A gengszterek élete már régóta izgatja a filmeseket, volt is ebből sok botrány Hollywood hőskorában. Hiszen, miközben a rend katonái Chicagóban, New Yorkban vagy Los Angelesben vívták harcukat a szesztilalmat kihasználó alvilági nagykutyákkal, addig a mozivásznon ezek a gengszterek (mint John Dillinger vagy Al Capone) mintegy sztárokká váltak A vasemberben, A sebhelyesarcúban vagy A közellenségben. Persze, ahogy már a gengszterfilmek korai elemzője, Robert Warshow is megírta, a gengszter alapvetően mindig tragikus hős, legyen bár szó a társadalom ellen lázadó, majd elbukó nagymenőről (mint az említett klasszikusok mellett a negyedik nagyágyú, A kis cézár címszereplője), a családért tevékenykedő, mégis annak széthullását okozó maffiózóról (Keresztapa-trilógia), vagy kispályás senkikről, akiknek tragikomikuma, hogy csak kaparnak, de a ranglétrán feljutni nem tudnak (Bonnie és Clyde, Aljas utcák). Így a gengszterfilm szükségképpen tanmese arról, hogy a tömegtársadalomban a nagyformátumú figuráknak nincs helye – avagy éppen arról, hogy a hatalom megrészegít, és az egyén ellen fordul.

Gengszterfilmek persze nemcsak a legendás Raoul Walsh-tól, Howard Hawkstól, a kiváló Martin Scorsese-től vagy Brian De Palmától érkeztek a filmtörténet során, alapanyaga bőven akad bármelyik (kapitalista) országnak (lásd a japán jakuzafilmeket vagy a hatvanas-hetvenes évek olasz bűnfilmes ciklusát) – így az Egyesült Királyságnak is. A Kray-fivérek épp olyan hírhedt gengszterek voltak a hatvanas évek Londonjában, mint Dillinger vagy Al Capone a húszas-harmincas évek Amerikájában. Az ikerpár a Cég nevű szervezetükkel kiépítette a londoni East End negyedben uradalmát, és Krayék féktelenségükkel, brutalitásukkal, kiszámíthatatlanságukkal tartották rettegésben a környéket. Ugyanakkor hatalmuk nemcsak megfélemlítésen, hanem szórakoztatáson is alapult: klubjukban olyan hírességek fordultak meg, mint Frank Sinatra vagy Judy Garland, sőt politikusok és befolyásos emberek is tiszteletüket tették a Kray-lebujban.

Természetesen a Krayek számos gengszterfilmet ihlettek meg, s életüket feldolgozták direkten (The Krays) és indirekten is (az 1971-es Kaktusz Jackhez állítólag Richard Burton úgy készült bűnözőt játszani, hogy meglátogatta Reggie Krayt). Most ehhez csatlakozik Brian Helgeland (Lovagregény, 42) legújabb műve, a Legenda is, mely populáris filmes módon természetesen a bűnöző és a nő problémás viszonyára hegyezi ki a klasszikus „felemelkedés és bukás” gengszterfilmes sémát – sokat kölcsönvéve korábbi kultikus bűnfilmekből, legtöbbször Scorsese alkotásaiból. Lássuk, mennyire problémás (ha egyáltalán problémás) ez az idézgetés a filmtörténet remekműveiből, és mennyit tud Helgeland hozzátenni a műfajhoz!

A Legenda tehát a Kray-fivérek történetét dolgozza fel, s alapkonfliktusát, egyben gegjét is arra az egyszerű tényre alapozza, hogy Reggie és Ronnie Kray egypetéjű ikrek voltak. Ezért is esett a választás a párosra kísértetiesen hasonlító Tom Hardyra, aki remekül játssza el a két kutyaütőt. De ne szaladjunk ennyire előre! A cselekmény nem klasszikus módon indul, azaz nem egy toprongyos csavargó kisfiúkat kezd el követni, mint a Mocskos arcú angyalok vagy a Volt egyszer egy Amerika, hanem a befutott Krayék élettörténetébe csöppen bele a néző in medias res. Reggie éppen azon munkálkodik, hogy London urává váljon („London is Yours” – hirdethetné A sebhelyesarcú „The World is Yours” feliratának mintájára egy cégtábla a Legendában is). Ebben azonban akadályozza rendkívül problémás fivére, Ronnie, aki paranoid skizofrén, azaz beszámíthatatlan, ha nem szedi gyógyszerét (márpedig nem nagyon szereti a pirulákat – vagy legalábbis bőséggel iszik rá pezsgőt és tömény szeszt is). Ronnie-t Reggie-nek állandóan ki kell menteni valahonnan meggondolatlan és féktelen cselekedetei miatt: elmegyógyintézetből, gyilkossági ügyekből, sőt, még saját menyasszonya, az egyszerű családból származó Frances (Emily Browning) előtt is tisztára kell mosnia testvérét. Aki ráadásul az üzletet is bajba sodorja párszor, mikor Reggie távol van (azaz éppen börtönben ül). Ez feltűnik Frances-nek, Reggie élete szerelmének is, így egyre világosabbá válik, hogy a gengszternek döntenie kell: a családi lojalitás és az üzlet vagy a saját boldogsága és élete Frances-szel. Márpedig, akárcsak Hollywoodban, a gengszter itt sem kaphatja meg mindkettőt.

A Legenda már csak azért is egy jó kis gengszterfilm, mert igen frappánsan idéz korábbi klasszikusokból, és posztmodern reflexív viszonyban áll a műfajjal. Ez például abban nyilvánul meg, hogy Reggie-t többször „legengszterezik”, míg ő mindig visszautasítja ezt, és azt állítja, ő csak üzletember. Míg a Nagymenők hőse tudatosan gengszter akar lenni, addig a Legenda antihőse tudatosan utasítja el ezt, miután szembesítik vele. Azaz mindketten tisztában vannak azzal, hogy gengszterek, mely „rang” legendává emeli őket – tudják, hogy nemcsak jelenbeli kiskirályságukat építik, hanem a halhatatlanságukat biztosító mítoszt is.

De nemcsak a Nagymenők jelenik itt meg. A testvérviszály, és a testvér mint ellenség a Keresztapa második részéből ismerős, kínos konfliktus. Természetesen számos jelenetben köszön vissza Scorsese másik klasszikusa, a Casino is: például a Bronxi mese gengsztereként megismert Chazz Palmintrei itt egy philadelphiai kaszinótulaj maffiózót játszik, s miként Scorsese címszereplő kaszinója, úgy itt a Krayek klubja a cselekmény központi helyszíne. Továbbá Ronnie az egyik jelenetben úgy olvas be az angol arisztokráciának, ahogy azt az 1983-as A sebhelyesarcúban tette Tony Montana szerepében Al Pacino. Mikor Reggie udvarol Frances-nek,  cukorkával dobálja ablakát, és a lány kihívóan csábítja a gengsztert, hogy rabolja el őt a családi házból, ahol szigorú édesanyja folyton piszkálja bűnöző szerelme miatt – ismerős a szituáció az 1967-es Bonnie és Clyde-ból. S apró, de az arcokra mosolyt csaló, ironikus geg, mikor Reggie citrom sörbet cukorkát vásárol Francesnek, majd egy autó szándékosan elgázolja őt – eszünkbe juthat erről a Keresztapa első részének jelenete, melyben Don Vito Corleone narancsot vesz a piacon, s rálőnek. A sok műfaji utalást jól építi be Helgeland a cselekménybe, s általában iróniával vegyes tisztelettel kezeli a klasszikusokat a Legenda, akárcsak Martin Scorsese tette a Nagymenőkben, a Casinóban vagy még inkább a Wall Street farkasában.

Az allúzió és az intertextualitás ugyanakkor a legnagyobb problémája is a Legendának. Szépen forgatja ki a kliséket, ironizál a klasszikusokkal, de túlságosan is „scorsese-s" Brian Helgeland. Olyan, mintha nem találta volna a saját hangját, és ezért az eladható legendához, Martin Scorsese-hez fodult. Persze Abel Ferrara stílusa is hasonlít a nagy hollywoodi rendezőére (szokták is emlegetni Ferrarát „B-filmes Scorsese”-ként), de a Mocskos zsaruban vagy a New York királyában megmutatja, hogy a Scorsese-idézeteken túl vannak egyedi gondolatai is. Helgeland művét nézve viszont végig olyan, mintha a rendezői székben az egykori hollywoodi fenegyerek ülne, és éppen a Nagymenőket dirigálná londoni közegben. Ami persze egyfelől pozitívum is, hiszen imádjuk Martin Scorsese-t, várjuk, mikor áll elő egy új gengsztersztorival (a hírek szerint egyébként hamarosan). Másfelől viszont kárára is válik a Legendának, mivel sok helyütt maníros a rendezés, érezni fogjuk, hogy itt valaki imitálni akar valakit. Például a lazaság, mely Scorsese-nél természetes, a karakterek jelleméből fakad, itt sokszor zavaró, főleg Reggie bizonyos megnyilvánulásaikor, aki alapjáraton tragikus hős, mégis jó néhány alkalommal adnak a szájába erőltetett poénokat.

Modoros és erőltetett a narráció is. Nem ritka fogás, hogy a gengszterfilmeket a főhős vagy egy mellékkarakter kommentálja (Nagymenők, A halál keresztútján, A Wall Street farkasa), ami értő kezek között, indokolt esetben jól is elsülhet (mint a zárójelben említett művek esetében). A Legenda is próbálkozik, de nem jár sikerrel e téren, pedig még egy kulcsfontosságú fordulatot is kapcsolnak a narrátori pozícióhoz (ez ismerős lehet azok számára, akik a 2002-es Mafia című videojátékkal játszottak). Brian Helgeland narrációjában egyszerűen nincs semmi olyan plusz információ, ami miatt indokolt lenne használata. Külső perspektívát teremthetne, mellyel távolságba kerülünk a gengsztertől, a legendától, és a mítoszteremtés folyamatát, vagy éppen a mítosz és a valóság ütközését láthatnánk kibontakozni, akár az 1973-as Dillingerben vagy a 2009-es Közellenségekben. Itt viszont egyszerű kommentárról van szó, mely ráadásul még didaktikus és gyenge is Frances tolmácsolásában. Frances amúgy sem túl erős karakter, és jelleme is egyenetlenül van kibontva: eleinte Faye Dunaway Bonnie-ját idézi az 1967-es filmből, majd inkább tragikus sorsú „bajba jutott nőként" látjuk – túl hirtelen veszti el femme fatale-attribútumait, így hiteltelenné válik az egész figura. Emiatt pedig a narrációjára sem tudunk odafigyelni. Illetve csak akkor, mikor felháborítóan klisés tanulságokat próbál sulykolni. Irtó rossz volt az 1930-as évek eleji klasszikusok elé vagy után a cenzorok nyomására beerőszakolni egy tömött szöveget arról, miért nem éri meg a bűn útjára lépni, ez viszont a hollywoodi önszabályozás megszűnése után fél évszázaddal, Angliában még cikibb.

Sokat saraztuk szegény Legendát, pedig amúgy összességében nem érdemli meg a rossz szavakat. Mert Brian Helgeland gengszterdrámája igen is jó film, Tom Hardy alakítása miatt. Hardy eddig még a legkommerszebb munkáiban is megmutatta, hogy nagy tehetség lakozik benne (gondoljunk Bane-re vagy Mad Maxre), de kevésbé mainstream szerepeiben ez hatványozottan igaz (Warrior, Locke). A Legendában pedig ismét megcsinálta, megcsillogtatta sokoldalúságát. Mert tulajdonképpen az ikrek megformálásában két, nagyon különböző karaktert kellett megalkotnia, így olyan, mintha nem is ugyanaz a színész játszaná a Kray-fivéreket. És mégis.

Reggie és Ronnie között amúgy a valóságban nem volt túl éles a határvonal, habár Ronnie-t nyilvánították csak őrültnek – de azért Reggie-t sem kellett félteni (a börtönben több brutális verekedés és gyilkosság fűződik nevéhez). A Legenda azért mégiscsak fősodorbeli alkotás, így engedményeket tesz, s Reggie-t jóval pozitívabb karakterként ábrázolja, akivel lehet azonosulni szerelmi és érzelmi motivációja miatt. Igaz, mikor Reggie először vonul börtönbe, kimutatja foga fehérjét, minthogy a belépő utáni fegyőri verést csúnyán megtorolja a smasszereken – akár Nicolas Winding Refn erőszakorgiájában, a Bronsonban (ebben szintén Tom Hardy játszotta az inkább Ronnie-ra hasonlító címszereplőt). De azért neki „helyén van a szíve”, és létezik számára a betyárbecsület, illetve a család, a banda vagy az üzlet számára szent.

Kettejük közül Ronnie a bolondabb, akinek paranoid skizofréniája és homoszexualitása a film groteszk humorának elsődleges forrása. Ezen valószínűleg sokan ki is fognak akadni, mert alapvetően Ronnie a negatív hős, aki visszahúzza Reggie-t, és tulajdonképpen Ronnie beteges testvéri szeretete és elmebetegsége miatt nem élhet boldog életet Reggie. S hangsúlyozzuk: Ronnie skizofrén és homoszexuális (a valóságban biszexuális volt), így könnyen lehet a Legendát homofób filmként is értelmezni. Persze azért Ronnie sem démonian gonosz figura, de a vele kapcsolatos poénok nagy része betegségén és szexualitásán alapszik. Egyik jelenetben kalapáccsal ver szét a két testvér egy rivális bűnbandát, melyet Reggie egy viccmeséléssel kezd: „és hallottátok azt a viccet, hogy a paranoid skizofrén belép a bárba…”. Egy másikban pedig, mikor Frances először találkozik Ronnie-val, Ronnie rögtön bevallja, hogy homoszexuális. „Homoszexuális, de nem buzi. A kapcsolataimban én vagyok a férfi.” Ráadásul egyik jelenetben még a testsúlyát is firtatják a gengszternek. Tehát Ronnie többszörösen is deviánsként, „más"-ként van bélyegezve (homoszexuális, skizofrén, túlsúlyos, ráadásul antagonista, azaz negatív hős), így a Legenda kicsit sem politikailag korrekt. Ettől függetlenül Ronnie figurája mégis megkedvelhető, amennyiben A sebhelyesarcú-filmek gazember Tonyja vagy az 1949-es klasszikus, a Fehér izzás James Cagney által alakított neurotikus gengsztere is ikonikus karakterré váltak. Mindenesetre Brian Helgeland művének legszórakoztatóbb része Ronnie, illetve Reggie és Ronnie zűrös testvéri kapcsolata.

Szerencsére azonban a felsorolt hiányosságok nem rontanak annyit a Legenda minőségén, hogy a klasszikus felemelkedés- és bukástörténet ne kössön le még akkor is, ha ezer meg egy ilyen zsánerfilmet láttunk már. Tom Hardy jutalomjátékának köszönhetően Brian Helgeland műve felfűti a gengszterromantikát, mely vágtató és kaotikus világunkban ugyanolyan vonzó lehet a nagyérdemű számára, mint A sebhelyesarcú, a Keresztapa vagy a Nagymenők idejében volt a modern Robin Hoodokat kereső nézőknek.

Legenda (Legend)

Színes, magyarul beszélő, angol gengszterfilm, 131 perc, 2015

Rendező: Brian Helgeland

Forgatókönyvíró: Brian Helgeland

Operatőr: Dick Pope

Zene: Carter Burwell

Producer: Tim Bevan, Chris Clark, Eric Fellner, Brian Oliver

Vágó: Peter McNulty

Szereplők: Ronald Kray / Reginald Kray (Tom Hardy), Frances Shea (Emily Browning), Nipper Read (Christopher Eccleston), Albert Donoghue (Paul Anderson), Angelo Bruno (Chazz Palminteri), Frankie / Frank Shea (Colin Morgan), Leslie Payne (David Thewlis), Teddy Smith (Taron Egerton), Chazz Palmintrei (Angelo Bruno)

Bemutató dátuma: 2015. október 8.

Forgalmazó: Freeman Film

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!