Akkor most be is fejezném az egyes szám első személyben írást, mert már érzem, hogy belépek a totális egotripbe, az önmegvalósítás paradicsomába, felkészültem én erre, egy írótáborra, éppen vasárnap, az év egyik legmelegebb napján? Nem bírom kihagyni - és mégis marad az E/1, mert ez végül is egy napló, pedig néha legalább annyira utálom az E/1-et, mint Margócsy, de azért talán nem vagyok olyan szigorú, és Antal Niki meg Szilágyi Zsófi meg én azt hiszem ebben a táborban annyiszor mondtuk az E/1-et és a jelen idejű elbeszélést, mint még soha – szóval nem bírom kihagyni Sopotnik költész-szemináriumát, amire már tavaly is nagyon kíváncsi voltam, de akkor leragadtam Csehy Zolinál.

Helyből az aktuálpolitikára reflektálhatunk, mert a Kormányeltörésbent veszik Domonkos Istvántól. Először meg is riadok, mert úgy szeretnék csak pár napra kilépni kerítések, szögek, migránsok, szégyenérzet és egyebek árnyékából, de le az előfeltevésekkel, mert itt a címről van szó. A műhelyeseknek Sopotnik felteszi az örök kérdést, hogy akkor mégis, most mi legyen a verscímmel? És érkeznek a spontán válaszok: én nem tudok címet adni, így számokat adok, mert nekem ez bonyolult, és még nem nőttem fel hozzá eléggé; Szőcs Petra jó verseket ír, de rossz címeket ad; a cím kontextusba helyezi a verset és így tovább, vagy éppen nekem a címek a karaktereim nevei.

Asszociációk és pergő beszélgetés során hamar eljutunk oda, hogy milyen vicces lenne egy olyan avantgarde kötet, amiben csak verscímek szerepelnek, de azért komolyra fordítva a szót, Sopotnik derekasan áll ki a megkerülhetetlen mellett: „szeretnék harcolni a cím komolyságáért!” Aztán jöhet a mottók értelmezése: minek ennyi; hogy kerül ide Balassi, a régi magyarhoz is húzó szív ilyenkor sajog, mit tagadjam, de értem közben, a huszonéves lány éppen most bontja le előttem a költészet mítoszát, és hamar szóba kerül a kánon, sőt, egy meglepően éber táborlakó felteszi annak is a lehetőségét, hogy a Balassi-mottó talán csak egy játék, egy parafrázis. Egyébként az eredeti pontosan úgy hangzik, mint a Domonkos-versben, csak az íráskép változott:

Elmém csak téveleg széllyel kétségében,

Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben

Kormányeltörésben,

Nincsen reménsége senki szerelmében.

Átcsúszunk költészetelméleti vizekre, és ki gondolná, hogy innen csak egy ugrás a slam poetry… A fiatalok szerint rossz a versenyhelyzet, párhuzamba kerül az amerikai és magyar slam, kint megdobálnak krumplival és tojással, ha nem tetszel, itthon maradnak a pontok, az osztályozás, tényleg, jut eszembe a fiam iskolai karrierje is, még mindig mennyire ragaszkodunk ehhez…

Ellépek, és a szomszéd asztalnál csoportosuló Bartis-műhellyel folytatom, a felolvasásból érteni igyekezett szövegekről gyorsan kiderül, hogy olvasva talán könnyebben működnének, vagy ez csak egy mentsvár? Vicces tapasztalások, a hallott novellában csak épp az nem derül ki, hogy valaki halott, a térdkalácsról pedig Bartis azt nyilatkozza, hogy bár nem éppen kedvelt szava, de a műhelyes előző napi szövegének ez volt a punktuma (fotós kifejezés a la Susan Sontag, mert hát ez mégiscsak egy Bartis-szeminárium, nem hiányozhat a kép), és ami előző nap annyira megvolt, most nem működik, márpedig szöveg punktum nélkül annyi lesz, mint nyelvi geg, üres próbálkozás. Tehát a térdkalács mégis lehet maga a hiány.

Ennyi szofisztikált párbeszéd után jöhet az ebéd, a jól megszokott menza várja a táborlakókat, de ki kell emelnem, hogy a gasztroszint az előző évekhez képest jócskán emelkedett, és az egészséges életmód jegyében az adagok franciásra csökkentek, vivát.

Sokan vagyunk, kapkodom a fejem, hogy lehet ennyi ember egy helyen, muszáj a büdös, apró szobába egy kis elvonulás a 40 fokban, amit annyira nehezen bír a magyar, bár igaz, ha esik a hó, akkor meg azért sipákol, szóval vegyük úgy, hogy én ezt személy szerint minden nyűgje, izzadsága ellenére jobban élvezem, és már csak a kortárs magyar irodalom, illetve az Aegon-díjasok egyik legjobb kondícióban lévő íróját, Péterfy Gergelyt várom.

Patócs László faggatja Péterfyt sikerről, Facebook jelenlétről, és arról, hogy melyik a kedvenc szelfije. Szerencsére ezeknél nem állnak meg, hamar belecsapnak A kitömött barbár Kazinczy Ferenc-Angelo Soliman kapcsolatának elemzésébe, megtudhatjuk, hogy ez eredetileg egy doktori témájában, egészen más perspektívából már feldolgozásra került. Péterfy filológiai szenvedélye igen erős, és a referencialitás versus fikció, azaz doktori versus regény története szépen rajzolódik ki a beszélgetésből. A kettő között, meséli, hét évnek kellett eltelnie, amelynek kulcsmotívuma a felejtés volt, hiszen ennyire hozzátapadva az eredeti sztorihoz képtelenség lett volna megtölteni elégséges mennyiségű fikcióval a szöveget. Egy komolyabb tömeggyilkossággal kezdte a regénybe lépést az író, mivel a szíve szerint legalább 200-300 izgalmas figurából meg lehetett tartani körülbelül egy narrátort (és még vagy féltucat karaktert), aki Török Sophie-ként kitűnően hozta az özvegy figura izgalmas karakterlehetőségeit. A nyelvújítás témája bár a regényben alulmarad, de ez cseppet sem hiányként jelenik meg, ráadásul Péterfynek nem az volt a célja, hogy regényes irodalomtörténetet írjon. Az Aegon-díj kapcsán előkerül a nők jelenléte is az irodalmi életben, miért nincsenek például Aegon-díjas női szerzők, amelyhez legegyszerűbb, ha szó szerint beidézem a választ, mert ennél frappánsabban és találóbban úgysem lehet jellemzi jelenlegi állapotát kis hazánknak: „ez a kialakult helyzet a magyar társadalom elmebeteg állapotát fejezi ki”.

Az este további része a szokásos mederben folyik, vacsorához lejutás lócitromot kerülgetve, amit persze végül Neszlár Sanya (a tábori mikrofon koronázatlan királya, hogy Korpa Tomit idézzem) takarít el az útból, és szerintem, ha ő nem lenne, akkor a tábor még most is tartana, amiért végtelenül hálás vagyok neki (mármint hogy ez nem így van), és be kell vallanom, mindenféle szürreális látomás és jelenés, a fülembe kúszó innen-onnan érkező értelmetlen mondatok tömeges jelenléte ellenére most már jó itt, a kezdeti tömegiszony után rám tör a megnyugvás, és ígéretemhez hűen éjszakára már csak egy dolgom marad. Beállni Szőllőssy Balázzsal a hegyen parkoló VaLyo-buszba, hogy a női kvóta reményében meglegyen az első női dj-zés a Fisz-táborban, és láthassam generációk szétszakadását, akiknek a Big in Japan, mint azt megtudhattam, mára már legalább háromféle referencialitással bír:

Fotó: Káldy Sára