Az Aristoteles és Dante egy barátság története. Legalábbis olvasható annak. Mindenképpen olyan könyv, ami nem adja könnyen magát, főleg abban a korban, amikor a három perc per akcióhoz vagyunk szokva, és nem csak a filmeken. Az 1987-ben, El Pasóban játszódó történet ugyanis lassú. Kizárólag lassan lehet olvasni. Félretevős, megemésztendős történet. Meg kell szokni Sáenz stílusát.

Nem azért, mert a cselekmény idejéből ez következne, mert régen, a kommunikációtechnológiai vívmányok előtt játszódik a történet - egy darabig fel sem tűnik, hogy vonalas telefonon beszélnek -, hanem mert Sáenz stílusa ilyen. Komótos, darabos. Nem találok jobb szót rá, öreges. Olvasás közben érezni, ahogy minden mondatnak kicsit utánagondol, minden fejezet mögött ott rejtőzik egy-egy ki nem bontott másik. Ennek az elbeszélői stílusnak az egyik eredője az én-elbeszélő, Ari, a másik maga az író.

Benjamin Alire Sáenz ugyanis költő, 1954-ben született Új-Mexikóban. Amerikai Könyvdíjat kapott, és még számos másikat, jelenleg is kreatív írást oktat a texasi egyetemen és El Pasóban. Első regénye (Carry Me Like Water) egyfajta monda, ami ötvözi a viktoriánus regényeket a mágikus realizmus amerikai tradíciójával, nagy kritikai visszhangot kapott. Az ötödikben (What Remains) a folyton változó emlékezet mélyére ás, az ott megbúvó változatlanságot, a velejét kutatja. Mindezt a mexikói határon, a rideg szépség és sivatag peremén, a határmenti politika brutalitása visszatükröződik alakjainak teherbírásában, csakúgy mint a nagyvonalúság és  a kegyetlenség.

Ezt sikerül újra ötvöznie az Aristoteles és Dante című könyvében is: El Paso ábrázolásában és a két fiú homlokegyenest ellentétes alakjában. Aristoteles Mendoza a pubertás kellős közepén egyedül próbál boldogulni, megtalálni az identitását, amely későn született gyerekként, egy börtönben ülő báttyal (akiről nem beszélnek), egy apával, aki mióta visszatért Vietnámból, hallgat, és egy tanár anyával nem is olyan egyszerű. Dante Quintana értelmiségi családból származik, jó a kapcsolata a szüleivel, könnyedén kommunikál, sokat olvas, magabiztos.  Arinak nehezére esik bármit is elmondani, kételkedő alkat. Dante tudja, hová tart az életben, Ari nem.

A regény én-elbeszélője Aristoteles, bár keveset beszél, mindent pontosan megfigyel, Dante hatására saját magát is. Az összehasonlítás arra is jó, hogy a társadalmi különbségeket is bemutassa. A két fiú az uszodában találkozik, ahol Dante felajánlja Arinak, hogy megtanítja úszni. A két tizenöt éves tinédzser hamar rájön, hogy nagyon különböznek, de ezek a különbségek vonzzák és kiegyenlítik egymást.

Nem épp szokványos nézeteivel, eredeti egyéniségével Danténak sikerül áthatolni Ari páncélján, a két fiú összebarátkozik. Aztán egy nyári napon Ari megmenti Dante életét azzal, hogy ellöki egy száguldó autó elöl, miközben ő maga is súlyosan megsérül. Nem egyszerű feldolgozni ezt egyiküknek sem. A hála, szeretet, zavar még úgy is rányomná a bélyegét a kapcsolatukra, ha a szüleik nem barátkoznának össze. Ekkor azonban Dante apja állást kap a chicagói egyetemen, így egy év szünet következik, ezalatt Dante folyamarosan leveleket ír, miközben Ari alig néhányat.

Ekkor újra feltűnik a színen Gina, Ari osztálytársa, mintegy Dante ellenpontjaként, hogy ilyenek a lányok, vagányok, szemtelenek. Gina ráadásul jól ismeri Ari Mendozát, és bár csak néhány jelenet erejéig láthatjuk, nincs kétségünk affelől, hogy igazi barátja a fiúnak, legalább annyira, mint Dante. Gina is forszírozni kezdi Arinál a szerelmet, mint kérdést, amikor Dante levelei épp a lányoknál tett próbálkozásairól mesélnek. És Ari észreveszi Ileanát. Egy buliban elcsattan köztük a csók, találkozgatnak, aztán egyszer csak a lány eltűnik. Ari Ginától tudja meg, hogy a lány terhes egy bandatag barátjától, aki elveszi feleségül. Ezzel zárul az a kör, ami a regény elején finoman kezdődött azzal, hogy Ari miért magányos, miért nincsenek barátai. Nem akar tartozni egyetlen bandához sem, bár ekkor  még nem tudja, hogy az addigra komódfiókban felfedezett boríték, a bátyja, Bernardó nevével (a testvére nevét a borítékról tudja meg) pontosan egy efféle történet szomorú mementója. Noha ő ismeri a bandákat, a hozzájuk tartozókat, és elég erős ahhoz, hogy meg tudja védeni magát.

Eközben Dante Chicagóban rájön, hogy a fiúkat szereti, a lányok egyáltalán nem mozgatják meg. Amikor aztán visszatér, próbára teszi a barátságukat egy csókkal. Ari távolodik, hiszen legelőször a saját identitását kell megtalálnia, a családját megnyitnia, amire a nagynénje halála szolgáltat alkalmat. Ari és az apja együtt utaznak az édesanyja után, és a fiú elkezd kérdezni. Válaszokat kap. A szülők ráébrednek, mennyire magára hagyták, hogy az elhallgatás nem megóvta, hanem kiszolgáltatta a fiút, hogy mennyire, az akkor derül ki, amikor a temetés és hagyaték rendezése után visszatérnek El Pasóba, ahol Dante kórházban fekszik, mert a nyílt utcán megcsókolta a barátját, Danielt, és a szemtanúk laposra verték.

Ari nem sokat teketóriázik, számonkéri Danielt, aki elfutott már a fenyegetés hatására, majd az első srácot, akit megtalál, gondolkodás nélkül, vörös köddel a szeme előtt, bosszúból a sürgősségi ambulanciára juttatja. És az apa, aki a történet elején inkább csak szobai biodíszlet volt a fiú életében, kiáll Ari mellett. Nem csupán a feljelentést intézi el, hanem felteszi a legfontosabb kérdést, biztos, hogy Ari nem szerelmes-e ugyanannyira Dantéba, mint fordítva?

Hogy mi lesz a regény vége, azt nem mondom el, mert egyrészt nem annyira fontos, másrészt a lassan hömpölygő, sajátos ritmikájú dialógusok miatt érdemes elolvani a könyvet. A belső monológok és a szereplők párbeszédei finom, érzékeny, már-már lírába hajló módon vezetnek végig az önkeresésen, belső utazáson. Gyönyörű allegória a világ és az univerzum tágulására a helyszínek változása, tágulása. A szülői ház zárt világából eljutni az uszodába, megtanulni úszni, elsajátítani az alapvető létfunkciókat. A balesetkor zuhogó eső, az azt követő gipszek, a magatehetetlen kiszolgáltatottság mind az anyaméhben töltött időt, a születés fájdalmát idézi. A férfi identitás megszületéséhez, megtalálásához elengedhetetlen az apa. Az apa, aki naponta ott ül, de még nem beszél a gipszben fekvő fiához. Dante chicagói utazása a leválás, önállóság időszaka. Eközben Ari megtanul autót vezetni, és a szülői ház és iskola zárt világából kilépve munkát talál, majd elkezd kijárni a sivatagba, ahol nincs fényszennyezés, nézni a csillagokat.

Az egyetlen dolog, ami zavart (azon kívül, hogy elég nehéz volt adaptálódni a szerző elbeszélő stílusához), hogy míg Dante teljes nyíltsággal számol be a teste és a szexualitása felfedezéséről, addig Ari az egészet elintézi azzal, hogy ez őt nem érdekli. Ha a háttérben megbúvó születés-metaforára gondolunk, akkor ez akár érthető is lehetne, de a - nem annyira - modern pszichológiából tudjuk, hogy a szexus felfedezése születéstől kezdve folyamatos, noha periodikusan előtérbe kerül az intelligencia és a gondolkodásfejlődés.

Bár nem bántam meg, hogy végigrágtam magam a könyvön, és biztosan vannak olyanok, akik, ha másért nem, a témaérzékenység miatt elolvassák a történetet, de remélem, hogy inkább a nagyon egyedi elbeszélői hang, a pontos, hihetetlenül gazdag és kidolgozott párbeszédek miatt otthon is szeretni fogják a könyvet. Benjamin Alire Sáenz kötetét mégsem sorolom a katarzist okozó olvasmányaim közé.