A Földnek, illetve az emberiségnek hatalmas szerencséje van, hiszen, ha csak pár ezer kilométerrel távolabb kerül a Naptól, az élettelen vasportömeg Mars, ha közelebb, a kénsavas atmoszférájú Vénusz sorsára jut. Ám csodák csodájára a Föld élhető bolygó az ember számára, jóllehet, akad azért hely ezen a világon is, ahol szervezetünk tűrőképessége próbára tétetik – és az igazi megszállottak próbára is teszik. Azt mondják, a világűr mellett az ember számára hasonlóan felfedezetlen terület a Föld belseje és az óceánok mélye is, ám az extrém búvárkodásnak rengeteg híve van. Ahogy a hegymászásnak is, mely gondolnánk, pár nyaktörő mutatványt leszámítva nem nagy ügy. Látogassunk csak el a világ tengerszinttől számított legmagasabb hegycsúcsára (amúgy a 10 kilométer magas Hawaii-i, tengerből kimagasló vulkánja után csak második), a Himalája hegységben található Mount Everestre (eredetiben: Csomolungma), és szembesüljünk vele, hogy még az Antarktiszig sem kell menni tökéletesen élhetetlen földbéli helyig. 8000 méter felett nemhogy élet nincs, de levegő is alig, fagy üszkösíti el az emberi végtagokat, ha nem sietünk, egy jégvihar, esetleg egy lavina temet be minket. Agyunk megdagad, tüdőnkben ödéma lesz – de, ha elérjük a csúcsot, mi is csatlakozunk pár hírességhez, akik meghódították a világ legmagasabb pontját. (S gondoljuk el, akkor mi lehet a Naprendszer legmagasabb csúcsán, a Mars 22 kilométer magas hegyén, az Olympos Monson!)

Az Everestet először Sir Edmund Hillary mászta meg 1953-ban, de igazából csak ő volt az első, aki visszatért. Brit expedíciók már a tizenkilencedik század közepe óta ostromolták a Csomolungmát, és két hegymászó, George Mallory és Andrew Irvine 1924-ben már nagyon közel kerültek az Everesthez, sőt egyesek szerint fel is jutottak, csak visszatérni voltak képtelenek. Mumifikálódott holttestüket évtizedekkel később találták meg 300 méterrel a csúcs alatt.

Sajnos sokan jártak így. Avagy, ha el is érték a Mount Everestet, az volt életük utolsó rekordja. Így járt a magyar Erőss Zsolt is, és így jártak az 1996-os, legemlékezetesebb, a 2014-es lavináig a legtöbb áldozatot számláló hegymászószezon áldozatai is. A Rob Hall, Scott Fishcher és Anatolij Bukrejev vezette csoportok tapasztalt hegymászókként is több hibát vétettek, és az időjárás-előrejelzések ellenére túl későn indultak vissza az Everestről a táborba. Így a délkelet felől érkező, egy teljes éjszakán át tomboló jégvihar telibe kapta a leereszkedő hegymászókat. Rengetegen vesztették életüket, köztük két csoportvezető is. A túlélők között volt Jon Krakauer, a híres újságíró (többek között Chris MacCandless történetéről írt könyvet Út a Vadonba címmel, melyből Sean Penn készített filmet hét éve) az Into thin Air című könyvben elemezte a történteket saját szemszögéből, melyre Anatolij Bukrejev válaszolt dühödt ellenkönyvével, a The Climb: Tragic Ambitions on Everesttel válaszolt. S Beck Weathers, az új-zélandi csapat amerikai tagja, aki csodával határos módon élte túl a fagyos éjszakát (jóllehet, orrát és ujjait amputálni kellett), szintén megjelentetett egy személyes emlékezést Lene Gammelgaarddal, Bukrejev csapatának egyik tagjával Left for Dead címmel.

A témát tehát kellő mélységig kielemezték a közvetlenül érintettek, és mondani sem kell, számos direkten és közvetetten kapcsolódó film is készült az 1996-os esetről, illetve más Mount Everst-tragédiákról is. A leghíresebb és legemlékezetesebb az IMAX-csapat 1998-as Everestje, mely máig a legjövedelmezőbb IMAX technológiát használó filmként írta be magát a történelembe, ám témája és küldetése miatt is megérdemli a dicséretet. A szűk ötven perces dokumentumfilmben ugyanis az 1996-os tragédia helyszíneit járják újra, és a csoport talál rá az egyik csoportvezető megfagyott holttestére.

A témában főleg dokumentumfilmek készültek (az 1953-as brit The Conquest of Everest az első, életben maradt csúcsra törőkről szól, míg az 1997-es Into Thin Air: Death on Everest szintén az 1996-os eseményeket dolgozza fel), talán az 2007-es Everest című kanadai kalandfilm tekinthető kivételnek. S persze most már a méltán híres Baltasar Kormákur (101 Reykjavík, Dermesztő mélység) a mozikban látható katasztrófafilmje, az Everest, mely amellett, hogy maximális tisztelettel nyúl a tragikus témához, és fejet hajt az áldozatok előtt, lélegzetelállító élményben részesíti befogadóját. Avagy Kormákur újraértelmezi a látványfilm fogalmát.

A történet azok számára nem sok újdonságot tartalmaz, akik ismerik a tragédiát és körülményeit. Baltasar Kormákur bevallása szerint rengeteget olvasott a témában (többek között az említett könyveket, visszaemlékezéseket tanulmányozta), és bár felkérték a forgatókönyv megrendezésére, személyes tapasztalatai miatt mintegy magáévá tette a produkciót. „Egyszer lóháton bejártam Izland hegyeit úgy, hogy hetekig nyoma sem volt a civilizációnak, s ez az élmény is megerősített abban, hogy olyan történeteket szeretnék elmesélni, amelyekben az emberek szembesülnek a természet könyörtelenségével, s ennek nyomán feltárulnak valódi jellemvonásaik – egyre többet tudunk meg rólunk, amint növekszik a veszély” – vallja az izlandi rendező.

Ennek a találkozásnak pedig az lett az eredménye, hogy Baltasar Kormákur szinte percről percre, dokumentarista pontossággal rekonstruálta az 1996-ban történteket. Ami egyfelől, morális szempontból hatalmas pozitívuma az Everestnek. Hiszen mindenki, minden egyes szereplő ugyanakkora súlyt kap, ez a sztori nem egy emberé (még akkor sem, ha azért a dráma centrumába Rob Hall kerül a történet vége felé érthető okokból), hanem tényleg a kiváló, tapasztalt, mégis számos hiba miatt szerencsétlenül járt csapaté.

Másfelől viszont probléma is, hogy Kormákur ilyen hű maradt a valósághoz, mert magát a történetet az események ismeretében igazából nem lehet élvezni, az jár jól, aki hozzám hasonlóan csak a dátumot és a tényt ismeri, de azt nem, hogy kivel mi történt. Aki így ül be rá, annak természetesen ez a végletekig klasszikus, hármas tagolású sztori is nagyon izgalmas lesz a maga módján, ám olykor hüledezik is az egyes fordulatokon, párbeszédeken vagy eseményeken, mert néhány túlontúl hollywoodiánusnak hat. Például Rob és a felesége közti párbeszédek, vagy Beck Weathers esete nagyon filmszerűek, nagyon klisésnek és irreálisnak hatnak azok számára, akik nem ismerik a valóságot. Azonban aki Kormákur filmjét emiatt kritizálja, magát a valóságot kritizálja. Mert még a legutolsó, giccsesnek ható dialógusok is szó szerint így hangzottak el a valóságban, 1996-ban. Az izlandi rendező tényleg nem ferdít, tűpontosan dolgozza fel a tragédiát annak drámai és „mesterkéltnek tűnő” momentumaival együtt.

Tehát a történet, a tartalom meglehetősen ellentmondásos része az Everestnek. Baltasar Kormákur persze remek munkát végzett, mégis lehetséges, hogy igazán izgalmas filmet ebből az alapanyagból drámaibb cselekménnyel és kidolgozottabb karakterekkel lehetett volna kerekíteni. Sokszor hiányoznak az „igazi konfliktusok", és kétségtelenül epikus jelenetek tárulnak elénk, azonban jó néhány esetben joggal érezzük azt, hogy ennek és ennek a megmozdulásnak most nagyobb volt a füstje, mint a lángja (például a hegymászási kísérletek lehettek volna hosszabbak). Sőt ebből a szempontból a film nehezen indul be, és igazából a második felétől válik valóban izgalmassá. Az élet persze így is nagyon sokkoló forgatókönyvet írt (és amúgy egyszerre félelmetes és ironikus, hogy mennyire klasszikus, mondhatni tipikus katasztrófafilmes narratívát „vetett papírra” a Mount Everest és az időjárás), de mégis: ezesetben talán jobb lett volna legalább egy kicsit eltérni a valóságtól, hogy a film eleje fókuszáltabb legyen, elvégre egy fősodorbeli látványfilmről van szó.

S mondhatni, „van gond” a karakterekkel is. Némelyik messzemenően sztereotip, habár ismét hangsúlyozni kell: Kormákur e téren is a valósághűségre törekedett. De akkor sem mehetünk el amellett, hogy a Jake Gyllenhall által alakított Scott tipikus, mindent félvállról vevő hippi, míg Anatolij a Putyin-mémekből is ismerős „In Soviet Russia…” és a „kőkemény orosz medve” sztereotípiákat, sablonokat erősíti. Ami, legalábbis utóbbi esetben, ezúttal nem ferdítés, mivel Anatolij a valóságban is olyan keménytökű fickó, aki nemcsak, hogy nem teszi kötelezővé az oxigénmaszk használatát, maga nem is vesz fel még a csúcson sem ilyet (s nem mellesleg, ő marad legtovább talpon a túlélők közül).

De általában elmondható, hogy a karakterek kicsit egydimenziósra sikeredtek, még akkor is, ha az alkotók igyekeztek mindenkinek ugyanakkora súlyt adni. Persze egy kétórás filmbe nehéz lenne 8-10 élő, hús-vér embert egyenrangú félként mozgatni (erre legfeljebb a tévésorozatok képesek), de néhány családi jelenet vagy sablonos filozofálgatós dialógus még játékfilmben is kevés erre a feladatra. A legérdekesebb karakter ilyen szempontból Becks, akinek drámája szintén nem annyira eredeti így, fikcionalizált formában, de nem is szimpla tragikus románc, mint a rendíthetetlennek tűnő Rob története. Becks a tipikus törtető amerikait testesíti meg, akiről viszont idővel kiderül, hogy vele valami nincs rendben: sem családi hátterével, sem identitásával. Becksben az amerikai kultúra ellentmondásossága egyesül és ütközik ki. Azaz felnőni képtelen, dacos individualista, aki a „can do” („meg tudom csinálni”) mentalitás hevében fontosabbnak tartja az életveszélyes kalandot, mint családját. Pedig az amerikai ideológia értelmében a család és az individualizmus nem ütik egymást. Becks azonban kifejti, hogy sötétséget, ürességet érez, mikor otthon van, és bár furdalja a lelkiismeret, de jobban érzi magát a pokoli hideg hármas-négyes táborban, szélviharban, mint az unalmas otthon melegében. Így ennek a pökhendi figurának a fejlődése lesz a legérdekesebb a karakterdrámák közül, és bár korántsem eredeti fordulattal zárul sztorija (amit persze szintén a valóság írt), mégis ő a legkiforrottabb, legérdekesebb figura (egyébként kiváló választás volt a mogorva és marcona Josh Brolin a szerepre).

A többiek viszont amiatt nem annyira érdekesek, mert vagy túlságosan „filmszerű” drámájuk (mint Robé), vagy mert túlontúl átlagos, szürke figurák (mint az amúgy a végére mégis érdekessé váló Doug karaktere). A szereplők nagy részénél ütközik ki az a probléma, hogy Kormákurék ragaszkodtak a valósághoz, és dokumentarista pontossággal másolták le a hegymászók jellemét és történetét. Az izlandi direktornak úgy kellett volna itt is eljárnia, mint a Dermesztő mélység esetében, hogy a teljesen átlagos túlélő tengerészt olyan szituációba helyezi, melyben mégis rendkívül izgalmas figurává változik. Kormákur abban a filmjében is hű volt persze a valós eseményekhez, de azt a történetet sokkal nagyobb mértékben merte fikciósítani. Tegyük hozzá: azért egy embert utcahosszal könnyebb megformálni monodrámában, mint egy egész csapatot egy monumentális látványfilmben.

Mert Baltasar Kormákur Everestjének legerősebb része maga a látvány. Ezúttal pedig ez messzemenően nagy pozitívum. Kormákurék nem a CGI-ra alapoztak, hanem igen is elmentek forgatni eredeti helyszínekre („sajnos” a kritikus jeleneteket érthető okokból – oxigénhiány, a színészek testi épsége – nem Nepálban, hanem Olaszországban vették fel), és csak a legszükségesebb esetben nyúltak a számítógépes technológiához. Ám még ezek a digitális képek is rendkívül erővel hatnak a vásznon. Mert az Everest azon kevés látványfilmek közé sorolható (Avatar, Gravitáció, Interstellar), melyek képesek voltak kihasználni az IMAX technológiát, illetve a 3D-t. Kormákur művénél azt fogjuk érezni, hogy tényleg van funkciója ennek a technikának, mert a szó szoros értelmében bevonja a befogadót az eseményekbe. Itt nemcsak reklámszöveg a „watch a movie or be a part of it” („nézd a filmet, vagy legyél a része”), hanem maga az igazság. Émelyegni fogunk, ahogy a hihetetlen mélységekbe tekintünk. Izzadni fog a tenyerünk, tériszonyunk lesz, mikor Becks és a csapat átkelnek a gleccserhasadékok közt átdobott labilis fémlétrán, kifeszített, inogó kötelekbe kapaszkodva. Mi magunk is az ülések háttámlájának csapódunk, ahogy a jégvihar Robot a sziklának vágja. Ilyen audiovizuális élményben kevésszer lehet része a nézőnek egészestés játékfilmben (a film zenéje is kellőképp epikus, ha nem is annyira eredeti a Hans Zimmert idéző szólamaival).

Az Everest tehát az egyik legjobb látványfilm, amit az utóbbi tíz évben moziban bemutattak, Christian Bale sajnálhatja, hogy inkább a rémesen gyenge CGI-effekthalmazt, az Exodust választotta Kormákur műve helyett (a Jason Clark által játszott Rob Hallt elvileg Bale formálta volna meg). Döbbenetes erejűek a Himalája csúcsai, a Mount Everest dühödt, embertelen, jegese lehelete, lavinái, semmi jót nem ígérő, baljóslatú felhői vagy a szűk marokkal mért oxigénje. Levegőért fogunk kapkodni nézése közben, olyan hatásosak, erősek a képei, melyek IMAX 3D-ben ütnek csak igazán. Hogy emellé még társul egy viszonylag izgalmas, bár katasztrófafilmekből ismerős, jóllehet, a valóság által írt forgatókönyv, értékelendő még akkor is, ha azért a dráma kedvéért kicsit eltérhettek volna a valóságtól. Persze az élmény nem mentes sallangoktól, hiszen realizmus ide vagy oda, találkozhatunk sztereotip, egy-két dimenziós figurákkal, a csúcspont (szó szerinti) eléréséig a cselekmény annyira nem nyűgöz le, azonban a film második felétől az Everest e része is maximális fordulatszámon pörög. Így összességében azt mondhatjuk, hogy egy nagyon látványos, de semmiképp nem exploitatív, távolról sem hatásvadász, de dokumentarista pontossággal megalkotott, őszinte, drámai kalandfilm Baltasar Kormákur műve, mely ítélkezés nélkül, méltó módon állít emléket e hibáik ellenére is hatalmas hősöknek.

Everest

Színes, magyarul beszélő, amerikai-angol dráma, katasztrófafilm, 122 perc, 2015

Rendező: Baltasar Kormákur

Forgatókönyvíró: Simon Beaufoy, Lem Dobbs, Mark Medoff

Operatőr: Salvatore Totino

Producer: Nicky Kentish Barnes, Tim Bevan, Eric Fellner, Brian Oliver

Executive producer: Randall Emmett, George Furla

Vágó: Mick Audsley

Szereplők: Rob Hall (Jason Clarke), Beck Weathers (Josh Brolin), Doug Hansen (John Hawkes), Peach Weathers (Robin Wright), Jon Krakauer (Michael Kelly), Guy Cotter (Sam Worthington), Jan Hall (Keira Knightley), Helen Wilton (Emily Watson), Scott Fischer (Jake Gyllenhaal)

Forgalmazó: UIP-Duna Film

Bemutató dátuma: 2015. szeptember 17.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!