A K4 kezdeményezés elnevezése abból az egyszerű tényből vezethető le, hogy a könyv szó mind a négy nyelven (cseh, lengyel, magyar, szlovák) egyaránt k betűvel kezdődik. Ahogy a beszélgetés résztvevői elmesélték, az ötlet egy a Pozsonyi Magyar Intézetben tartott magyar nyelvtanfolyamon jutott eszébe Garajszki Margitnak és tanítványainak, mivel az órákon szóba került, hogy mennyire nem ismerjük egymás történeteit,  noha bizonyos szempontból ezek a történetek közösek.  

A projkekt lényege, hogy évente egy könyv egyszerre jelenjen meg mind a négy nyelven, hogy ugyanaz a regény friss kiadványként egyszerre legyen megtalálható mind a négy ország könyvesboltjainak polcain, egy időben vehessék kézbe mindenhol az olvasók. Ehhez a kezdeményezéshez magyar részről sikerült a Kalligram Kiadót megnyerni. Első alkalommal Pavel Vilikovský  Egy igazi ember története című könyvére esett a választás. A kötetet bemutató Németh Gábor szerint ez a regény igazi, valódi és nem utolsósorban jelenlegi, azaz vannak benne olyan mozzanatok, ami miatt nagyon is aktuálisnak hat. Ezzel a beszélgetés során Tomasz Grabiński, a könyv lengyel fordítója is egyetértett,  szerinte is van  olyan rétege a történetnek, ami miatt akár napjainkban is játszódhatna.

A szintén jelen lévő szerző nem szereti, sőt utálatosnak tartja művét. Megírását ugyan élvezte, de azt nem, mikor például a korrektúra miatt el is kellett olvasnia. Horváth Viktor szerint érthető az ellenszenv, nem kellemes történet, kifejezetten fájdalmas, de hasonló jelenségről van ez esetben is szó, mint amikor egy betegség kezelése is fájdalmakkal jár, enélkül nem indulhat el a páciens a gyógyulás útján.  

Horváth megkísérelte demonstrálni, pontosabban demonstráltatni a jelen lévő vendégekkel a közös történetek meglétét azzal, hogy néhány a regényhez kötődő kulcsfogalmat dobott fel. Bár említette a szexizmust, vagy éppenséggel az alkoholt mint a társadalom kötőanyagát és a férfias viselkedés alapját, vagy éppen a családi és munkahelyi játszmákat is, igazán érdekes a legelső kifejezésre adott válasz volt: Pavel Vilikovský szerint ugyanis a kettős mérce tulajdonképpen az e régióban élő emberek anyanyelve, például ahogyan megtapasztalhattuk kisiskolás korunkban – és ez bizony a cikkíró tapasztalata szerint még a mai negyven felé járó korosztály esetében is így volt –, ahogy a szüleink óva intettek bennünket attól, hogy az otthon hallottakat az iskolában továbbadjuk. Horváth Viktor szerint az még a szerencsésebb eset volt, amikor a család össze tudott zárni és kovácsolódni egy egységgé az adott rendszer ellenében, mert hiszen a 20. századi diktatúrák egyik alaptörekvése volt ezt a mikroközösséget felbomlasztani, tagjait akár egymás ellen is fordítani. 

Ugyancsak történeteink hasonlóságáról volt szó akkor, amikor Horváth elmesélte, Az egy igazi ember történetét olvasva olyan érzése volt, mintha kortárs magyar regényt olvasna. Garajszki Margit a fordítási tapasztalataiból elsősorban egy prózapoétikai jellegű dilemmát emelt ki: a regény elbeszélő főszereplője ugyanis egy korlátolt, buta ember, akinek helyzetébe már eleve a szerzőnek is minden bizonnyal nehéz lehetett belehelyezkednie, a fordítónak pedig meg kellett találnia azt a hangot, ami által érthető, hogy nem az írónak, nem is a szöveget másik nyelvre áttevőnek, hanem a narrátornak alacsony a nyelvi kompetenciája, és a buta, hibás kifejezésmód mögött kirajzolódjon a történet igencsak okos mondanivalója. 

A beszélgetés során elejtett félmondatokból kiderült, hogy a könyvpiaci folyamatok is hasonlóak a visegrádi országok esetében (pl. szépirodalmat egyre kevesebben olvasnak, miközben a könyvpiaci bevételek folyamatosan növekednek), és szó esett a könyv jövőjéről is. Tomasz Grabiński szerint például meglehet, hogy a papír alapú könyvek kora leáldozott, de attól még az olvasásé egyáltalán nem.