bezár
 

film

2015. 05. 21.
Emlékezés klisék mentén
Simon Curtis: Hölgy aranyban
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Gustav Klimt Adele Bloch-Bauer I című lenyűgöző, a második világháború alatt náci kézre került mesterművének kálváriáját meséli el a Hölgy aranyban Simon Curtis rendezésében, mely az aranyozott kép története mellett egyúttal újabb emlékfoszlány az antiszemitizmusról és a Holokausztról.

Aki régi, nagy művészekről vagy műalkotásokról készít filmet, egyúttal a történelemmel is kapcsolatba kerül. Mindezt bonyolítja, ha a cselekmény a huszadik században játszódik. Hiszen például az egyik leborzasztóbb tragédia, a második világháború túlélői közül sokan megérték az új évezredet, és személyes emlékezetük fontos, hovatovább elsődleges tényező a hivatalos történelemmel és a fiktív történettel szemben. Ugyanakkor a visszaemlékezések csalókák is lehetnek, hiszen a borzalmakat, meghurcoltatásokat átélt egyén saját érzelmeivel színezi át az objektív történéseket. Szubjektív tehát az emlékezés, ahogy egy műalkotás értelmezése vagy a hozzá fűződő közvetlen kapcsolat is személyes és intim, az értelmező, emlékező szubjektum élményei felülírják a hatalmi, jogi és ideológiai játszmákat. Erről szól Gustav Klimt szimbolista festő Adele Bloch-Bauer I című portréjának, és jogos örökösének, Maria Altmannak története, melyet Simon Curtis rendező és Alexei Kaye Campbell író mesélnek el a Hölgy aranyban című legújabb történelmi krimi-drámájukban – sajnos a tárgyhoz képest meglehetősen klisés formában.

Gustav Klimt: Adele Bloch-Bauer I portréja (1907)

Tehát a Hölgy aranyban sztoriját a valóság alkotta meg. A Bécsi Szecessziós Mozgalomhoz tartozó, puritán életet élő művész, Gustav Klimt 1907-ben készítette aranyfóliákkal bevont képét Adele Bloch-Bauerről, az igéző szépségű zsidó asszonyról. A kép Adele kis unokahúgát, Maria Altmannt (alakítja Helen Mirren) rendkívüli módon megragadja, s az Altmann-család a nő 1925-ös halála után is féltve őrzi Klimt remekművét. Azonban 1938-ban Hitler az Anschluss keretében bekebelezi Ausztriát, s a zsidóellenes közhangulatban Altmannéknak sincs maradása. Sajnálatos módon csak Maria és férje, Fritz tudnak elmenekülni az Egyesült Államokba, szó szerint mindent hátrahagyva. Mindent, beleértve a nácik által elbirtokolt Adele Bloch Bauer I képet, melyet hatvan évvel a zsidóüldözéseket és meghurcoltatásokat követően, nővére halála után a karakán idős hölgy minden erejével megpróbál visszaszerezni. Ehhez hívja segítségül a szintén osztrák származású, végre neves ügyvédi irodánál dolgozó feltörekvő jogászt, Randy Schönberget (Ryan Reynolds), aki eleinte csak a pénzért vállalja az ügyet, azonban visszatérve ősei szülőhazájába, Ausztriába (Bécsbe) valami visszafordíthatatlanul megváltozik.

Az igazi Maria Altmann az eredeti Adele Bloch-Bauer I képpel

Simon Curtis és Alexi Kaye Campbell drámája egyszerre fontos cselekvő film és izgalmas krimi-thriller. Campbell jó érzékkel alkotta meg feszes forgatókönyvét. A cselekmény flashback-szerkezetre épül, azaz két szálon fut: az egyik a „jelenbeli” (azaz a közelmúltbeli, 1999-2004 közti), a másik a múltbeli, vagyis az Anschluss körül játszódó történetszál. Természetesen ezek szoros kapcsolatban állnak egymással, minthogy Maria utazása egyfelől mentális utazás is. Ausztriába visszatérve felszakadnak régi sebei, a fájdalmas emlékek agyába tolulnak az osztrák főváros láttán. Így tulajdonképpen kapunk egy izgalmas krimi-drámát (Maria és Randy nyomozása és a perek) és egy történelmi thrillert (Maria és férje menekülése a nácik elől), melyek fenntartják a néző figyelmét, berántanak a cselekménybe. A flashback-szerkezetnek köszönhetően a két szál dinamikusan váltakozik, az emlékezés révén reflektálnak egymásra (például a múltbeli menekülés lezárulta után jön a jelenben is a katartikus, felszabadító sírás Maria számára), és feszültséget, várakozást generálnak a történéseket függőben hagyó epizódok. Fennáll persze a veszély, hogy, mint sok ígéretes populáris film (lásd A postás mindig kétszer csenget Tay Garnett-féle adaptációját) esetében, a cselekmény második felét uraló tárgyalótermi részek elrontsák az egészet. Azonban szerencsére a szerzők hozzáértő módon, csak a legizgalmasabb momentumokat megmutatva a kényes pereskedős részeket is képesek voltak izgalmassá tenni. Tehát Simon Curtis és Alexi Kaye Campbell filmje e téren sikeres, közönségbarát formában adaptálták ezt a feszültséggel teli és elgondolkodtató történetet.

Nő aranyban

Ugyanakkor a Hölgy aranyban fontos film is. Mint arról kissé szájbarágósan a cselekmény elején és végén tudósítanak, rengeteg műalkotás, értéktárgy, kincs van jelenleg is a náci megszállás miatt idegen kezekben a jogos tulajdonosok helyett. Az egyik tárgyaláson több áldozat is megjelenik, akiknek követelése van az osztrák (és egyéb) állammal szemben. Mind jogosan, bár a helyi törvények ellenében szeretnék visszakapni azt, amit a nácik annak idején elvettek családjuktól. Persze akik nem érintettek, azt kérdezhetnék, hogy minek küzd Maria vagy más pár képért vagy műtárgyért, melyek amúgy is méltó helyen, galériákban vagy múzeumokban, tehát elvileg jó kezekben vannak. Ám a műalkotás ebben az esetben sokkal többet jelent puszta művészi munkánál vagy magántulajdonnál. Mint az a filmben is elhangzik, a megszállók ezzel nem annyira rabolni akartak, hanem a zsidók emlékét kitörölni. Tulajdonképpen identitásfosztásról van itt szó, mivel ezekhez a műalkotásokhoz, mint Adele Bloch-Bauer képéhez személyes élmények fűzik a megkárosítottakat. Maria mintegy Adele nagynénje által és szellemében (amit a kép testesít meg) nőtt fel, rokona nem csupán egy családtag, hanem példakép és múzsa is számára. Általa, és a művet megalkotó Gustav Klimtnek köszönhetően kapott társadalmi státuszt, identitást. A kép elkobzásával, elrablásával a családot, Adele szellemét, Maria önazonosságának alapját rabolták le a megszállók. Az Adele Bloch-Bauer I portré visszaszerzése tehát nemcsak egy jogi-művészeti probléma, hanem identitásválság is.

Nő aranyban

Emellett pedig természetesen felmerülnek egyéb morális és művészettörténeti-jogi kérdések is. Hiszen a Hölgy aranyban történetében nemcsak náci és zsidó, osztrák és amerikai, múlt és jelen oppozíciói szervezik a cselekmény szövetét, hanem a közkincs és a privát tulajdon feszültsége is jelentős. Gustav Klimt a huszadik század elején alkotott, azóta viszont híres, kanonizált szimbolista-szecessziós művésszé vált, akire rengetegen hivatkoznak, akit iskolában oktatnak, és aki ennélfogva Ausztria büszkesége. Művei így értelemszerűen az osztrák kulturális örökség részei. Viszont azzal, hogy ő Adele Bloch-Bauernek ajándékozta a róla mintázott képet, Adele férje pedig családjára, unokahúgára hagyta a műalkotást, a magánszférával is kapcsolatba került. Sőt, mint már elemeztük, egy egész família, generációk számára büszkeség, hivatkozási alap, identitásformáló és -fenntartó alkotás lett. Éppen ezért nagyon bonyolult a kérdés, hogy a kép kit illet meg: Ausztriát mint nemzetet, mely saját, nagy becsben tartott művészének tekinti Klimtet, vagy a családot, Mariát, akitől a nácik orvul elrabolták a portrét. A portrét, mely bizarr módon a nácik révén került állami tulajdonba.

A Hölgy aranyban, amellett, hogy izgalmas zsánerfilm, fontos cselekvő film, az emlékezésről általában, illetve konkrétan a zsidóüldözésről és a zsidó identitásról, emlékezetről szól. Simon Curtis és Alexi Kaye Campbell ugyanis nem Maria Altmannt, hanem Randy Schönberget tették meg a történet főszereplőjéül. Ami egyáltalán nem problémamentes, sőt, némileg hatásvadász húzás is. Itt Maria sajnos háttérbe szorul egy idő után Randyvel szemben, ami ugyanolyan mesterkélten hat, mint Randy osztrák zsidó gyökereinek emlegetése, illetve központi konfliktussá tétele. Persze a film valós történéseken alapszik, és nyilván a kitartó ügyvéd érdeme, hogy az ügy pozitív fordulattal zárult, ám ez a sztori akkor is Maria Altmannról szól, aki nővére halála és emlékiratai apropóján visszaemlékezik arra, ki is ő, honnan jött, és pontot tesz a hatvan éve zajló dráma végére. Sokkal megrázóbb és érdekesebb lett volna, ha végig Maria lelki vívódására és fájdalmára koncentrál a Hölgy aranyban, felesleges volt az ő identitásproblémáját Randy „ébredésében" megkettőzni.

Nő aranyban

Főleg, hogy bár Ryan Reynolds mindent kihoz a figurából, az ügyvéd-főhős karaktere kifejezetten gyengén és sablonosan megírt. Randy egy igazi becsületes, feddhetetlen „lovag”, legfeljebb annyi hibája van, hogy az ügyet pénzért vállalja először, és csak Ausztriába látogatva, ősei emlékművét látva reflektál arra, hogy ő is személyesen érintett a Holokauszt-tragédiában. Ám felesége (a nem túl erős Katie Holmes formálja meg) gyorsan megmagyarázza ezt is („ez természetes, hiszen ez a munkád”). Ismét le kell szögezni, hogy bizonyára a valóságbeli Randy is ilyen jó és elkötelezett ember, de a Hölgy aranyban azért mégiscsak fikciósított realitás. Azaz drámai történet, melybe drámai főhősök kellenek. A fiktív Randy viszont egyszerűen nem érdekes karakter. Hiába személyes érintettsége, és – meglehetősen enervált, hirtelen és lapos – pálfordulása, ő nem való főszereplőnek.

A kiváló Helen Mirren (A királynő, Hitchcock) által zseniálisan megformált Maria viszont sokkal inkább. A hetvenévesen (illetve szerepe szerint nyolcvanévesen) is fiatalos Mirren játszi könnyedséggel hozza a szigorú, pedáns, de mégis valamilyen lazasággal bíró, makrancos Maria Altmannt. Maria már sokkal inkább főhős. Családját tönkretették a nácik, s látta, ahogy az osztrák társadalom többsége kiáll Hitler mellett, és támogatja a zsidóüldözést. Így Maria tulajdonképpen megveti szülőhazáját, és „inkább meghal, mint hogy visszatérjen oda”. Németül inkább meg sem szólal. Azaz bizonyos értelemben maga is szélsőségessé vált az idők során: ahogy a nácik egységesen gyűlöletet szítottak a zsidók ellen, úgy most Maria is az összes osztrákra haragszik, amiért családját, családi örökségét és identitását elrabolták az Anschluss alatt. Érdekes módon saját maga lesz támogatója önazonosság-válságának a keserű emlékek gerjesztette fájdalom miatt. Maria Altmann rendkívül összetett és izgalmas karakter, hatványozottan érdekesebb, mint a sótlan és tisztességes Randy.

Nő aranyban

Amennyire érdekes Maria, annyira kiszámítható és sablonos a történet megvalósítása. A Hölgy aranyban kétségtelenül izgalmas krimi és thriller, azonban egy idő után még azok számára is kitalálhatók a fordulatok, akik nem ismerik a valóságot. Sajnos Simon Curtis és a történet forgatókönyvírója klisék mentén szervezi a múlt és a jelen történéseit. Unásig ismert archetípusok köszönnek vissza az Anschluss-szálból: a gonosz, aljas náci, a passzív, szenvedő zsidó polgárok, a bölcs apuka, a sármos, kemény öklű, de papucs férj, és a fiatal Maria személyében pedig a maszkulin, határozott nő. Amennyire komplex figura a jelenbeli Maria, annyira sablonos húszas éveit taposó alteregója. S a menekülési sztori is nagyjából ismerős lehet, ugyanazokkal a húzásokkal, amelyeket már minden történelmi kalandfilmben vagy drámában láthattunk az Indiana Jones-októl kezdve a Schindler listáján és A zongoristán át a Loréig.

Emellett hasonlóképp sematikus a jelenbeli nyomozós történet is a Hölgy aranyban. Marián kívül még a szembenálló felek, az osztrák galériatulajok nem sikeredtek sztereotipra, minthogy hál’ istennek az alkotók nem akarták rájuk erőltetni a „modern náci” szerepkört. Azaz nem velejükig romlott alakokról van szó, ugyanakkor viszont ők is mindent megtennének azért, hogy a szerintük nemzeti kincsnek számító képet megtartsák (ebben a párharcban a személyes és a kollektív emlékezet csapnak össze végső soron – a családi örökség mint Maria nénjének portréja és a nemzeti örökség mint Gustav Klimt, a nagy bécsi szimbolista alkotása). Ám a tárgyalótermi részek kiszámíthatók, ismerősek már a klasszikus Hollywoodból, és sejthető, mi lesz a végeredmény.

Nő aranyban

Hibái, egyenetlenségei ellenére azonban a Hölgy aranyban egyáltalán nem rossz film. Nem biztos, hogy fogunk rá emlékezni még egy év múlva is, viszont izgalmas, feszült, a figyelmet végig fenntartó dráma, melynek fénypontja egyértelműen Helen Mirren karaktere. Érdekes húzás volt összeházasítani a történelmi filmet és a krimi-, thrillernarratívát, s bár a történet sablonok mentén épül fel, ám ez a flashbackekből építkező cselekmény mégis jól működik. Remélhetőleg közönségbarát megvalósítása miatt sokan felfigyelnek a film témájára, és ezzel a Hölgy aranyban hozzájárul nemcsak az eltulajdonított műkincsek státuszának rendezéséhez, de az aktív, múlttal bátran szembenéző emlékezés beindításához, és a traumáktól mentes jövő megalapozásához is.

 

Hölgy aranyban (Woman in Gold)

Színes, feliratos, amerikai-angol filmdráma, 109 perc, 2015

Rendező: Simon Curtis

Forgatókönyvíró: Alexi Kaye Campbell

Zeneszerző: Martin Phipps, Hans Zimmer

Operatőr: Ross Emery

Producer: David M. Thompson, Kris Thykier

Vágó: Peter Lambert

Szereplők: Helen Mirren (Maria Altmann), Ryan Reynolds (Randol Schoenberg), Katie Holmes (Pam), Daniel Brühl (Hubertus Czernin), Tatiana Maslany (fiatal Maria Altmann), Elizabeth McGovern (Florence-Marie Cooper), Charles Dance (Sherman)

Bemutató dátuma: 2015. május 21.

Forgalmazó: Fórum Hungary

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Jeanne Herry: Az arcuk mindig előttem lesz
A legkülönbözőbb természetű titkok a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon

Más művészeti ágakról

art&design

Kiállításkritika A kétely felfüggesztéséről
(Nép)mesék és kisebbségi diskurzusok Szegeden
irodalom

Mechiat Zina volt a Boggie: Költőim rendezvénysorozat februári vendége


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés