A fiatal(os) menedzser el van havazva, nincs ideje családjával foglalkozni, magánéletét két tárgyalás közt telefonon éli. „First World Problem” („fejlett országbeli probléma”) – jegyezhetnék meg az internetes mémek szarkasztikusan, arra utalva, hogy például a fejlődő országokban ezzel szemben véres (polgár)háborúk dúlnak, a vallási tisztogatások és a fundamentalizmus árnyékában pedig a nő nemhogy vezetői pozícióba nem kerülhet, de örülhet, ha egyáltalán élve megússza a családi konfliktusokat. Ehhez képest valóban eltörpül az a krízis, hogy mikorra iktasson be a főnökasszony egy vacsorát, vagy mikor legyen együtt páréves csemetéjével.

A mára egyre féktelenebbé és nagyobb volumenűvé duzzadt vállalati (vad)kapitalizmus márpedig kemény dió, komoly problémákat generál, melyek ha az ember fizikai épségét nem is fenyegetik, de lelkileg tönkretehetik. A család ellentmondásos intézménye felszín alatt dúló háborúk helyszíne, ahol a privátszféra, a szeretet világa és a karrier, az anyagi megélhetés és gyarapodás csapnak össze. A nyugati jóléti társadalmak alapvető ideológiája és fő életcélja az önálló egzisztencia, majd a család felépítése, ahol az egyén kiteljesedhet. Ugyanakkor ehhez a kiteljesedéshez, a „boldog család” ideájának eléréshez pénzre, munkahelyre van szükség – a gyerekek számának vagy a házastársak igényeinek növekedésével egyre többre. Így az ember egy napon ráébred: tragikomikus módon minden idejét a munka tölti ki, amivel a famíliát szeretné támogatni. A gyermeket a pénz vagy idegen kéz (babysitter, nevelők) neveli fel, a házastársnak pedig lopott pillantások, álmos ölelések, elcsent pillanatok jutnak csupán. Aztán mire az ember észbe kap, elmegy mellette az élet, megöregszik, sőt elveszti párját, a felnőtt gyermek(ek) kirepül(nek) a fészekből, és az egyén egyetlen igazi társa a magány marad.

Ezt a témát sokféleképpen fel lehetne dolgozni, s az egyik véglet Michael Haneke megrázó tragédiája, A hetedik kontinens, a másik pedig a fősodorbeli romantikus komédiák, melyek szerint „minden megoldható”. Köztes megoldást jelentenek a szatírák, melyek szórakoztató formában figurázzák ki kíméletlenül a jóléti társadalmak szerepeit, s rántják le a leplet a vadkapitalizmus mechanizmusáról. A viszonylag igényes komédiákra specializálódott Nancy Meyers (Mi kell a nőnek?, Minden végzet nehéz) legújabb művében, A kezdőben meg volt a potenciál, hogy maró szatírává alakuljon, azonban sajnos sokszor köt kompromisszumot a szimpla bohózat javára, és végső soron fals képet fest a magánélet és a karrier feszültségéről, fenntartva a fősodorbeli romkomok hamis illúziórealitását.

Meyers műve tulajdonképpen két fő, egymással összefüggő témát taglal két főszereplője révén. A cselekmény a hetvenéves Bennel (Robert De Niro) indul, aki nemrég vesztette el feleségét, így egymaga kénytelen leélni hátralevő életét. A pedáns, mégis fiatalos és rugalmas öregúr azonban nem bírja a nyugdíjas éveket, kora ellenére többre vágyik, élni akar. Így pótcselekvésekbe kezd: jógázik, kávézókban és temetéseken próbálja elütni idejét. A bársonyon cammogó hétköznapok egy napfényes délelőttjén divattervező vállalat álláshirdetésre bukkan, mely kifejezetten idős újoncok előtt nyitja meg kapuit. Ben természetesen már másnap jelentkezik a gyakornoki programra, és rögtön a cég főnöke, a munkamániás és rigolyás Jules (Anne Hathaway) mellé osztják be. A nyugodt férfi valóban birkatürelmű, mert mintegy megalázó pozícióba kerül, főleg a nővel folytatott kezdeti beszélgetésekben. De már az első párbeszédek alatt érződik, hogy kettejüket a munkakapcsolatnál mélyebb szálak kötik össze. Szüksége is lesz Jules-nek egy lelki támaszra, amolyan apapótlékra, hiszen túlhajszolt élete miatt férjével, a „háztartásbeli apaként" jegyzet Matt-tel lassan családi válságba sodródnak. Avagy, mint már a klasszikus hollywoodi musicalekben vagy romantikus vígjátékokban (például a Philadelphiai történetben), úgy A kezdőben is a magánélet és a karrier mítosza kerülnek látszólag kibékíthetetlen konfliktusba.

Essünk is túl a kötelező körön: Nancy Meyers nem tudta megújítani a romkom műfaját. Meyers a jól bevált recept szerint dolgozott, és meglehetősen bátortalanul semmit sem tett hozzá az ismerős poénokhoz. Irreálisan frappáns beszólások, intelligensebb, de korántsem eredeti szóviccek, és természetesen szexista poénok (melyek ellen ironikus módon Jules többször kirohan) próbálják megdolgoztatni a néző rekeszizmait. Valószínűleg sikerül is majd, hiszen mindig működik az a helyzetkomikum, melyben valaki szégyellősen próbálja érzelmeit eltakarni, de ez nem sikerül neki. Például Ben egy elvégzett munkáért jutalmul masszázst kap Fionától (Rene Russo), a cég masszőrjétől, aki nem szívbajos, és a férfi intimebb testrészeit sem hagyja ki a mókából. Ben persze majd szívinfarktust kap a művelettől, miközben kollégái újságpapírt adnak neki, hogy eltakarja az élvezet jeleit. Nyilvánvalóan megmosolyogtató, de erősen „láttuk már” momentum.

A poénok tehát sablonosak, és nem is sikerült őket integrálni az amúgy komplex történetbe. Olyan érzésünk van sokszor, hogy ez a sztori működne vígjátéki elemek nélkül is, de akkor lehet, feleannyian sem néznék meg A kezdőt. Így a cselekményt az „egy kis kabaré – egy kis komolykodás” struktúrája határozza meg, ami annyira nem zavaró, de szembeszökő, ha közelebbről szemügyre vesszük a romkomhoz mérten meglepően kidolgozott és intelligens sztorit.

Mert amúgy azok a poénok lennének ütősek, melyek Nancy Meyers művének szatirikus élét erősítenék. Például, mikor Matt megjegyzi, hogy ő csak háztartásbeli, az nyilvánvalóan nem pusztán egy megmosolyogtató vicc, hanem elgondolkodtató szituáció is. Jules és Matt kapcsolata itthon még inkább meglepő lehet, a fejlett országokban, főleg Amerikában viszont ismerős társadalmi jelenség. A nők felzárkóztatásának, foglalkoztatásának, jogaik bővülésének és hagyományos családi / nemi szerepeiknek újraértelmezésével a nyugati jóléti társadalmak jelentős átalakuláson mennek keresztül. Ma már az elsősorban a karrierjével foglalkozó nő nem meglepő jelenség, és Magyarországon is hallhattunk egy-két példát, mikor a férfi ment GYES-re.

Ez persze számos lételméleti problémával is jár, és akár tetszik, akár nem, okozhat identitásválságot a férfiaknál (és a nőknél is). Matt karakterében ez nagyon szépen látszódik, aki gyakorlatilag feminizált pozícióba kerül, gyakorlatilag ő neveli a gyermeket, és Jules kvázi apaként a kenyérkereső. Ennek következménye pedig az, hogy Matt kevésbé érzi magát férfinek Jules mellett, a nő gyakorlatilag elveszti szexuális vonzerejét kis kompromisszumuk miatt. Persze A kezdő pont amellett érvel, hogy ez a hibás felfogás, és tulajdonképpen Matt magatartása a nőket elnyomó patriarchális társadalom maradványa, öröksége.

Éppen ezért is furcsa, hogy Bent, mint az „utolsó maszkulin férfit" tartják számon, és mintegy ő válik a problémák megoldójává. Ez még akkor is furcsa, ha ő maga inkább feminista, és haladó szemléletű tanácsokat oszt Jules-nek. Apafiguraként az ő közbenjárására indul el a megoldás útján Jules és Matt hányattatott kapcsolata. Összemelegedésük révén Ben és Jules egymást teljesítik ki. Ben végre ismét él, sőt házastársat szerez magának Fiona személyében, míg Jules ráébred, hogy sztereotípiák mentén élte azt a kevés családi életét is, ami maradt.

Mindezzel azonban két fő probléma van. Egyfelől A kezdő így nem kellőképp következetes, bele-belekap témákba, és ezek könnyen kioltják egymást (például Jules egy időben ostorozza a mai „nyegle” férfiakat a maszkulin Bennel szemben, és szenved attól, hogy a „férfias férfiak” szexista poénokkal illetik őt). Sokszor már a tekintetekkel is reprodukálja a film azt a társadalmi modellt, mely ellen kikel (legegyszerűbb példa, hogy számtalanszor Ben szemszögéből látjuk harmadik személyként Jules-t, azaz a tekintet birtoklója egy férfi).

Másfelől pedig a Meyers dramedyje bátortalan, és nem meri a történetet társadalomkritikává formálni. Ugyanaz a „kibékítő metódus” érvényesül A kezdőben, amit Robert B. Ray a klasszikus hollywoodi filmek kapcsán leírt. Azaz az általános rendszerproblémát személyes, családi drámává egyszerűsíti ez a romantikus komédia, és végső soron azt állítja, hogy nincsenek valós akadályok (konfliktusok), ezek pusztán az ember fejében léteznek. Ami persze, mint tudjuk, tapasztaljuk, nagyon nem így van, de legalábbis sokszor kerülünk kényszerpályára, ahol nem mi irányítunk. Azaz menő menedzserként és beosztottként sem mi döntjük el, mikor és mennyit lehetünk családunkkal, hanem ügyfeleink / főnökeink. A kezdő ezt odázza el azzal, hogy könnyfakasztó melodrámává csorbítja a társadalmi szatíraként induló történetet.

Mindemellett Nancy Meyers (aki egyben a forgatókönyvíró is) sokszor szájbarágós, azaz direkten kimondatja szereplőivel, főleg Jules-szal, hogy mire megy ki a játék. Mikor főhősnőnk a szexizmusról, az „igazi férfi” ideájáról vagy a női vezetői pozíciót leszólók ostobaságáról papol, húzhatjuk a szánkat, mert hülyének néznek minket. Értettük volna a sztorit az agyonmagyarázás nélkül is, főleg, hogy Matt mint háztartásbeli apuka figurája már önmagában is ordító és erős szimbólum.

Az alapkoncepció buktatóin túl vannak egyéb problémák is a történettel. Előfordulnak messzemenően felesleges töltelékepizódok, melyek nyugodtan eshettek volna a vágóolló áldozatául – ha nem lettek volna felettébb szórakoztatók és nézőcsalogatók. Például, mikor Jules véletlenül elküld egy emailt az édesanyjának, melyben anyját szidja, s Bent, illetve pár társát bérli fel, hogy lopják el a mama laptopját, joggal érezhetjük, ez a jelenet biztosan az alkotók kedvence volt, mert nem bírták elengedni. Pedig el kellett volna, mert csak humoros, de a cselekmény szempontjából nem túl sok értelme van.

Miután kimérgelődtük magunkat a sztori sematikusságán és butaságain, jegyezzük meg, hogy Robert De Niro és Anne Hathaway remek munkát végeztek. Mindketten kellőképp átlényegültek a szerephez, és mindkettejüktől ha nem is fergeteges, de szórakoztató alakítást kap a néző. De Nirót külön is kiemelném, aki mostanában elég sok ripacs szerepet elvállalt, de itt végre a Vérmesékhez hasonlóan hozza a formáját, ha fényévekre is van a Taxisofőrbeli, A rettegés fokában vagy a Casinóban látott remekléseitől. Mindennek tetejébe karakteréhez számos önreflexív poén is tartozik: például ugyanabból a kameraszögből mutatják borotválását, mint az Aki legyőzte Al Capoénét című bűnfilmben, s a hetvenes évek nagy színészeihez (mint Jack Nicholsonhoz és önmagához, azaz Robert De Niróhoz) hasonlítják Bent mint „igazi férfit". (Persze azon lehetne elmélkedni, hogy Nicholson vagy De Niro hány klasszikus úriembert játszott, s mennyire tapad ez a figura az ő nevükhöz – elég csak a Kínai negyed balfék és kikosarazott nyomozójára, vagy a Taxisofőr lelkisérült tömeggyilkosára gondolni.)

Nem rossz film A kezdő, Nancy Meyers kitett magáért, és didaktikussága ellenére komplex, komoly témát rejtő drámai komédiát alkotott meg. Ugyan a sztorival vannak gondok, és a poénok is eléggé ismerősek, illetve nem illeszkednek szervesen a „mondanivalóhoz", azonban mindannyiunkat érintő kérdéseket szegez a nézőnek. Egyszer tehát mindenképp meg lehet nézni, de inkább a legendás színészek, semmint a téma eredeti feldolgozása miatt lesz legalább kicsit emlékezetes A kezdő.

A kezdő (The Intern)

Színes, amerikai vígjáték, dráma, 121 perc, 2015

Rendező: Nancy Meyers

Forgatókönyvíró: Nancy Meyers

Operatőr: Stephen Goldblatt

Producer: Nancy Meyers

Executive producer: Celia D. Costas

Vágó: Robert Leighton

Szereplők: Ben (Robert De Niro), Jules (Anne Hathaway), Matt (Anders Holm), Fiona (Rene Russo), Jason (Adam DeVine)

Forgalmazó: InterCom

Bemutató dátuma: 2015. szeptember 24.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!