bezár
 

irodalom

2007. 11. 14.
Az öngyűlölet mesterei
Radka Denemarková: Ki dörömböl?
Az öngyűlölet mesterei Inkább sötét fikció, mint sötét valóság: eleven rémkép az emberekről és a világról. Különös hangulatú látomás, szélsőségesen negatív jellemrajzokkal és helyzetekkel. Kifogástalan munka, karakteres narráció, meghökkentő látásmód – és mégis sajnálom azokat, akik képesek maradéktalanul azonosulni a történet hangulatával.
Amikor olvasni kezdetem a regényét, Radka Denemarková neve még nem mondott számomra semmit. Talán nem véletlen a borító szűkszavú és kissé enigmatikus ajánlása – „kiváló, prágai dramaturg”, akinek Ki dörömböl? című könyve nem más, mint egy „sötét komédia”. A Ki dörömböl? valóban nehezen elmesélhető mű.

Annak ellenére, hogy a regénynek van a szó szoros értelemében vett cselekménye, sőt, a narráció szinte végig a lineáris időrendet követi; annak, aki a szüzsét próbálja összefoglalni, mégis nehéz dolga van. A fel-felvillanó részletek, benyomástöredékek és hangulatok között felsejlik ugyan egy konkrét eseménysor, az egyes fejezetek évszakok szerint tagolódnak, ám a történet szinte lebeg, a külvilág elmosódik, a jelenetek összefolynak.

Egyedül a szereplők elevenek, akárha ismernénk őket: valóságos, háromdimenziós figuráknak tűnnek, valóságosan beszélnek, cselekszenek, gondolkodnak, és valahányszor a történet rekonstruálására koncentrálunk, ők mindig jelen vannak. Így vagy úgy, de maguk a szereplők lépnek előtérbe, eltakarva minden történést. Denemarková figurái léteznek, s mintha lézésük történet nélkül is elég volna számunkra. Ritkán találkoznak, többnyire csak kerülgetik egymást: Egyedül lézengenek a zsúfolt utcákon, vagy bezárkóznak önmagukba – miközben újra meg újra rácsodálkoznak saját gyengeségeikre és félelmeikre. Denemarková róluk, ezekről a társtalan és támasz nélküli emberekről ír, akik nem mernek magukba nézi, noha egyfolytában gondolkoznak, s akik inkább nem beszélnek, csakhogy ne kelljen tovább hazudniuk önmaguknak. A regény látomásszerű, nyomasztó atmoszférája felerősíti a szereplők egyre jobban elhatalmasodó kétségeit, a magukat tétlenségre kárhoztató individuumok pedig a szemünk láttára válnak lélekben élőhalottá.

Jelképes haldoklásukban éppúgy egyedül vannak, akár az életben: a látszólag sikeres írónő és az ünnepelt rendező lassanként zuhan át a világon kívüliségbe – anélkül, hogy észrevennék. Nem reflektálnak saját testi-lelki leépülésükre, nem érinti meg őket a változás: már régóta saját gyötrő emlékektől terhes lényük foglyai.

Denemarková két elhibázott életű, megkeseredett és önző művész történetén keresztül mesél az emberek közötti áthidalhatatlan szakadékról és arról, hogy mindenkit még életében magányra kárhoztat saját belső világa.

A regény nem más, mint az egyénekben létező párhuzamos valóságok tapasztalatának tragikomikus története. Olyan valóságoké, amelyek nem találkoznak és nem is találkozhatnak soha – hiszen a találkozás végzetes következményekkel járna.

A Ki dörömböl? főszereplői – akaratukon kívül – mégis megtapasztalják a találkozást. A különc írónő egyetlen mondata elég ahhoz, hogy szétzilálja az embergyűlölő rendező belső univerzumát.

A regény nem szól sem szeretetről, sem szenvedélyről, sem közönyről. Csakis a dühről, kétségbeesésről, szégyenről és mélységes undorról. Arról, mit tehet az ember, ha már annyira gyűlöli önmagát, hogy képtelen másokat gyűlölni.

„Az ember különös fajta. Mindenki a saját szemszögét, a saját tapasztalatát tartja valóságosnak. Csakhogy melyik valóság a valóságos, azt senki se tudja megmondani nekem. Így aztán én minden szögből megvilágítom és átvilágítom a dolgokat, én az alakjaimat a tenyerembe veszem, és nagyítóval vizsgálom, én ezeket az alakokat a zsigereimből húzom elő, a beleimből gabalyítom ki, kikaparom a szívemből, megmártom az agyvelőmben, és utána felállítom, olyan helyzetekbe kényszerítem a figuráimat, amelyektől irtóznak, amelyekben kiderül kifélék-mifélék. Sohasem okoznak csalódást. Csak maroknyian állják ki a próbát. Az elhanyagolható kisebbség. De a remény megmarad. Mert mindnyájan megdöglünk. Ez az egész tompa agyú csorda.” (Részlet a regényből)

A szerző valóban sötét képet fest a világról – talán túlságosan is sötétet. Mert – dacára az egyre kilátástalanabb élethelyzeteknek, a nyomasztó emlékektől terhes múlt felidézésének – az olvasóban mégis szüntelenül ott motoszkál a kétely: talán mégsem ennyire tragikus a helyzet, talán egyszerű kommunikációs hibáról van szó csupán. Talán a könyv szereplőinek külön világai nem létező világok, bár kísértetiesen emlékeztetnek a sajátunkra. Lehetséges, hogyha Denemarková figurái találkoznának és beszélgetnének egymással, minden megváltozna bennük és körülöttük is. Ha az emberek nemcsak saját belső monológjukat hallgatnák, hanem figyelnének és reagálnának a külvilág jeleire, a körülöttük lévők támogató jelenlétére, ha kifejlesztenék magukban a képességet, hogy párbeszédet folytassanak másokkal, akkor talán nem lennének állandó önvádra kárhoztatva.

Denemarková szereplői azonban akaratgyenge emberek: olyanok, akiknek hiába dörömbölnek, sosem nyitnak ajtót a külvilágra. Makacsul ragaszkodnak a bennük lakó gyűlölethez – nincs is másuk ezen a világon. Ha vannak köztük, akik a szerző idézett szavaival élve „kiállják a próbát”, akik helyt állnak a legszélsőségesebb szituációkban is, azok bizonyára nem a Ki dörömböl? című regény szereplői. Denemarková művét olvasva valószínűtlen, hogy egyáltalán létezik ilyen ember.

Radka Denemarková: Ki dörömböl? Európa Könyvkiadó, 2007, fordította Körtvélyessy Klára, 2000 Ft.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés