bezár
 

építészet

2007. 10. 26.
A csarnok elontott oszlopi közt lebegő rémalak
Építészeti futurizmusok. Alexandra Könyvesház, Pódium, 2007. október 5. péntek, 19 óra.
A csarnok elontott oszlopi közt lebegő rémalak Játsszunk asszociációs játékot! A megkötés annyi, hogy a témakör az építészet. És hogy mégse babra menjen, inkább bőrre kicsit, mi sem jobb terep a saját házunk tájánál. Külön segítséget (izgalmat? pikantériát?) jelent, hogy a játszótársak nagy része szakmabeli, ha másképp nem, szegről-végről. Tehát mi jut a tetterővel megáldott honfi eszébe arról: Magyarország? Így (relatíve) túl nagy a játéktér, meg aztán a szűkebb hazában is akad (eszme)cserélni való bőven. Legyen inkább a hívószó: Budapest.
Ugye, sokunkat motivál, még ha csak külső szemlélőként is, ha az otthonunk a főszereplő? Meg is telt a kibicelőkkel az Alexandra Pódium. Valószínűleg az Építészeti futurizmusok mint cím is pajtáscsalogató lehetett. Először azért szöget üt: [a]http://hu.wikipedia.org/wiki/Futurizmus[text] a futurizmus,[/a] legalább szűk értelemben, nem az avantgárd művészeti irányzatok egyike, az elmúlt évszázad történelmének köszönhetően sokszor nem épp szerencsés konnotációkkal megpakolva. [a]http://www.epiteszethonapja.hu/index.php?pa=index&sess=&lan=0&kat=125&cik=6768[text]A programfüzet ajánlójából[/a] azonban kiderül, mire is gondoltak a szervezők: „...futurisztikus izmusokról, Európa és azon belül Magyarország jövőjéről jósol, versel, kritizál a kíméletlen hatos fogat.” Szóval akkor a tét nagyjából a jövő építészete – az építészet jövője itthon. Súlyos szavak ezek, érdemes tehát jól odahallgatni.

De bizony, hogy a hasonlatnál maradjunk, a zabolátlan, szilaj vágta helyett inkább szelíden kocogott az a harci szekér. A paripák is el-elkalandoztak olykor egy-egy ízletesebb gondolatcsomó felé. A viharzónak beharangozott beszélgetés mintha néha átcsordogált volna a kerekszemű álmodozás anime-birodalmába, azon jelszó nyomán, mely szerint a modern ember luxusa a tér, és nem feltétlenül az anyagok minősége.

A tégla válaszfalak szimbolikusan akár a magyar néplélek elzárkózásra, befelé fordulásra való hajlamát is reprezentálhatnák, tényleg. Bezzeg a japánok! Szóval a könnyűmosolyú nyíltság talán gipszkarton falak közt lakik. Meg kellenek nagy, magas házak, tornyok, mint Amerikában, mert a földön lent kevés a hely. Aztán ezeket tíz-húsz éven belül akár le is bonthatnánk, mert lejár a szavatosságuk, meg egyébként is. A japánok is így tesznek – állítólag. És a közterek, parkok. Nem, ha reálisan nézzük, több nem igazán lehet belőlük, szintén helyszűke miatt. Viszont, ha minden jól megy, a már meglévőkön lesz szabad internet-hozzáférés (wi-fi).

BP2Ha néha a jelen zord betonjáról bámészkodóban fel is merül egy leheletnyi kétely, ez égbe szökő szavaktól máris valami gigászi metropolisz polgárának érezheti magát. Egészen addig, amíg eszébe nem ötlik, hogy hát azért akad Budapestnél alapjaiban nagyobb kiterjedésű város, nem is egy. De felsóhajthat a szív, mert az asztaltársaságból meg is jegyzi valaki, hogy sok más nagyvárosban az üvegtornyokat nem a klasszikus belvárosba próbálták meg beilleszteni (lásd [a]http://utazas-nyaralas.info/parizs/latnivalok-2.html[text]Párizs, La Défense negyed[/a]).

Más gondolat is megragadja a befogadó szomjas lelkét. A recepcióesztétika irodalomtudományi fogalma nyomán elhangzik a felvetés, miszerint az elmélet, hogy az író-olvasó együtt alkotja az irodalmi művet, alkalmazható az építész-felhasználó relációban is. Ám abból, ahogy a lakótelepek nyűgét néhány árnyalatnyit tanácstalan mondat az állami panelrekonstrukciós program gondoskodó kezére bízza, felködlik a sejtelem: még nem érkezett el az elv gyakorlati megvalósulásának pillanata.

telepA konkrétumok zord, rögös talaját egyébként kevés megszólalás érintette. Persze beszivárgott a megátalkodott anyagiasság metsző realitású kérdése: a miből? A némiképp hosszas filozofálgatás konklúziója talán megállapítható annyiban, hogy ma Magyarországon az állam az innovatívabb a beruházások terén, és a magánbefektetőknek fel kellene bátorodniuk.

nyugatiA szétfolyó este nehezen enged látni bármiféle határozott és megalapozott elképzelést vagy koncepciót a jövőre nézve. Ha költő-író is ült a meghívott társaságban, akár fel is kérhették volna, hogy olvasson valamit. Bármit. A formába zárt érzésvilág, vagy a sorokba szedett hangulat kedvéért – ötlik még zárójelben az eszébe az elszállingózó látogatónak, a könyvek fészkéből kifele menet. Aztán a fotocellás ajtó a Nyugati térre önt. Októberi lámpafény, szemben a körút domborít, jobbra a hetvenes évek, balra a huszonegyedik század plázája dorombol. New Yorkról eszünkbe jutnak a felhőkarcolók. Párizsról Párizs. De mit idéz majd fel Budapest? Talán mindörökre Babits Mozgófényképének iróniáját?

"Áh! Ámerikába! Csak ott tul a tengeren, ott van az élet!
Áh! Ámerikába miért nem utazhatom én soha véled…
Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér:
Tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni mit ér?"

(A beszélgetés résztvevői: Finta Sándor, építész - Kortárs Építészeti Központ; Geszti Péter, kreatív igazgató - ARC; Karafiáth Orsolya, költő, író; Martinkó József, építészet- és designkritikus; Muszbek Johanna, építész; Somlai-Fischer Szabolcs, építész. Moderátor: Bojár Iván András)
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés