holtpont kulcsjelenetében, ám itt egészen triviális okból történik az, ami Bigelow filmjében…

Ilyen és ehhez hasonló, jól felépített, intertextuális játékokon alapuló poénokból van pár Miklósy Zoltán és Herkó Attila animációs filmjében. Nagy kár, hogy amúgy mindegyik frappáns gegre jut egy lapos, langyos, sőt, olykor végtelenül ízléstelen disznóvicc. Először is: nagycsoportos kortól felfelé józan ember nem találja viccesnek a puszta káromkodást. Márpedig ebben a filmben sokszor hallhatjuk a „fasz”, „köcsög”, „baszd meg” szavakat feleslegesen, illetve erőltetett, nyilvánvalóan verbális poénnak szánt körítésben. Csupán az egyik utolsó, elnökös jelenetben működik az alpári szóáradat, minthogy ezt a geget igen jól felépítették az alkotók. Másfelől pedig az altesti humor is uralja a Manieggset, mely miatt sajnos Miklósyék műve át-átcsusszan gagyiba. Például a homoerotikus poénok egy ideig még talán megmosolyogtatók, ám második, harmadik, negyedik stb. alkalommal kínosak. Miként a börtönepizódok, melyekben Johnny és Danny – akár Alan Parker Éjéli expresszében a főszereplő és egy rabtársa – összemelegednek. Visszatérő kép, mely a kapcsolat alakulását hivatott szimbolizálni, hogy a rózsaszín árnyalatú zuhanyzóban egy rózsaszín, szivecskés szappan repül a levegőben. Ez elsőre még nevettető, de sokadszorra már inkább fárasztó poén. Ahogy a Kardhal-utalás is hasonló: Johnnyék egy homoszexuális hackert bérelnek fel kódtörésre, aki cserébe, ellenszolgáltatásként ugyanazt kéri, amivel Hugh Jackman figuráját próbálják motiválni. Ám a fickó nem Halle Berryt, hanem Harryt szeretné megkapni…

Mindemellett a meglehetősen mesterkélt sztori részint a poénok, részint az erőltetett utaláshalmaz miatt epizódokra esik szét, és van benne jó pár logikátlanság is. Ilyen az említett Kardhal-jelenet, de ilyen rögtön a film eleji, nyomozást indító képsor is, mikor Johnny és barátja kiszúrnak egy tipikus szerencsétlen flótást, akinek köze lehet a főhős sittre juttatásához. De abszolút felesleges Corambo idealista társa is, aki kénytelen-kelletlen fel-feltűnik a történetben, ám súlya nem nagyon van, az egész működhetett volna nélküle is. Persze paródiáról van szó, mégis e motívumoknál túlságosan is kiütközik, hogy csupán azért lettek beletuszkolva a filmbe, mert így még hatásosabb, viccesebb lesz a Manieggs. Célszerűbb lett volna mértéket tartani, és a film zsáneréhez (akció-thriller) szorosan kapcsolódó utalásokhoz kellett volna csak ragaszkodni. A Csupasz pisztolyt vagy a Nagy durranást azért szerettük, mert egy-egy jól körülhatárolható filmcsoportot, vagy csak egy filmet (utóbbi esetében a Top Gunt), és nem az összes létező akciófilmet akarták kifigurázni.

Ingadozó színvonalú és túlzsúfolt film a Manieggs, rengeteg fogást találni rajta, ha történetéről van szó. Formailag viszont egészen különleges a Miklósy-Herkó páros műve. Az alkotók ugyanis elszálltak, s olyan miliőt és formavilágot teremtettek, melyet látva azt gondolhatnánk, hogy kemény LSD-trip közben született a koncepció. Ugyanis a Manieggs: Egy kemény tojás bosszúja – mint arra címében és alcímében is utal – főszereplői egytől egyig tojások. Vagy legalábbis tojásalakú figurák, akik furcsa kinézetüket leszámítva testileg (véreznek, ejakulálnak, hánynak stb.) és jellemben is emberként viselkednek. A világ pedig érdekes, a tojásmotívumokkal szintén bőkezűen bánó képi megvalósításban jelenik meg. Kerekded tojásformák (felhők, tájegységek, díszítések) és szögletes, geometriai alakzatok (épületek, járművek, utak), s a szürke árnyalatai uralják a Miklósyék művét. Leginkább a Dexter laboratóriuma, a Simpson család, a South Park és a Family Guy vizuális koncepciójának stilizált változata köszön vissza a Manieggsben. Ettől a formától bizonyára sokan fognak idegenkedni, de meg kell hagyni, irtó stílusosra sikeredett. Ha a történet egyenetlen is, az animáció egyedi, a képi világ meglehetősen elborult, bizarr, beteg – jó értelemben. Főleg, hogy amúgy a tipikus amerikai táj és városi környezet paródiája Miklósy Zoltán és Herkó Attila művének miliője is.

Amúgy összességében hasonlóan jól kidolgozottak a karakterek is. Megjelenésükben jellegzetes filmes hősök karikatúrái ők. A legviccesebb egyértelműen Johnny börtönbéli barátja, Danny, aki – mint arra neve is utal – a kultikus Zs-kategóriás antiszínész, az állandó gazember (kivétel: Machete), immáron hetvenes éveiben járó Danny Trejo paródiája, és szakasztott mása. Ahogy Corambo Piszkos Harry és Rutger Hauer rosszfiúinak keveréke, s természetesen Johnny is a tipikus, melankolikus, de „keményre főzött” („hard boiled”) akcióhős elrajzolt verziója. Csupán a szinkron ront nagyon sokat a karaktereken, minthogy a legtöbb színész túljátssza szerepét. Kőszegi Ákos (Johnny), Varga Tamás (Danny) és Csuja Imre (Corambo) még egész jók, visszafogottak, mértéktartók, de a többiek gyakran ripacskodnak. Rendben van, hogy egy paródiát nézünk, de a jó humorra is igaz, hogy a kevesebb több.

Amerika kommandó: light – valahogy így lehetne röviden jellemezni a Manieggst. Minden meg van benne ahhoz, hogy egy kiváló, frappáns, ironikus tisztelgés legyen a nyolcvanas-kilencvenes évek kultikussá vált amerikai tömegfilmjei előtt, akár az Amerika kommandó a South Park alkotóitól. Ám hiába az impozáns külcsín, és az imitt-amott ellőtt, valóban kacagtató gegek, ha a Miklósy Zoltán és Herkó Attila filmje összeroskad és epizódokra hullik szét a rengeteg, néhol nagyon erőltetett filmes utalás miatt. Mindemellett humora korántsem nevezhető kifinomultnak, gyakran igen buta és alpári. A lezárással pedig az alkotók vitán felül átestek a ló túlsó oldalára: már annyira parodisztikusak, annyira (ön)reflexívek és viccesek akartak lenni, hogy az egész finálé bődületesen gagyira sikeredett. Így a Manieggs, miként a hasonszőrű Rango, maximum egyszer nézhető, valószínűleg pár hónap múlva már senki sem fog rá emlékezni. Kár érte, pedig kifinomultabb forgatókönyvvel és mértéktartással klasszikussá válhatott volna.

Manieggs: Egy kemény tojás bosszúja (Manieggs: Revenge of the Hard Egg)

Színes, magyar animációs film, paródia, 90 perc, 2014

Írta és rendezte: Miklósy Zoltán

Társrendező: Herkó Attila

Animációs rendező: Máli Csaba

Producer: Mórádi Gábor, Erdélyi Mihály

Zeneszerző: Milkovics Mátyás

Vágó: Herko Attila

Szinkronhangok: Kőszegi Ákos (Johnny Cupido), Csőre Gábor (Harry), Csuja Imre (Corambo), Boros Zoltán (Rookie), Varga Tamás (Danny), Józsa Imre (Yi Chang, Harry nagyapja), Kerekes József (Bank igazgató, Elnök logopédusa, Sárkány klán tagja), Forgács Gábor (MASZK, UFG porondmester, Drogos Zsaru), Gáspár András (Spicli, Bob, SWAT2), László Zsolt (Törpe, Nasa Apa, SWAT1), Faragó András (Rendőrfőnök), Bogdányi Titanilla (Szalmonella kórház telefonos hangja és Titkárnő), Miklósy Zoltán (Mofo B,Dadogós rab, Elnök, FX,)

Bemutató: 2015. február 26.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!