Még a tavalyi, 2014-es Berlinalén mutatták be a Macondót, az iráni származású osztrák dokumentumfilmes rendezőnő, Sudabeh Mortezai drámáját, melyet Ezüst Medve-díjra is jelöltek. Tavaly februárban Magyarországon szinte még láthatatlan volt a menekültválság, így jobb is, hogy mostanság kerül nálunk nagyvásznakra ez a film, mert kora ellenére (közel két éves már) témája miatt nagyon is aktuális darab.

Vagy: valóban aktuális darab? A Macondo annyira nem is a Dheepanhoz (kritikánk a filmről itt olvasható) vagy A kereséshez (kritikánk a filmről itt található), hanem mondjuk Andrej Tarkovszkij Iván gyermekkora vagy Szabó István Apa – egy hit naplója című klasszikusaihoz hasonlítható. A menekültprobléma csupán háttér egy sokkal univerzálisabb kérdés kifejtéséhez, mely persze ezesetben nagyon szorosan kapcsolódik a csecsen háborúhoz, illetve a hontalanság problémájához. De amin Ramasannak, a Macondo főhős kamaszfiújának keresztül kell mennie, az mindannyiunk számára ismerős élmény lehet, szervesen hozzátartozik a felnőtté válás folyamatához. Így a Macondo nem is annyira társadalmi problémafilm, hanem coming of age melodráma.

Az apa, az atya, a családfő meghatározó tényező a gyermek fejlődésében. Filmes szempontból is igen sokat elemezték a gyerek-szülő viszonyt a pszichoanalitikus megközelítésben, melyben az apa egyszerre jelent meg idealizált figuraként és riválisként. Hiszen az apa nemcsak bálványozott hős gyermekkorban, hanem a fejlődés előrehaladtával az önállóság, a felnőtté válás, az egyén szuverenitásának korlátozójaként is megjelenik a függetlenedni vágyó kamasz számára. Tehát az ember felcseperedése során egyre inkább halványodik az apa mítosza. Az erős, idealizált félistennek, aki gyerekkorban a magasba emel és sérthetetlennek, legyőzhetetlennek tűnik, később egyre inkább láthatóvá válnak hibái, gyengeségei, kicsinyes megnyilvánulásai vagy kifejezetten negatív tulajdonságai. „Apa csodálatos erő. De miért nincs bátorságom egyedül is... nélküle? Miért nincs bátorságom nekem sem?” – elmélkedik Szabó Apájának főszereplője, mely gondolat Ramasanban, a Macondo főhősében is felmerülhetett.

A csecsen Ramasan 2006-ban jött édesanyjával (Aminat) és két kishúgával Ausztriába, és már tíz éve várnak arra, hogy állandó lakhatási engedélyt kapjanak. A Bécshez közeli menekülttáborban élnek, a menekültügyiek állandóan szemmel tartják a csonka családot. A családfői szerepkör így az alig 11 éves Ramasanra hárul édesapja híján, akiből csak pár fénykép, és egy tradicionális csecsen szablya maradt emlékül. Habár Csecsenföldön ő már férfinak számít, az osztrák hatóságok a nyugati normák szerint gyerekként kezelik, így csínytevései miatt édesanyja is bajba kerülhet, hiszen ő az egyetlen gyámja Ausztriában. Ezért minden kis mellényúlásért visszatoloncolhatják kvázi nem létező hazájába Ramasant és csonka családját. Márpedig Ramasan számára nagy a kísértés, mivel sokáig a csecsenek iszlám vallási közösségét sem látogatja, és inkább barátaival bandázik, akik beleviszik őt a rosszba: randalíroznak, lopnak, autókat karcolnak össze. Avagy, mint azt a helyi vallási vezető is direktben kimondja, Ramasannak apára lenne szüksége, aki utat és példát mutat számára. Ekkor jön a képbe Isa, a negyvenes évei környékén járó veterán, aki nemrég érkezett a táborba, és azt állítja magáról, hogy Ramasan apjának bajtársa volt, és ígéretet tett az apának, hogy vigyázni fog a családra. A kémia működik is Ramasan és Isa között egy darabig, míg a férfi lassan ki nem tálal a fiú addig idealizált apjáról. Ami persze a harcias Ramasannak nagyon nem tetszik...

A Macondónak egyértelműen a kvázi apa-fiú kapcsolat bemutatása megy a legjobban. Mint Szabó István filmjének Tako nevű főszereplője, úgy Ramasan is abszolút hősként tekint édesapjára, akinek nevében „kormányozza” a családot. A csecsen tradíciók pedig támogatják őt abban, hogy egyfelől férfiként tekintsen magára, másfelől pedig apja emlékét szem előtt tartva terelgesse mind húgait, mind édesanyját. Szimbolikus eszközök az említett szablya és a kép, melyeket a lakás kitüntetett pontján őriz a család. Szinte oltárnak tűnik ez a konstelláció, mintha valami isteni lénynek állították volna fel. Ramasan rendszeresen nézegeti is apja képét és tárgyait, főként az erő és kompetencia jelképét, a szablyát. A fegyvert, mely egyszerre biztosítja a védelmet és a félelmet: védelmet a család számára, félelmet az ellenség szemszögéből. Tiszteletre méltó, hősies, mitikus lényként áll előttünk, nézők előtt is az atya és szelleme a tárgyak képében.

Ezt a mítoszt ellensúlyozza Isa, és tulajdonképpen az ő személye révén válik a Macondo családi melodrámává. Mintegy „szeretetháromszög” alakul ki közte, mint pótapa, Ramasan és édesapja, mint valódi, de már csak mítoszokban élő atya között. Isa képviseli a történetben a valóságot, mondhatni, egy dekonstruktív erőt, mely lebontja az apa köré szőtt fikciót, és elmondja, hogy mindketten követtek el bűnöket. Ennek persze Ramasan ellenáll, és élesen elkülöníti az istenített édesapját és kvázi mostohaapját, Isát a „te ostoba vagy, az apám nem volt az” felkiáltással. Azaz a fiú nem akarja tudomásul venni apja emberi mivoltát. Összeomlik benne az a kép, amit felépített a „családi szentélyen", a kegyetlen valóság, a tények feszülnek az ő gyermeki képzeletvilágának. Mindennek tetejébe pedig még az is kiderül, hogy az édesanya sincs túl jó véleménnyel az apáról, csak éppen ezt nyilván nem közölte a naiv Ramasannal.

Ebből az egész jól kibontott melodrámából azért elő-előtűnik a menekültválság, de sajnálatos módon ez a problematika csak háttér marad, mondhatni, az eladhatóságot biztosítja a filmnek. Hiszen az egész sztori működött volna akár egy, már régóta diaszpórában élő, letelepedett család esetében, ahogy lehetséges lenne remake-elni teljes mértékben nyugati kontextusban is. Azaz a melodráma, a fikció a valóság fölébe nő. Ez a probléma pedig például a karakterábrázolásban, de leginkább Isa figurájában pattan ki.

Ugyanis a Macondo a főhős Ramasant leszámítva nem túl komplex karaktereket működtet. Már-már hollywoodiánus műfaji archetípusok találhatók meg itt, mint a jámbor, passzív háziasszonyként viselkedő édesanya figurája, vagy a Rock Hudson-féle melodrámai pozitív férfifigurákat idéző Isa. Néha már olyan érzésünk támad, hogy Sudabeh Mortezai Douglas Sirk klasszikusából, az Amit megenged az égből emelt át jeleneteket. Isa szinte makulátlan karakter, tipikusan az a figura, aki mindig jókor van jó helyen. Mint Rock Hudson félistenszerű hőse Sirk klasszikus melodrámájában, Isa is „jó sztahanovista”, állandóan barkácsol, mindig aktív, dolgozik, mindenkivel nagyon rendesen bánik, a nőkkel lovagias, a gyerekek számára pedig ideális apa és barát. Már-már önparódiába hajlanak azok a jelenetek, melyekben Ramasan egy-egy ballépésekor Isa ott terem a helyszínen, és Superman módjára mindent meg akar oldani. Jóllehet, emlegeti sokat, hogy rengeteg rossz dolgot csinált Csecsenföldön Ramasan édesapjával karöltve, de ebből semmi sem érződik. Míg a Dheepan címszereplője esetében azért látjuk, hogy mindenre elszánt gyilkos katona volt a férfi, és a film nem is akarja jófiúnak beállítani őt, addig a Macondóban ugyanez a figura, akit Isa testesít meg, már túlidealizált. Márpedig ilyen karakterekkel Sudabeh Mortezai művét legfeljebb naturalistának, de realistának semmiképp sem tarthatjuk.

Mert amúgy azt tudni kell, hogy a Macondo színtiszta improvizációval készült, ami Mortezai rendezőnő dokumentumfilmes múltjára tekintve nem meglepő. E filmjét is átjárja a dokumentarizmus. Állítólag a szereplők egyszer sem olvasták el a forgatókönyvet, azt csak és kizárólag a szerző ismerte. Sudabeh Mortezai csak a szituációt vázolta a szereplőknek, a jeleneteket nekik kellett megalkotniuk saját kútfőből. Ebben meglepő módon Ramasan Minkailov, a főszereplő fiú teljesített a legjobban, mert az ő szájából még hihető dialógusok hangzanak el. A többiek már kevésbé állnak helyt, jóllehet, amúgy összességében a naturalista forma hitelesítő funkcióval bír, azaz a Macondo nagyon is életszagú.

Csak kár, hogy a karakterábrázoláson túl a dialógusaiban is meglehetősen életszerűtlen. Nagyon művies, didaktikus az összes párbeszéd, pedig ezek elvileg mind spontán beszélgetések voltak. A rendezőnő szerencsétlenségére az improvizáció pont a film esztétikai minőségének ellenében dolgozott. „Te már férfi vagy” – mondja a vallási vezető Ramasannak. „Minden gyermeknek szüksége van apára” – állítja szintén ő egy későbbi jelenetben. S ezekhez hasonló didaktikus és sótlan szólamok tarkítják a Macondót.

Ez persze sokszor annak köszönhető, hogy érezhetően már a szituációkat sem találták ki túl jól. Hiszen vannak nekünk nagyon jó fikciós dokumentumfilmjeink, mint Dárday Istvántól a Jutalomutazás vagy Gyarmathy Líviától a Koportos, melyekben remekül működik az improvizációs filmezés. De ehhez izgalmas szituációk kellettek, melyekben nagy a drámai feszültség. A Macondo viszont nem képes izgalmas lenni. Olyan, mintha egy dokumentarista-modernista séma szerint egymás mellé lennének pakolva a jellemző epizódok, melyek ilyen filmekben elő szoktak fordulni (némelyik megnyilvánulást már az olasz neorealista drámákban is láttuk). Így a nem túl érdekfeszítő párbeszédek és a többnyire langyos, klisés szituációk miatt a Macondo egyszerűen unalmassá válik. Amit nyilván sokan hibásan a dokumentarista formának tudnak be, de elég csak megnézni a fent említett két magyar alkotást, melyek epizodikus szerkesztésűek, jórészt improvizáltak, mégis lebilincselően izgalmas, frappáns filmek.

Kár Sudabeh Mortezai művéért, mivel vannak benne érdekes alaptémák az apamítosz témáján kívül is. A bevándorló identitásának problémája például izgalmas és még aktuálisabb elemzési szempont lehetett volna. Hiszen Ramasan csak kényszerből lett családfő, nem a csecsen-iszlám tradíciók ösztönözték, imaházba sem járt a cselekmény ideje előtt. Csupán a játékidő alatt kezdett el kibomlani valamilyen iszlám-csecsen önazonosság benne, melyet érdekes módon pont a Csecsenföldön ragadt édesapja emlékétől fokozatosan elszakadva kezdhetett el magáévá tenni. Így szólhatott volna a hazátlanná vált családban felnövő gyermek identitáskríziséről is a Macondo.

Érdekes és fontos lenne továbbá az iszlám vallással kapcsolatos néhány aktuális probléma is. Az említett vallási vezető karakterén és az imaházi jeleneteken keresztül képet ad arról az Irán és Ausztria közt ingázó Sudabeh Mortezai rendezőnő műve, hogy milyen is lehet ez a felekezet valójában. Sokan azt hihetik akár Jafar Panahi rendező esetét szemlélve, akár a szörnyű párizsi, kairói vagy közel-keleti eseményeket látva, hogy az iszlám és az iszlám fundamentalizmus egy tőről fakadnak. Sudabeh Mortezai személye pedig arra engedne következtetni, hogy egy ilyen nyugatias, felvilágosult asszonynak valószínűleg negatív véleménye van az iszlámról nőként (hiszen tudjuk, az arab országokban olykor hogyan bánnak a másik nem tagjaival). A Macondo mégis egy sokkal pozitívabb, liberálisabb és emberségesebb iszlámképet ábrázol, melyben a harc helyett az egymás közti megbékélés, a tolerancia és a pozitív erkölcsi értékek a fontosak. Azaz iszlámnak lenni nem annyi, mint „Allah akbart" ordítozó öngyilkos merénylőnek lenni. Az elmebeteg terroristák extremitások – ahogy a filmbeli, csecsen menekültek közti konfliktusok is csak ideiglenesek, és a vallási vezető a békére és megegyezésre tanítja híveit.

Tehát nem rossz film a Macondo, mert elég sok minden van benne, de szerencsétlenségére a naturalista forma ezúttal inkább gátolja a témák őszinte és hatásos kidolgozását. Túl sokat markol, belekap dolgokba, de nem bontja ki azokat, érződik rajta, hogy „első játékfilm” (azaz túlzsúfolt). Ráadásul az apaság problémája olyannyira meghatározó, hogy elhomályosítja a történet nagyobb vetületét, a menekültválságot. Ami persze nem feltétlenül baj, viszont így a Macondo betonközepes családi melodráma, mely se nem elég izgalmas, se nem elég fontos és komoly.

Macondo

Színes, feliratos, osztrák dráma, 98 perc, 2014.

Rendező: Sudabeh Mortezai

Forgatókönyvíró: Sudabeh Mortezai

Operatőr: Klemens Hufnagl

Producer: Oliver Neumann

Vágó: Oliver Neumann

Szereplők: Ramasan (Ramasan Minkailov), Isa (Aslan Elbiev), Aminat (Kheda Gazieva)

Bemutató dátuma: 2015. december 10.

Forgalmazó: Klorofilm Bt.

Korhatár: 16