bezár
 

film

2015. 10. 31.
Rajzosok rajzása
A fiatal animáció seregszemléje a 4. Primanimán
A pályakezdő animátorokat felkaroló Primanima fesztivál negyedik alkalommal tárt friss, nemzetközi vizsga- és diplomafilmeket budaörsi közönsége elé. A más animációs fesztiválokon már díjazott alkotások újbóli elismerése mellett a Primanima saját felfedezéseket is tett. A válogatásban a grafikus animációk voltak többségben, és a szelekcióból az is kiderült, hogy a fiatal alkotók előszeretettel készítenek vígjátékokat és műfaji paródiákat.

A feszivál zsűrijének három tagja egy-egy különdíjat ítélhetett oda az általa preferált alkotásnak. Az olasz hangdizájner, Andrea Martignoni emelte ki Az egyezség (The deal, 4’28”) című diplomafilmet, amely technikai szempontból a versenyprogram legérdekesebb darabja volt. A film készítője, a brit Ewa Smyk régi könyvek lapjaira festett képeket animált. Az egymás mellé helyezett nyitott könyvek mozaik-hatású osztott képernyővé álltak össze, a váltakozó lapozással az alkotó azt érte el, hogy a képnek mindig másik része változzon, ami a tekintetet folyamatosan mozgásban tartja. Az eljárás attól válik még komplexebbé, hogy a történetben felbukkanó legfontosabb tárgyak egy pillanatra a valóságban is megjelennek, majd egy csapásra átváltoznak saját kétdimenziós, festett képmásukká. Az ötletesen kivitelezett kisfilm a fiatalok kiházasításával kapcsolatos népszokásokat mutatja be. A cím azt hangsúlyozza, hogy a folyamat a szülők döntése és a két család anyagi érdekei szerint történik, a fiataloknak nincs beleszólásuk.

the deal

Az egyezség

Eliška Děcka cseh animációelmélész oklevelét a német Pascal Floerks Medvéje (Bear, 8’14”) kapta. Az alkotás az animáció határterületéig merészkedik, ebben a kisfilmben ugyanis állóképek következnek egymásra, diavetítést imitálva. A narrátor saját nagyapja élettörténetét meséli, aki két lábon járó medveként jelenik meg, ezt az állatot montírozza rá a szerző különböző, archívumból előhalászott fényképekre. A személyes családtörténet végigkövetése néha megnevettet, időnként elgondolkodtat. A nagypapa háborús emlékeinek felidézése meglepő módon a film komikus pillanatai közé tartozik: az ejtőernyősként töltött szolgálati időt a film egy ernyővel aláereszkedő jól megtermett grizzlyvel illusztrálja. Az alkotás személyes jellege érezhető, de a szerző viszonylag átlagos életutat mesél el, amely nyolc percnyi filmidőt nem tölt meg maradéktalanul.

medve

Medve

Szintén zsűritag volt a Log Jam sorozat (2008) rendezője, Alekszej Alekszejev, akinek döntése nyomán Bertóti Attila frappáns kisfilmje részesült külön említésben. A Mese (7’35”) ezen kívül megkapta a legnépszerűbb magyar animációnak járó Macskássy Gyula-díjat is. A film sikertörténete már korábban kezdetét vette, ugyanis számos nemzetközi fesztiválra, köztük Annecy-ba is eljutott, a KAFF-on pedig a legjobb rövidfilm lett. Bertóti, az Ariadné fonalával (2009) már több díjat és ismertséget szerzett alkotó ismét szabad adaptációt készített, most Danyiil Harmsz egyik láncmeséjét dolgozta fel. Az egyszerű történet a diegetikus szintek közti átlépésektől válik rendhagyóvá. Az első szinten egy unatkozó testvérpár ül az asztalnál, a kisfiú meseírással próbálja agyonütni az időt. Többször is nekifut egy új történetnek, de a húga minden alkalommal közbevág, és kedvét szegi azzal, hogy mindegyik ötletére azt mondja, valaki már kitalálta korábban. Mi lenne erre annál jobb bizonyíték, mint hogy egyből végig is darálja a mesét. Mézga Kriszta és Dexter nővére, DeeDee nyomdokain haladva játszi könnyedséggel teszi tönkre bátyja egyik alkotását a másik után. A kislány által elhadart történetek nemcsak vizuálisan jelennek meg, de az elmesélés környezetét is megváltoztatják.

mese

Mese

Hasonló megoldást használt a finn Mika Koskinen sztereotípiákkal foglalkozó vizsgafilmje, az Espresso Doppio (3’54”), de az irodalom helyett inkább a színházhoz kötődik. A színpadszerű elrendezésben apa és fia kávézik egymással szemben, egy asztal két oldalán, mindkettőjük profilból látható, felülről megvilágítva. A köztük lévő generációs szakadék egy értékrendbeli különbséggel is kiegészül: az öreg a „férfiasnak” tartott értékeket próbálja a fiúra erőltetni, és arra ösztönzi, hogy menjen katonának. A srác a fegyverekben a halál fenyegetését látja, ezért utasítja el őket. Az egymásnak feszülő érveik nem szavakban jelennek meg, hanem a falra kifröccsenő kávéból rajzolódnak ki. A film felhasználja azt a filmes klisét, amely a házastársak elhidegülését azzal jelöli, hogy egyre messzebb ülnek egymástól az asztalnál. Koskinen munkája az apa és fia közti távolság változását azzal mutatja, hogy ez a mágikus asztal hol összezsugorodik, hol megnyúlik, akár annyira, hogy a szereplőket teljesen ki is szorítja a képből.

espresso

Espresso Doppio

A két- és háromdimenziós ábrázolást ötvöző hibrid, a Social animals (4’30”) vegyes technikával készült szatíra, amelyet a Buda Anna Flórából, Gyulai Annából, Koska Zoltánból, Szász Enikőből és Tímár Annából álló MOMÉ-s csapat közösen rendezett. Már önmagában a látvány nagyon vicces: az alkotók állatbábok fejéről készült fényképeket megrajzolt emberi testekre illesztettek. Ehhez társul a tartalom: különböző helyszíneken más-más állatszereplők láthatóak, amint a telefonjukat nyomkodják, chatelnek vagy a neten lógnak. Bekövetkezik a tragédia, amivel a social media-függőket gyakran ijesztegetik: váratlanul elmegy az áram az egész világon. A film poénja az, hogy ez melyikükből milyen reakciót vált ki. A kisfilm a Belgrádban megrendezett FESÁ-n (az Európai Diákanimátorok Fesztiválja) elnyerte az animációs technikai díjat.

social animals

Social animals

Kopasz Milán Frusztráció (3’23”) című papírkivágásos animációja egyszerű ötletet bont ki: a narrátor bosszantó hétköznapi jelenségeket sorol, amelyekkel nagyon egyet tudunk érteni, vagy jót tudunk nevetni az abszurditásukon. A panaszkodással párhuzamosan a képi síkon egy utazás zajlik különböző járműveken, amelynek a végén meglepő csattanó vár, találkozás a Teremtő paródiájával egy szimbolikus térben. A síkban mozgatott animációnak az kölcsönöz karikatúra-jelleget, hogy a figurák részleteit különböző méretű és eltérő szögből készített fotókból vágták ki, ezekből rendezett az alkotó egy kollázst. Ha alaposan figyelünk, látunk duplikátumokból álló páros testrészeket is, például két jobb szemből álló szempárt, amely különleges hatást kelt. A Frusztráció stábja az idei KAFF-on a legjobb diákfilmnek járó díjat vehette át.

frusztráció

Frusztráció

Fehér háttér előtt fekete vonalrajzok animálásával készült az Átmozgató edzés (Going through the motions, 3’24”). Alan Jennings kiinduló ötlete mindössze annyi volt, hogy egy tornatanár különböző mozgásokat mutat be, amelyet az ügyetlen, mozgáshoz nem szokott tanulók nagyon esetlenül ismételnek meg, és még a legkisebb mozgástól is azonnal elfáradnak. Ennél több cselekmény nem is kell egy 3 és fél perces kisfilmhez, főleg, mivel a figurák mozgása sokféle és mindig kellően vicces, így bőven kitölti a játékidőt. Az egyszerű, de nagyszerű kisfilm meg is kapta a fesztivál legjobb műhelyfilmnek járó díját.

Egyedi meséje miatt tűnt ki a francia Emma Vakarelova kisfilmje, a Ma este végre! (Tonight’s the night!, 3’44”), amelynek főhőse egy csillag az égboltról. Férje egy asztronauta, akinek a Föld utáni honvágya depresszióba, a depressziója alkoholizmusba fordult. A csillag megunja hallgatni a férje siránkozását, elhatározza, hogy dicső halált hal. A tükör előtt szépítkezve készül a nagy eseményre, visszanyeri régi fényét. Jópofa látvány a retiküllel elsétáló csillag. Halálugrása kívülről nézve, a földi emberek szemszögéből csillaghullás, amit tapsvihar követ. A fehér és sárga körvonalakkal megrajzolt figurák mögött akvarell-szerű foltokból összeálló színes hátterek tűnnek fel.

A Primanimán a legígéretesebb magyar animációs tehetségnek járó George Pal-díjat Kreif Zsuzsanna és Zétényi Borbála MOMÉ-s diplomafilmje, a Limbo-Limbo Travel (16’00”) kapta. (A szerzőkkel készült interjúnk itt olvasható.) A film jellegzetes vizuális világa Kovásznai György munkásságát idézi, de az észt Priit Pärn stílusjegyei is felfedezhetőek rajta. A cselekmény a Social animalshez hasonló kiindulópontja az elektronikus kütyükkel kapcsolatos megszállottság, a Limbo világában azonban csak a férfiak válnak függővé. Barátnőik megunják a mellőzöttséget és beneveznek a címadó utazási iroda párkereső álomnyaralására. A mágikus, titokzatos utazás során a rózsaszín, kétéltű busz képzeletbeli tájakon hajt keresztül. A nyolc magányos nő az ablakból kipillantva furcsa tengeri lényeket lát, amelyek egytől-egyig a párosodással vannak elfoglalva (vagy ezt vetíti rájuk az elhanyagolt, kiéhezett nők képzelete).

limbo

Limbo-Limbo Travel

Az úticél egy bajusz alakú rejtélyes sziget, ahol a földből is illatszerek és pipereholmik nőnek. A földművesek aprócska, kopasz, hatalmas bajszú, pucér férfiak, akik szántanak-vetnek, és asszonyok nélkül élnek sajátos idillben. A túlfűtött, erőszakos nők azonnal levadásszák őket. Mindannyian találnak maguknak partnert, de a harmónia csak addig tart, amíg a féltékenység fel nem üti köztük a fejét. Ettől kezdve sorjáznak az akciódús jelenetek, váltják egymást az üldözések és a menekülések.

A Limbo felidézi a single-gender-world típusú disztópiák '70-es években virágzó hagyományát. Éles szatíra, amelyben mindenki megkapja a magáét: a városi férfiak, akiknek az elektronikus kábelek már beépültek az érrendszerébe, az egyszerre szexuális ragadozókként és gyarmatosítókként viselkedő nők és az ősanya képzeletbeli szoknyája mögé bújó nyüzüge férfiak. A film többször eljut a végletekig, nemcsak a nevetségessé tételben, de a színhasználatban is. A barokkos, túltelített képeken harsognak a neonsárgák és a Barbie-rózsaszínek, az antipatikus karakterek egymást licitálják túl. A film szövete annyira sűrű, hogy többszöri megnézés után is lehet benne új elemeket felfedezni. A végeredmény kifejezetten szórakoztató, és mint minden szatíra, igencsak tanulságos.

A csütörtöki vetítés egy pontján a szervezők kiküldték a teremben tartózkodó gyerekeket, mert a szexualitással foglalkozó filmek között korhatáros darabok következtek. A belga Bruno Tondeur frappáns sci-fi-paródiája, a Mélyűr (Deep Space, 7’06”) egy asztronauta azt a megbízást kapja a felettesétől, hogy keressen intelligens élőlényt egy frissen felfedezett planétán. A sárga-kék-zöld-piros színeket használó, tollrajz hatású animációban felbukkan több tucat bugyuta, bájos szörnynek tűnő földönkívüli, amelyek kizárólag a fajfenntartási ösztöneikre koncentrálnak. Az űrhajós számára nyilvánvaló, hogy nem ez az értelem fellegvára, így küldetését nem fogja tudni egyhamar végrehajtani és hazatérni. Tudományos videókat kezd készíteni, de ezek egyre inkább emlékeztetik űrbéli pornófilmekre. Unalmában ő maga is bevonódik az aktusokba, miközben gyötri a lelkiismeret-furdalás, hogy hűtlen lett otthon hagyott feleségéhez. Az egyedi kisfilmre jellemző az egymást metsző, különböző színű vonalakból összeálló több rétegű textúra, amely az idegen bolygó felszínét és érdekes növényvilágát jeleníti meg.

mélyűr

Mélyűr

A humoros kisfilm nem spórolja le a befejezést sem, ami egyébként az animációs debütálások gyakori hibája. Az űrhajós végre észrevesz egy gilisztához hasonló teremtményt, amely azzal hívja fel a figyelmet szokatlanul magas intelligencia-hányadosára, hogy eljátszik egy egyszerű dallamot az űrhajó műszerfalának gombjain. A Harmadik típusú találkozások (Spielberg, 1977) emblematikus jelenetét parodizáló fordulat felvidítja az emberünket, bepakolja friss felfedezettjét az űrhajóba, és siet vissza vele a Földre. Első útja a feleségéhez vezet, akit azonban már parancsnoka karjaiban talál: világos, hogy az egész expedíció csak ürügy volt az ő távoltartására.

Hasonlóképpen a nemi ösztönök kiéléséről szól az Iván titokzatos vágya (06’20”), három svájci alkotó, Veronica L. Montano, Manuela Leuenberger és Lukas Suter filmje. A péksegéd tésztagyúrás közben női testekről ábrándozik, az üzlettel szemben lakó dús keblű vásárló különösen felcsigázza. Ahogy ez már a rövid szinopszisból is sejthető, A Limbóhoz és a Mélyűrhez hasonlóan az Iván is parodisztikusan mutatja be a vágyak tombolását.

Iván

Iván titokzatos vágya

A programban a vígjáték mellett a másik népszerű animációs műfaj, a horror is képviseltette magát. Az amerikai-brit-magyar kooprodukcióban készült Fogak (Teeth, 6’00”) a Sundance Filmfesztiválra is kijutott, Annecy-ben pedig megkapta a FIPRESCI-díjat. Daniel Gray és Tom Brown bizarr meséje valójában egy emberi életút elmesélése egy egészen rendhagyó perspektívából. Bár ő maga narrálja az eseményeket, az arcát sosem látjuk, fogászati kórtörténetét viszont töviről-hegyire megismerjük. Kezdetben a fogazaton az öregedéssel járó normális változásokat követjük nyomon az első tejfogak kibújásától az utolsó saját fog elvesztéséig, ezután azonban kezdetét veszi egy horrorisztikus történet, amely valójában Mary Shalley Frankenstein-történetének prafrázisa. A főhős ugyanis megszállottja lesz a fogaknak. Állatokon, valamint saját magán kezd kísérletezni, hogy előállítsa a rágás szempontjából tökéletes protézist, mókusok metsző-, rókák tépőfogából. A szokatlan mánia egy sor élőlény életét követeli. A film sötét hanguata egyszerre taszít és vonz, leginkább Roald Dahl és egy Edgar Allen Poe novelláira emlékeztet, nemcsak hangulatában, hanem szerkesztésmódjában is: a befejezést egy rövid, hátborzongató csattanó helyettesíti.

fogak

Fogak

A műfajokhoz nem kötődő filmek közül érdemes kiemelni a Cosmoeticot (4’46”), az olasz Martina Scarpelli szokatlan alapötletre felépített alkotását. Egy lánynak sminkelés közben feltűnik a „kozmetikum” és a „kozmosz” szavak hasonlósága és eltűnődik filozófiai kérdéseken. A gondolatok véletlenszerű egymásutániságát visszaadó film ügyesen él a metamorfózis technikájával, a sminktükör például könnyedén átváltozik világegyetemmé. A lány körül szűkülő különböző tér igen látványos képsorokon válik geometrikus alakzatokká: négyzetté, körré és háromszöggé. A monokróm képeket különösen izgalmassá teszi a különböző vonalvastagságok használata.

Cosmoetico

Cosmoetico

Szintén látványvilága miatt emlékezetes a fekete-fehérben készült a Castillo és a nagy morgóhal (13’46”), amelyet még a Velencei Filmfesztivál rövidfilmes versenyprogramjába is beválogattak 2014-ben. A brazil Pedro Harres bemutatkozó filmjében kevés párbeszédet és hangsúlyos hangulatfestő zenéket használt. A film gótikát idéző vizuális világa sokban hasonlít Gris Grimly illusztrátor munkáihoz, Harres sok hegyes szöget, geometikus vonalat és szürreális képelemet használ. A történet főhőse egy kikötővárosban élő fiatal dokkmunkás, aki arról álmodozik, hogy egy nap halász lesz. Az apja nem hisz benne és leszólja, amitől a fiú még dacosabbá válik, és bizonyítani akar. Egy éjjel magához vesz egy horgászbotot, titokban kilopakodik a kikötőbe. A film gerincét a titkos halfogó akció teszi ki, amely során meg kell küzdenie a horgára akadó tengeri bestiával. A feszülő horgászbot, a hánykódó tenger és az elszánt, ám zöldfülű halász testének plasztikus ábrázolása kiemelkedő animátori képességekről tanúskodik. A berobbanó, ritmikus zene és a dinamikus vágás együtt valódi feszültséget teremt. A befejezés viszont sajnos erőtlen. A forgatókönyv kidolgozatlanságát az aprólékos kivitelezés és a plasztikus, profi animálás sem tudja ellensúlyozni. Ez a film kicsit olyan, mintha egész estésnek indult volna, jó lett volna még nézni a fiú további sorsát.

Castillo

Castillo és a nagy morgóhal

A Primanima idei felhozatalára a grafikus animációk túlsúlya volt jellemző. Az időigényes plasztikus animációból csak néhány darabbal találkoztunk, a bábos munkák közül érdemes megemlíteni az Éjféli kísértet (Midnight Haze, 1’06”) című egészen rövid darabot, amelyben a svéd Stellan Rutstam Jimi Hendrix halálból való visszatérését vizionálja. Az oszladozó legenda előmászik a sírjából egy teliholdas éjszakán, és azon nyomban rá is gyújtana egy gitárszólóra, de leesik a karja. A morbid kisfilm pont kitölt egy percnyi játékidőt, egyszerű, de frappáns, bármelyik hangszerbolt, vagy rockfesztivál megvehetné reklámfilmnek.

Szintén térbeli kiterjedésű figurákat használt a fesztivál nagydíját, a legjobb hang díját és a diákzsűri díját egyaránt elnyerő brit Edmond (9’23”). A holland Nina Gantz tragikomikus alkotása már rengeteg animációs fesztivált megjárt, Annecy-ben még díjazták is. A nemezbábokkal készített, melankólikus hangulatú munkára a fakó színek jellemzőek, elősorban a barna, a fehér és a szürke árnyalatai. A címszereplő egy önként remeteségbe vonult férfi, akit születésnapján felköszönt az anyja. Bár az ünnepelt nem mer ajtót nyitni, a váratlanul feltörő érzelmek hatására végigpörgeti fejében az emlékeit, az időben fokozatosan visszafelé haladva. Kiderül, hogy nem tud uralkodni pusztító hajlamain, élete során mindig a hozzá legközelebb állókba harapott bele – szó szerint. A groteszk történet a különböző életszakaszokból származó emlékek között térbeli kapcsolatot is teremt: úgy jut át egyikből a másikba, mint a szomszédos szobába. Gantz módjával ugyan, de humort is adagol a történethez: az egyre fiatalabb kori emlékekben Edmond teste fokozatosan közelít a csecsemő felé, de közben a feje egyáltalán nem változik.

Edmond

Edmond

A kifejezetten családias hangulatú Primanimára sok alkotó elkísérte a filmjét, annál is inkább, mert részt vehettek workshopokon és közönségtalálkozókon is. Az Orosz Anna Ida kurátori munkája nyomán összeálló versenyprogramba 84 rövidfilm került, amelyet hat blokkba osztva vetítettek. A szekciók között a gitáros-énekes Csorba Lóránt tartott rövid átvezetéseket, amelyben Lóci játszik című egyszálgitáros projektje dalaihoz kevert stand up comedy elemeket. A rövidfilmeken kívül a gyerekfilmek külön kategóriában versenyeztek, az óvodás és kisikolás korú alkotókat a fesztivál külön foglalkozásokkal várta. A fesztivál kiemelt kísérőprogramja volt a Bélaműhely interaktív koncertje, a Zichly Majorban megtartott Karmesterjáték, amelyben a zenészek aszerint szólaltatták meg fémhulladékból összeállított hangszereiket, ahogy a közönség vezényelt.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés