Irodalom és film roppant mód kedveli a disztópiákat, azaz a sötét jövőben játszódó történeteteket. Sztanyiszláv Lemtől az Ari Folman által 2013-ban feldolgozott A futurológiai kongresszus a kemikáliáktól függő emberiségről és a bedrogozott élőhalottakat uraló rendőrállamról mesél csípős szatíraformában, míg George Orwell az 1984-ben a totalitárius diktatúrák globális térnyeréséről vizionál (stílusosan 1984-ben készült belőle film John Hurt főszereplésével, és a történet Terry Gilliam Braziljára is sokban hatott). Míg a Sztrugackij-fivérek Piknik az árokparton című regényükben Andrej Tarkovszkij Sztalkeréhez (és egyúttal a csernobili katasztrófából sci-fi világot kreáló S.T.A.L.K.E.R. című videojátéknak is) adnak kiváló alapot, s mutatják meg, milyen csapdákon bukdácsolna át akár az életét is feláldozva az ember, csak, hogy valamilyen kívánságát teljesítse az űrből jött csodatevő meteorit.

Jóllehet, ezek a disztópiák még kismiskák azokhoz a brutális és vad világokhoz képest, melyeket az atomháború vagy éppen aszteroida okozta globális kataklizma pánikja ihletett. Legtipikusabb példája ennek a Majmok bolygója, melynek könyvverziója (Pierre Bourel szatírája) másik bolygóra viszi főhős asztronautáit, s ott mutat be egy idegen majomtársadalmat, mely intelligensebb az állati sorban tengődő embernél. Ám az 1968-os filmfeldolgozás – mely a hidegháború kellős közepén készült – a posztapokaliptikus Földre viszi vissza hőseit, akikből csak egy marad életben, hogy meglássa, az ember a technológiával okozta saját pusztulását és lezüllését. Az ausztráloknak viszont már majmok sem kellenek, hogy bemutassák: az ember állat. A benzinért folytatott őrült hajszákat bemutató Mad Max-sorozatban (melynek legújabb darabja hamarosan látható a mozikban) az ember gépére, autójára redukálódik, az üzemanyag fontosabb az ételnél is. David Michod Országúti bosszújában ezt folytatja, kiüresedett antihőse járművéért fenyegetőzik és ölni is képes. John Hillcoatnál Az útban pedig már kocsik sem kell, elég, ha egy globális katasztrófa miatt megszűnik a civilizáció, a törvény, s az „embernek" nevezett vadállat elszabadul, pár falatért vagy egy ruhadarabért is képes széttépni társát. Hogy mit tud mindehhez hozzátenni Bong Joon-ho (A gazdatest, A halál jele) legújabb sci-fi akciófilmje, a Snowpiercer? Nem sokat, de ebből a kevésből is igencsak egyedire sikerült disztópiát volt képes kihozni a dél-koreai rendező.

A Snowpiercer már a kortárs sci-fiket követi, és nem atommal vagy földönkívüliekkel, hanem nagyon is valós, az emberiséget jelenleg is érintő, közeljövőbeli problémát érint. Az út és az Országúti bosszú (vagy akár az 1995-ös Mad Max-másolat Waterworld) nyomdokain jár: 2014-ben globális katasztrófa következtében a Föld lehűl, és 2031-re gyakorlatilag kiirtja a bolygó élőlényeinek nagy részét. A tápláléklánc borulásával pedig az emberi faj is a kihalás szélére kerül. Túlélését a monumentális szupervonat, a Snowpiercer biztosítja, melynek örökmozgó motorját a Majmok bolygója második részében látott atombombához hasonlóan istenként tisztelik a jármű vezetői, Gilliam (John Hurt), Mason (Tilda Swinton) és Wilford (Ed Harris). Akik egyébként a katasztrófa utáni bő 15 év alatt maguk is legalább félisteni rangot követelnek meg a többi utastól, a hazugságban és rossz minőségű táplálékon tartott túlélők tömegeitől. Minthogy az erőforrások fogynak, a konfliktusok kiéleződnek, és az egyik vezéregyéniség, Curtis (Chris Evans, a tulajdonképpeni főhős) vezetésével felkelést robbantanak ki. Töltény híján pedig a vonat urai gyorsan elvesztik a kontrollt a felbőszült tömeggel szemben, akik Curtis vezetésével a vagonokban előrehaladva egyre inkább megismerik az igazságot a „szent motorral” és a napról napra el-eltűnő gyerekek sorsával kapcsolatban.

Bong Joon-ho filmjének erőssége nem a felszínen rendkívül szimpla sztoriban rejlik. Hiszen az egész nem szól másról, mint lázadásról és gyilkolásról. Ám az akciószekvenciák közti passzázsokban, nyugalmas pillanatokban szerencsére bőven jut idő megismerni ezt a minden ízében izgalmas és beteges, originális posztapokaliptikus világot (ennyiben tipikus videojáték-narratívát követ, s bizarr vonatja és őrült vezetői a Bioshock című, tenger alatti városban játszódó horror-szerepjátékot idézik). Persze sokféle sötét jövőképet mutattak már nekünk  a filmtörténetben, kezdve a rendőrállamoktól a bizarr, fordított civilizációkon át az (atom)katasztrófák sújtotta barbár vidékekig. Ilyen megoldással azonban még nem igen találkozhatott a sci-fi rajongók tömege, hogy egy állandóan mozgásban levő, társadalmi hierarchiát modellező, életet adó vonaton bomoljon ki az emberiség sanyarú, közeljövőbeli sorsa. Igaz, vannak száguldó erődöket bemutató, végig járműveken játszódó akciófilmek (Száguldó erőd, Féktelenül), de ilyen kidolgozott disztópia helyszínéül még nem használta senki ezt a pályához kötött tömegközlekedési eszközt. Mely rendkívül sok szimbólumot implikál, s ezt a potenciált Bong Joon-ho ki is használja.

A Snowpiercer, mondhatni, az 1927-es klasszikus, Fritz Lang Metropolisának mintájára szervezte meg az emberiség utolsó társadalmát. Ahogy Lang nagyvárosában, úgy Bong vonatán is erősen rétegzett, hierarchizált a közösség. Csak éppen a Metropolisban ez vertikális, azaz a város legmagasabb pontján élnek a legmódosabbak, míg a Snowpiercerben horizontális, azaz a vonat legeleje ad otthont a szent motornak és a mindenható állomásfőnöknek, Wilfordnak. Ahogy haladunk hátra, úgy nő a nyomor és az elnyomás. A szerelvény közepe ad otthont a kiválasztott gyerekeknek, akiknek agyát már az iskolapadokban mossák tisztára („ha a motor megszűnik működni, mi mind meghalunk” – zengik a dalt), hogy később a rendszer elvhű hívei és reménybeli vezetői lehessenek, de legalábbis olyan „gépek”, mint Mason és Wilford csatlósai, akik szinte terminatorként gyilkolnak le kérdés nélkül, sunyi módon minden lázadót. Vagyis a Snowpiercer szerelvénye az ókori despota államokat idézi eg. Odakint a fagyhalál várja az embert (legalábbis a vezetők ideológiája szerint), a vonatot az Életnek kiáltják ki. Ám valójából belül sem jobb: az átlagember élete embertelen szenvedés, csak a kiváltságos elit ehet jóminőségű ételeket, és járhat drága szőrmékben. A lázadás is értelmetlen, mert a diktatúrából kitörni itt annyit tesz, mint a végtelen, az egykori emberi városokat is ellepő hótömegben kikötni.

Nem is olyan ismeretlen és távoli ez az élmény a mai ember számára. Hiszen, mint minden disztópia, úgy a Snowpiercer is csupán költői túlzással él, alapja azonban nagyon is a valóság. 2031-ben csupán az folytatódik, ami már 2014-ben elkezdődött, jelen volt. Maroknyi, kiváltságos elitréteg (a pénzemberek) tartja kézben a világgazdaságot, ennélfogva emberek millióinak életét. Akik közül sokan agyondolgozzák magukat, legtöbb esetben éhbérért, elidegenedve családjuktól és embertársaiktól. Az átlagemberek jelentős hányada pedig rossz minőségű, olcsó ételt kénytelen fogyasztani az alacsony munkabérek miatt. Mint Herbert Marcusa vagy Sheldon Wolin gondolkodók megjegyezték, gyakorlatilag modern kori rabszolgaság („bérrabszolgaság”) a dolgozó emberek sorsa, a munkaerőpiac pedig rabszolgapiac. A modern bérrabszolgaság a Snowpiercerben tényleges rabszolgasággá alakul, az éhbérért dolgozó kisember a túlélésért, a pusztán életért harcoló, elnyomott véglénnyé degradálódik, a kiváltságos, tőkés elit pedig a vonat despotájává lesz. Ma a családot és a gyermekek születését a hatalom azért szorgalmazza, hogy pótolja az emberi erőforrást, az elromló fogaskerekeket újakkal pótolhassa a világgazdaságot meghajtó gépezetben. A Snowpiercer jövőjében a gyermek már nemcsak alkatrész, hanem nyersanyag, sőt, az éhezők számára táplálék.

Bong Joon-ho tehát brutális, sokrétű, jól és mélyen kidolgozott, sok kérdést felvető jövőképet alkotott meg. Filmjében az akció csak ürügy arra, hogy a tömeg tovább vonulhasson a szerelvényen, hogy a néző megismerhesse ezt az abszurd világot. Ennek ellenére persze a harcokra sem lehet panasz. Bong már korábbi műveiben is tanúbizonyságot tett arról, hogy az intelligens bűndrámákhoz és az akciófilmekhez egyaránt nagyon ért. Dél-koreai rendezőhöz híven lövöldözések helyett inkább a közelharcokra helyezi a hangsúlyt. Lélegzetelállító, ahogy a The Raid című filmekhez hasonlóan baltákkal és szúró-vágófegyverekkel esik egymásnak elnyomó és elnyomott. Szó szerint húsbavágó élmény ezeket a látványos, csonttörő összecsapásokat átélni.

Csupán két dolog rondít bele a kiváló Snowpiercer-élménybe. Az egyik a karakterek problémája. Nem, közel sem arról van szó, hogy nincsenek emlékezetes színészi alakítások vagy (anti)hősök ebben a történetben. Ám kérdéses, mennyire nyeri el a tetszését a befogadónak, ha a negatív figurák sikerültek igazán jóra, a pozitív figurák, akikkel elvileg azonosulnia kellene, túlontúl visszafogottra és átlagosra. Mert Tilda Swinton mániákus diktátornője elképesztően zseniális gonosz: mikor nála a gyeplő, a legnagyobb gazemberségekre képes, és csak úgy ömlik belőle a demagógia, viszont, ha szorítóba kerül, azonnal kész a kompromisszumra – legalábbis amíg nem talál alkalmat valamelyik főszereplő hátbatámadására. S nem kevésbé markáns és emlékezetes negatív hős Ed Harris csendes pszichopatája, Wilford sem. Jóllehet, ő Masonnal ellentétben végig pozícióban van és elvhű marad. Még akkor is meggyőződéssel áll ki a hazug ideológia mellett, mikor már Curtisék torkához szorítják a kést. S elképesztő módon Wilfordnak igaza van, közel sem sablonos gazember, leginkább a Mátrix: Újratöltve Programozójához hasonlítható, aki feltárja az igazságot a forradalmárok előtt, megingatva őket ezzel stabil meggyőződésükben.

S lehetne még sorolni a jól eltalált és markáns negatív szereplőket, még a csatlósok is egytől egyig zseniálisan beteges figurák. Ezzel pedig a Snowpiercer alkotói át is estek a ló túlsó oldalára, azaz sajnos az antagonisták érdekesebbek, élettel telibbek, szimpatikusabbak, mint a főhősök, a lázadók. Pedig érezhetően nem ez volt a cél. Így a protagonisták a hollywoodi és a dél-koreai filmekből ismerős sablonkarakterek. Curtis a tipikus hallgatag igazságosztó, míg a történet távol-keleti szereplői (a mérnök és a fiatal koreai lány) pedig a „lecsúszott-bölcs tudós”, illetve a „naiv, furcsa, de okos lány” sztereotípiái mentén lettek megalkotva. Kár, pedig ilyen remek főgonoszok mellett igazán kidolgozhatták volna a protagonistákat is. Jóllehet, mind Bongtól, mind pedig általában a dél-koreai filmektől megszokhattuk, hogy a negatív hősök érdekesebbek. Márpedig a jórészt angolszász színészekből álló szereplőgárda ellenére a Snowpiercer ízig-vérig dél-koreai film.

Illetve nemcsak a szereplőgárda, de a lezárás ellenére is. A karakterábrázolás mellett ugyanis Bong Joon-ho művének másik kritikus pontja a konklúzió. A befejezés sajnos a tipikus fősodorbeli konzervatív zsánerfilmek irracionalitását idézi. Avagy hiába rágják a néző szájába, hogy a Föld gyakorlatilag egy nagy, élhetetlen hógolyóvá változott, s odakint a fagyhalál vár mindenkire – mely nemcsak a diktátorok ideológiája, egy jelenetben az egyik főszereplő kárára megbizonyosodhatunk róla, hogy ez az örök tél tényleg nem viccel –, a Snowpiercer ezt a konfliktust szinte meseszerűen feloldja. Pedig a film alapvetően sötét hangulatához sokkal inkább passzolt volna a pesszimistább lezárás. Nagy valószínűséggel nem a komor konklúzió riasztotta volna el a nézőket, minthogy a befogadó elidegenítésére az alkotók már önkéntelenül kísérletet tettek a pozitív és negatív hősök kidolgozottságának egyenetlenségeivel.

Ennek ellenére a Snowpiercernek igen is ott a helye a sci-fi klasszikusok között. Sokan emlegetik Az ember gyermekét kiváló disztópiának, jóllehet, hasonló hibákkal találkozhatunk Cuarón és Bong filmjében. Ám kissé irreális lezárásaik és karaktervezetési problémáik ellenére mindkét mű mélyen szántó, komoly gondolatoktól feszülő, részletesen kidolgozott, hihető és eredeti világú sötét jövőkép. Mindemellett pedig a Snowpiercer mesterien koreografált akciómozi, mely a tudományos-fantasztikus műfaj rajongói mellett a látványos verekedésre éhezőket is becsalogatja a vetítőtermekbe. Reméljük, egyszer majd kap szélesebb körű magyarországi forgalmazást, megérdemelné.

Snowpiercer

Színes, dél-koreai-amerikai-francia-cseh sci-fi akciófilm, 126 perc, 2013

Rendező: Joon-ho Bong

Forgatókönyvíró: Joon-ho Bong, Kelly Masterson, Benjamin Legrand

Zeneszerző: Marco Beltrami

Operatőr: Kyung-Pyo Hong

Producer: Tae-hun Lee

Vágó: Steve M. Choe

Szereplők: Jamie Bell (Edgar), Tilda Swinton (Mason), Chris Evans (Curtis), Luke Pasqualino (Grey), Ed Harris (Wilford), John Hurt (Gilliam), Octavia Spencer (Tanya), Ewen Bremner (Andrew)

Bemutató: 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál