bezár
 

irodalom

2016. 02. 08.
A folyóirat-kultúra védelmében
Egy interjú margójára
A folyóirat-kultúra védelmében Meglehetősen egyoldalú tetszés követte a Dunajcsik Mátyással készített interjút az Origón, amellyel legnagyobb részben magam is egyetértek, lévén a beszélgetés fontos témákat feszeget.

Az érdekes felvetések mellett azonban szemet szúr egy legalább annyira hangzatos, mint amennyire átgondolatlan megjegyzés a folyóiratokkal kapcsolatban. Dunajcsik azt mondja, hogy „miközben a szélesebb közönséghez eljutó médiában már szinte alig van valami szó a könyvekről és az irodalomról, ha kivéreztetve is, de fenntartunk húsz-harminc országos irodalmi folyóiratot, amiket a benne publikáló szerzőkön és a szűk baráti körükön kívül senki nem olvas, ráadásul a neten sem archiválják magukat tisztességesen. Szerintem két-három irodalmi folyóirat bőven elég lenne az országba – most hirtelen a Műút és a Jelenkor jutnak eszembe –, a felszabaduló erőforrásokat pedig arra kellene fordítani, hogy a nagyobb médiumokban több szó essen az irodalomról”. Ezeket az állításokat több vonalon is problematikusnak érzem – a következőkben nyolc pontba szedve próbálom megindokolni, miért. Rendszeres folyóiratszemle-íróként már most jeleznem kell elfogultságomat, a vitát kedvelő halandóként pedig elkerülhetetlenül fenn kell tartanom azt a lehetőséget is, hogy tévedek.

1) Amikor az internet kezdett globálisan elterjedtté válni, rövid időn belül az újságok, hetilapok potentátjai is belátták, hogy olvasóik megtartásának érdekében jó, ha megduplázzák felületeiket, és a print verzió megtartása mellett felmásznak a világhálóra is. Akkor azt gondolták, nem az újság a megkésve kinyomtatott internet, hanem az internet a tegnapi újság, vagyis bőven elég, ha az újságárusnál már nem kapható (tegnapi, múlt heti) számok anyagát egy az egyben földobják a netre. Idővel rá kellett jönniük, hogy az internettel nem csupán új közlési felület, hanem új olvasó is teremtődött, ami egy addigiaktól eltérő, fragmentáltabb, kevésbé lineáris olvasási módot is magával hozott. No most, ha mindezt kicsit továbbgondoljuk, arra juthatunk, hogy mindez nemcsak a print és az online felületek, de a napi- és hetilapok, illetve a folyóiratok relációjában is fennáll. Gondoljunk csak a terjedelmi korlátokra: mivel Magyarországon sem kizárólag irodalmi napilap, sem hetilap nincs (az irodalom még az ÉS-ben is kénytelen osztozkodni ezer mással, s ez nem is feltétlenül baj), és a nyugatinál csekélyebb a hagyománya/kulturális súlya a supplementeknek, a meglévő napi- és hetilapok kultúrára szánt felülete is jóval csekélyebb, mint egy folyóirat esetében: emiatt például egy napilap- és egy folyóirat-kritika terjedelme alapjaiban különbözik egymástól. Félreértés ne essék, egyik sem alsóbbrendű a másikhoz képest, mindkettőt lehet jól és rosszul csinálni, mindegyiknek van értelme, de mindegyik külön művészet. Ezzel a példával csak arra akartam rámutatni, hogy a napi- és hetilap-, illetve a folyóirat-kultúrának nem ugyanaz a funkciója, szerkezete, célja, fogyasztói bázisa, stb. – azaz nem biztos, hogy ez a két szcéna ellentétbe állítható egymással. Néhány példával érthetőbbé téve: nem szívesen olvasok tanulmányt, hosszabb regényrészletet, nagyesszét interneten, nem keresek irodalmi estekről szóló tudósítást a folyóiratokban, és aligha tudnám elképzelni Dunajcsik és Nemes Z. Márió csodás kritika-esszéjét Sebaldról vagy a Súlyszivárványról a Népszabadságban. Egyszerűen azért, mert egy 18 A/4 oldalt kitevő szöveg nem fér el még egy hetilapban sem. Szerintem az imént felsoroltak mind fontos műfajok, írások, és mindnek megvan a maga funkciója, helye és értelme. Nem feltétlen versengő felületekről beszélünk tehát.

2) Attól, hogy megszüntetünk cca. 50-60 irodalmi folyóiratot (mert még annál is több van, mint amennyit Dunajcsik feltételez; készülő könyvemhez összeeszkábált adatbázisom tanúsága szerint azon magyar nyelvű folyóiratok száma, amelyek legalább részben irodalommal foglalkoznak, közelíti a 65-öt; ebben az irodalomtudományos szaklapok nincsenek benne, de a határon túli magyar nyelvű lapok igen), egyetlen napilap sem tesz majd verseket a portfóliójába, nem növeli majd kulturális rovatai hosszát, vagy foglalkozik többet az irodalommal, és Veiszer Alinda és Marno János hipotetikus beszélgetése sem üti ki a főműsoridőből az Éjjel-nappal Budapestet. A kettő között semmilyen összefüggés nincs; még csak nem is ugyanazon a koncon (és sokszor nem is ugyanazon az olvasón, nézőn) marakodnak. Egyikük romlása nem segíti elő a másikuk felfutását.

3) Ugyanígy: rendkívül jól hangzó dolog azt mondani, hogy a folyóirat-kiadáson megspórolt „felszabaduló erőforrásokat (…) arra kellene fordítani, hogy a nagyobb médiumokban több szó essen az irodalomról”, de ez jelenleg egyszerűen nem tud így működni, két dolog miatt. Ha médiumokon belüli átcsoportosításokat szeretnénk, figyelembe kell vennünk, hogy nem ugyanazé az egyik zseb, mint akié a másik: a folyóiratok ijesztően nagy hányadának az NKA, vagy különböző (városi, megyei) önkormányzatok, esetleg alapítványok a „szponzorai”, a napi- és hetilapoké meg oligarchák, külföldi cégcsoportok, stb., hogy a tévékről már ne is beszéljünk. Gondoljunk csak bele: át szokott-e vajon csoportosulni (bármikor, kurzusfüggetlenül) NKA- vagy még inkább önkormányzati támogatás az RTL Klub főműsoridejének megvásárlásába? Én azt gondolom, nem igazán. Ha viszont a kultúra területén belüli újraelosztásokat vizsgáljuk, ott az átcsoportosítások egyszerűen nem ebbe az irányba mozognak: ahogy Urfi Péter nemrégiben rámutatott, „azt (…) senki nem gondolhatja komolyan, hogy az MMA milliárdjait, vagy legalább azok egy jelentős részét nem más művészektől és intézményektől veszik el. Csak egy példa: 2012-ben egymás után jelentették be, hogy a kormány 2,4 milliárdot zárol a kulturális költségvetésből, és hogy az MMA következő évi támogatása 2,45 milliárd forint lesz.” Én a magam részéről nem támogatnám a folyóiratok megszüntetésén megspórolt pénz átpumpálását ideológiailag zárt médiumok/intézmények fejlesztésébe.

4) Előbbi állításaim nem jelentik azt, hogy folyóirat-kultúránk ne lenne túlnépesedve, és ne férne meg benne kényelmesen a langyos középszer is. Az elmúlt években azonban a folyóiratok száma csökkenésnek indult: a 2014-ben megszűnő Holmit a századik szám után követheti a Magyar Lettre, az ötvenedik után a Vár Ucca Műhely, és nem vagyok benne biztos, hogy sokáig vehetjük még kézbe a 2000-t. Ez azt tükrözi, hogy a lapok minősége, anyagi helyzete, és életideje között nem igazán van összefüggés: nem feltétlenül a rossz lapok szűnnek meg. Ha meg a csökkentést nem a minőségelv vezérli, örülhetünk-e neki szívből?

5) Ha tényleg komolyan vesszük Dunajcsik nyilvánvalóan túlzó folyóirat-csökkentési tervét, képzeljük el azt a világot, amelyben csak Jelenkor és Műút van. A Műút kéthavi lap, a Jelenkor havi. Ez azt jelenti, hogy évi tizennyolc szám jelentené a magyar folyóirat-kultúrát. Szép, transzparens világ lenne; végre azt érezhetnénk, hogy ismerjük, átlátjuk a magyar – és világ-? – irodalmat. Üssük fel a jelölt folyóiratok legutolsó 2015-ös számát. A Műút huszonkét szerző írásait közli, a Jelenkor tizennyolcét. (Hanyagoljuk most azt a tényt, hogy egyik lap sem kizárólag irodalmi szövegeket közöl, egyébként szerintem igen helyesen.) Ezeket megfelelően felszorozva a felületes szemlélő számára szép kövér számok jönnek ki: 132, illetve 216 szerző írásai. Ha ledörzsöljük a becslésről a lapok rendszeres szerzőit, illetve az átfedéseket, még akkor is 300 hangot hallhatunk. Az végül is nem kevés. Csak alá ne szálljunk a makróból a mikróba. Mert a számokat tovább és tovább bontva újabb és újabb problémák kerülnek elő. Egy évre például jó esetben jutna 100-150 kritika, néhány száz vers, 40-50 novella, 15-20 interjú, meg ugyanennyi esszé, tanulmány, még kevesebb dokumentumközlés. Ezzel egyrészt az a problémám, hogy

6) egy teljes szcéna ilyen méretű leszűkítése minimalizálná a pluralitás lehetőségét. A magyar irodalom – szerencsére – igen gazdag, sokhangú, és esztétikailag is sokszínű: elég jól megfér benne Bodor és Bartók, Cserna-Szabó és Kukorelly, Tóth Krisztina és Totth Benedek. (És akkor most a Magyarországon kívüli, igen tágas világ irodalmának sokszínűségéről meg se kíséreljünk beszélni.) Biztosan reprezentálná-e a magyar költészetet/novellisztikát, ha a teljes magyarországi szerzőgárda sorsa két rovatszerkesztő döntésén múlna? És egyáltalán: mennyire bírná az 50+ folyóiratra jutó vers- és novellahegyek hirtelen rászakadó szelektálását ez a két szerencsétlen? Másrészt

7) a fentebb felsorolt műfajok egyike-másika folyóiratműfaj: a közép- és hosszúkritika, a forrásközlés, a hosszabb novella-, esetleg regényrészlet nemigen fordul elő napi- vagy hetilapokban, interneten, pedig szerintem ezek is fontos és értékes műfajok; a folyóiratok ledarálásával alighanem végleg teret vesztenének. Végül azt is problémának tartom, hogy

8) elég széles a konszenzus abban, hogy a folyóiratok az irodalmi szocializáció kiemelt terepei; ebben osztoznak a fiatalíró-szervezetekkel. Jó esetben mindkettejüknek feladata a visszacsatolás, szűrés, tehetséggondozás (akár a szövegek visszautasítása, csiszolása révén); a folyóiratok ezenkívül platformot is adnak az önkifejezésnek – helyet annak a munkának, amit mondjuk egy fiatalíró-szervezet prózaszemináriumán termelt ki az ember. Ha tehát értéknek tekintjük a fiatalíró-szervezetek tevékenységét (az interjú alapján Dunajcsik is, magam is annak tekintjük), aligha logikus közben azt is követelnünk, hogy szüntessük meg a periodikák 95%-át. Egyrészt, mert akkor a kezdő írók nemigen tudnának 3-4 oldalnál hosszabb szöveget publikálni (legfeljebb, ha nyolcévente rájuk kerülne a sor a Műútban vagy a Jelenkorban), másrészt, mert ezzel érdemtelenül minősítenénk jelentéktelennek a folyóiratok tehetséggondozóinak (a Lapis Józsefeknek, Szálinger Balázsoknak) munkáját és szerepét az írószervezetek műhelyvezetőihez képest. Szerintem mindketten egyaránt fontos, egymást jól kiegészítő feladatot látnak el az irodalmi szocializációban, és fontos szerepet játszanak az íróvá, kritikussá válásban.

Többéves, rendszeres folyóirat-figyelés után úgy látom: nagyon kevés olyan folyóiratszámot lehet olvasni, amiben kizárólag első osztályú írások vannak, és nagyon kevés olyat is, amiben csak rossz írások szerepelnek. Ez azt is jelenti, hogy egy évben ritkán veszek meg két-három számnál többet egy-egy folyóiratból (nem, még a Műútból és a Jelenkorból sem). De azt is jelenti, hogy minden hónapban találok legalább egy-két olyan számot, melyet olvasva rövid időre fenntarthatónak tűnik a polgári létezés illúziója.

A kivéreztetett, egyre kevesebb pénzből tengődő, túlnépesedett folyóiratszcéna problémája tehát valós. Csak a lehetséges megoldás bonyolultabb annál, mint amit Dunajcsik Mátyás javasol.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés