Az est egy kerekasztal-beszélgetéssel indult, amit a lapból összeállított kisebb kiállítás megtekintése követett, majd egy vonatkozó zenei produkció. A kerekasztal résztvevői Nemes Z. Márió, a füzetek egyik szerkesztője, Gerhes Gábor, képzőművész, Frankó Kálmán, „konteospecialista” és Marno János, költő voltak.

Magyarul nem sokat olvashattunk eddig a német-magyar együttműködésben készülő fanzinról, pedig különlegessége figyelmet érdemelne. A kezdeményezés közös nevezője leginkább talán egy kultúra-értelmezési tolmácsolásban közvetített életérzés, melynek lényege a mindennemű ahumán (prehumán, poszthumán, mutáns) által előidézett félelem, szorongás, paranoia, elidegenedés. Az Enigma című, a Solitude által is támogatott szám a rejtélyek és a (kulturális) paranoia kapcsolatát dolgozza fel. A világnézeti káoszt demonstráló témák – öngyulladás, UFO-k, időjárás-módosítás – a paranoid világértelmezés holisztikussági igényének megfelelő „indulatokat” váltanak ki az olvasóból is, melyek patologizálása ellen és legitimitása vagy hasznossága mellett érvelni, de érezni is lehet bőven. Ez utóbbi magyartalan megfogalmazásban – ha tetszik, katakrézisben – rejlő időtlen filozófiai problémafelvetésnek éppúgy elegáns kortárs kivitelezője a Technologie und das Unheimliche, mint a Virilioval, Bachelard-ral, Pynchonnel közvetlenül is megjelenő, szűkebb értelemben vett posztmodern esztétikának.

A távoli dolgok közötti kapcsolatteremtés poétikai eszközéből a laphoz hasonlóan a kerekasztalon sem volt hiány. Az ősember természettől való félelmétől, túlélési igyekezetétől, illetve az általánosabb értelemben vett halálfélelemtől könnyen eljutottunk utóbbiak szerepének a (polgárosodással párhuzamosan szárba szökkenő) bürokratikus hatalomgyakorlás funkciójával való megfeleltetéséig, majd Kafkáig, s a paranoia és a halálfélelem azonosságának vagy különbözőségének kapcsán kibontakozott, időnként azért trivialitásoknál is elidőző, de végül a produktív nézeteltéréseket is meghozó vitáig. Frankó például mindvégig a paranoia napos oldalát, a halálfélelemtől való elkülönülését hangsúlyozta. Utalt többek között Pynchon A 49-es tétel kiáltásának játékosnak, időnként derűsnek is mondható hangulatára, a bürokratikus rendszer biztonságot, civilizált létmódot is nyújtó funkciójára, sőt magának a paranoiának egy optimista értelmezési lehetőségére is, amennyiben azt egy – valójában a meglévő helyzetet (valahogy úgy, mint a weberi kapitalista status quo-t a protestáns munkamorál) fenntartani hivatott – önként választott túlélési/üdvözülési stratégiaként értjük. Gerhes és Marno szerint a halálfélelem és a paranoia, különbözőségük ellenére egy tőről fakad, de Marno is beszélt a paranoia egészségmegőrző szerepéről: a paranoia mint holisztikus látásmód képes az otthonosság megteremtésére, de önfelszámoló jellege miatt az önmagából újra és újra kizökkenő lét menedzselésére szintúgy. E kettős funkciójához hasonlóan az elmagányosodásban is ugyanolyan fontos szerepe lehet, mint a kimondottan bensőséges kapcsolatok létrehozásában.

Többek között ezeket a kettősségeket és többszöröződéseket is színre viszi Gerhesnek a 2013-ban nyílt, az Enigmában is megidézett Neue Ordnung című kiállítása, melynek anyaga Nemes Z. megfogalmazásában „a paranoia össztársadalmi metaforájaként” is érthető. Gerhes azért hozzátette, hogy Eco Prágai temetőjét olvasta akkoriban, Nemes Z. pedig a regény pozícionálhatatlan elbeszélőjét a paranoid önfelszámolás Marno által emlegetett és egyébként egy BKV-történet – az ügyfélszolgálatosok nem mondják meg a nevüket – által is szemléltetett témájához kötötte. A paranoia hivatali és államhatalmi formáinak témájához egyébként szintén szorosabban kapcsolódó, a közönséget váratlanságával és performatív jellegével felüdítő mozzanata volt az estnek, amikor símaszkos fiatalok szállták meg a beszélgetők és a közönség közti teret. A techno kíséret mellett felolvasott és a közönségnek kiosztott manifesztumuk Hakim Bey, azaz Peter Lamborn Wilson „ideiglenesen autonóm zóna” elvére épül, mely a szingularitás alapélménye mentén a hitelességet radikálisan eseményszerűen képzeli el. A manifesztum egyébként arról az április 30-i eseményről is tájékoztat, mely az Off Biennálé Budapest programjának részeként a film, a zene, a térinstalláció eszközeit egyaránt igénybe véve az elnyomó rendszerekkel szembeni kritikai pozíciót az „esztétikai állam” jelentésromboló potenciálját felhasználva fogja érvényesíteni. A programot a LÄRM, a The Corporation és a Technologie und das Unheimliche együttműködésének gyümölcseként élvezhetjük majd cselekvően és/vagy terápiásan.

Tegyük hozzá, a (paranoid) tévképzetek eloszlatása végett, hogy az esten azért maradtak a megszólalásoknak olyan szegletei is, melyek arról árulkodtak, hogy a paranoia talán mégsem elkerülhetetlen állapot. A Nemes Z. által az est felütéseként megidézett Fredric Jameson-féle hármas posztmodern stratégia (pastiche, paródia, paranoia) stiláris kötelékeiből Marno utolsó megszólalása hozott pár percnyi (rizomatikus) szökésélményt: a szubjektum-objektum kettősség kínzó állapotából feloldozó akauzális koincidenciára hívta fel a figyelmet, mely csakis egy nem tisztán racionális megértés által nyilvánulhat meg. Kevesek találnak rá, mondta, Kleist például. Vagy József Attila.

És az erre vonatkozó párbeszéd a közönség egyik tagja és Marno között:
„–Nem tisztán racionális megértés? Az együttérzés, nem? – Háát. – Biztos nem? – Hááát. (…) De lehet, hogy csak a paranoia beszél belőlem.”

Zárásul pedig álljon itt két zenei ajánlás, az első az Enigmához készült bő egy órás opus, a második pedig – ha már szóba jött József Attila, és a költészet napja sem volt olyan régen – legyen a szintén T+U kötődésű Fillér Máté zenéje, mely a Kiterítenek úgyis című töredékkel indítja a költői techno-terrort.

http://soundcloud.com/technologieunddasunheimliche/enigma

https://soundcloud.com/millerfate/miller-fate-kontra-mix-2014