Vajon egyedül vagyunk a világűrben? Ez a kérdés már régóta foglalkoztatja az emberiséget. Sokan kombinálnak a Húsvét-szigetek szobrai, a perui Nazca-vonalak vagy az egyiptomi piramisok kapcsán, legendák keringenek az 51-es körzetről és a rockwelli UFO-ról. Sőt, az 1977-ben útjára indított, a végtelenbe tartó Voyager-1 űrszondával egy, az emberiségről tipikus információkat (koordináták, az emberek jellemző vonásai, különféle hírességek művei stb.) tartalmazó aranylemezt lőttek fel, annak reményében, hogy a sötét és hideg űrben hozzánk hasonló értelmes lények találnak majd rá üzenetünkre. Százados Miklós Lámpagyújtogatók című, behatárolhatatlan műfajú (az alkotók „kultúr sci-finek” címkézték fel) műve is szerepelhetne akár a Voyager adathordozóján, és, ha valóban indulna szonda az Androméda-köd vagy az Alpha Centauri felé (ezek a legközelebbi galaxisok), Századosék munkája bizonyára fontos információt nyújtana az emberiségről. Vagy legalábbis a magyar társadalomról. Vagy legalábbis híres magyarjainkról. Vagy legalábbis 42 zenészről, előadóművészről, tudósról, színészről és sportolóról.

A Lámpagyújtogatók, mondhatni, fikciós dokumentumfilm. A 42 magyar hírességet megszólaltató interjúkat vicces(nek szánt), kitalált történet fogja keretbe. Eszerint magyar kutatók jelet fognak a világűrből, pontosabban az Androméda-köd irányából, így a rendező és alkotótársai a szomszédos galaxisba szeretnének üzenetet juttatni az idegen kultúrának az emberekről, az emberiségről. Ám nincs pénzük NASA-űrhajót bérelni, így be kell érniük a Keselyű nevű rakétakészítő segítségével. Keselyű felkutatásával párhuzamosan pedig lassan összeáll az „üzenet”, azaz elkészülnek a riportok.

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy Százados Miklósék célja nemes. Az alkotók a Lámpagyújtogatók premierjét a Föld napjára időzítik, és több moziban, ugyanabban az időpontban szeretnék „fellőni” (levetíteni) filmjüket, mely, mint azt felépítése és témája is sugallja, filozofálni szeretne az emberről, az életről, a Földről, sőt, speciálisan a magyar társadalomról is állításokat tesz.

Ennek ellenére azonban a Lámpagyújtogatók több sebből vérzik, ami miatt valószínűleg az alkotók vágya nem fog teljesülni. Először is: a kevesebb ismét több lett volna. Százados Miklós és csapata túl lelkes volt, túl sokat markoltak. Filmjük játékfilm és dokumentumfilm akar lenni, de mindkettőnek sekély. A játékfilmes körítés arcpirítóan bugyuta. Karikaturisztikus, elrajzolt karakterei és a blőd szituációk valószínűleg csak az alkotók – akik maguk is szereplők – számára voltak felettébb szórakoztatók. A vászon azonban bűzlik az erőlködés izzadtságszagától: valami kedveset, humorosat alkotnának, de az inkább idegesítő, mint vicces. Keselyű jelenetei, az összetákolt rakéta, az enervált párbeszédek inkább a vágóolló áldozatául eshettek volna. Ráadásul egy rémisztően amatőr módon animált kilövéssel ér véget a kerettörténet, mely „megkoronázza” az amúgy komoly témát és interjúkat tökéletesen komolytalanná degradáló sztorit.

A Lámpagyújtogatók dokumentumfilmes vonulata már erősebb. Érdekesek a riportok a sztárokkal, tudósokkal (Almár Iván, a neves csillagász is megszólal), sportolókkal, érdekes megismerni világnézeteiket, gondolkodásmódjukat. Persze olyan, jól ismert emberek szólalnak meg, mint Lovasi András, Fluor Tomi, Laár András, a Tankcsapda tagjai, Katus Attila, Erdei Zsolt vagy Török Gábor, akiket jórészt a médiából vagy alkotásaik, munkáik révén már ismerünk. Túl sok újdonságot nem mondanak, tudtuk, hogy Laár Andrásnál megfér egymás mellett a buddhizmus és a kereszténység, ahogy az is sejthető, hogy a Tankcsapda az utolsó 24 óráját bulival és szexszel töltené.

A személyes véleményeken és szubjektív háttérinformációkon túl pedig csupán kocsmafilozófiát kapunk. Azaz olyan általános kijelentések, sőt, elcsépelt közhelyek ömlenek az interjúkból, mint, hogy az ember számára a legfontosabb a család, a célokat nem szabad feladni, a kudarc a siker része, az édesanya az első tanító, vagy, hogy sosem késő pályát váltani. Olyan így a Lámpagyújtogatók, mint egy napjainkban oly’ divatos motivációs tréning (melyet amúgy ironikus módon a szereplők még ki is gúnyolnak), mely frázispuffogtatáson kívül nem sokat nyújt. Sőt, még akaratlanul is butának nézi befogadóját, minthogy a közhelyeket szövegben, a képernyőre, nagy betűkkel kiírva el is ismétli. Vagy kisiskolások olvasókönyveihez hasonlóan a lényeget pontokba szedve felsorolja. S állítólag mindehhez még közvélemény-kutatást is felhasználtak az alkotók (mint a stáblista hirdeti), ám az nem derül ki, milyet, mivel ilyen jellegű információkat kapunk az interjúk közben: „Figyeld meg! 3-ból 2 ember szerint a család a legfontosabb. Ilyen az ember!” Tehát a Lámpagyújtogatók játékfilmnek gyenge, dokumentumfilmként szájbarágós és felszínes.

Mindezt pedig rendkívül zavaró, túlpörgetett, erőltetetten posztmodern stílusban adja elő ez a kultúr sci-fi. Felesleges osztott képernyők, idegesítően pergő, űrhajó menüit és villogó műszerfalakat idéző képi világ és feliratok zaklatják a nézőt. Persze nem állnak meg itt az alkotók, többféle rögzítő eszközzel vették fel a sztorit és az interjúkat: fényképezőgéppel, profi- és kézikamerával, sőt, még mobiltelefonnal is dolgoztak. Mindezt azért, hogy a film feleslegesen önreflexív gesztusokkal éljen. Ugyanis nemcsak stílusban, de narrációban sem elégedtek meg az egyszerűséggel. Többszörösen rétegzett a Lámpagyújtogatók, egyszerre látjuk készülni az interjúkat, a megelőző, felkészítő beszélgetéseket, a kutatómunkát és a rakéta megépülését. Mindez jól is elsülhetett volna, de a végeredmény káosz. Az önreflexivitás funkciótlan, felesleges, enélkül is körbe lehetett volna járni a témát, nem tesz hozzá semmit a Lámpagyújtogatók témájához az, hogy látjuk a meglepett Török Gábor politológust, amint Századost és társát fogadja, de az ötletelés jelenetei is meglehetősen semmitmondók.

A Lámpagyújtogatóknak tehát nagyobb a füstje, mint a lángja. A köré szőtt esemény és az alkotói szándék értékelendő, a különleges alapötletben is rengeteg potenciál volt. Viszont az emberiség nagy hibái közé tartozik, melyet jó, ha ismernek a földönkívüliek is, hogy nem vagyunk képesek mértéket tartani. Kevés rendezőnek sikerült a játékfilm és a dokumentumfilm robbanékony vegyületét létrehoznia (Dárday István, Tarr Béla vagy Schiffer Pál neve említhető), s ugyanígy a szerzői önreflexió is csupán kevés témának és alkotónak áll jól (például Wim Wenders A Föld sója című művében ez kifejezetten működött). Mindennek tetejébe a Lámpagyújtogatók nem tud túllépni iskolásszintű filozofálgatáson, amit majdnem két órán keresztül kell hallgatnunk. Nyugodt szívvel csak a film vágása nevezhető egyértelműen jónak, amiért szintén Százados Miklós felelt, remekül szerkesztette meg a riportokat, az interjúk frappánsan reflektálnak egymásra. Kár, hogy ez a vágói tehetség nem párosult egy igazán remek filmmel.

Lámpagyújtogatók

Színes, magyar film, 107 perc, 2015

Rendező: Dr. Százados Miklós

Operatőr: Bognár Tamás, Dr. Százados Miklós, Szathmári Tamás, Kovács Márk, Ormándlaky Zsolt, Tőke Béla

Zene: Fodor Dávid, Takáts Eszter, Hosszú Attila

Vágó: Dr. Százados Miklós

Szereplő: Almár Iván, Argyelán Krisztina, Berg Judit, Besenyei Péter, Boldogkői Zsolt, Dombóvári István, Erdei Zsolt, Fehér Gyula, Fejes Tamás, Karácsony Tamás "Fluor", Harcsa Veronika, Illényi Katica, Jordán Adél, Kammerer Zoltán, Kamarás Iván, Karafiáth Orsolya, Katus Attila, Kiss Tibor, Kovácsovics Fruzsina, Kozma Orsi, Kulifai Tamás, Laár András, Lackfi János, Leskovics Gábor, Lovasi András, Lubics Szilvi, Lukács László, Növényi Norbert, Pacher Tibor, Péterfy Bori, Qka Mc, Rakonczay Gábor, Rátgéber László, Ricsipí, Sidlovics Gábor, Szakos Krisztián, Szentpéteri József, Takáts Eszter, Tari Annamária, Török Gábor, Vida Ágnes

Bemutató dátuma: 2015. április 23.

Forgalmazó: Anjou Lafayette

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!