Nyilván a koncert elején kezdődik a játék, ahogy a zenészek felvonulnak a színpadra és elkezdenek muzsikálni: most is felvonult három vonós, és rövid teketóriázás után a „húrok közé csaptak” - mégsem volt olyan egyszerű az egész.

Előző írásomban már felemlítettem korábbi elképzelésemet, hogy a „kisfiam is tud ilyet rajzolni, bár ő még csak óvodás” stlusú zene előadójától komolyságot várok, hiszen el kell „hitetnie” a közönséggel, hogy a zeneszerző komolyan gondolja.

Hogy is mondjam, ezúttal azt hiszem az volt a gond, hogy a zenészek túlságosan is komolyan gondolták, mondhatni megrettentek a feladat komolyságától. A legkevésbé sem szeretném lekicsinyelni egyébként azt, amire vállalkoztak: Kurtág Bach-átiratainak előadását.

Korántsem véletlen az, hogy J.S. Bach valamiféle átkötő kapocs a régizene és a kortárs között, hogy némely mai szerző közelebb érzi magához a nagy előd muzsikáját, mint a közbeeső korok zsenijeit, mondjuk egy Mozartot, Haydnt vagy Beethovent.

Ezeket az átiratokat valahogy úgy képzelem, hogy itt Kurtág arra vállalkozik, hogy folytatja, urambocsá’ kiegészíti a nagy előd művészetét. Egy rövid, klasszikus összhangzattanon alapuló (illetve, inkább azt megelőlegező) többszólamú muzsika, majd – még rövidebben – ennek feloldása a kurtági gesztusrendszerben. (Bár a hegedűbe mégsem lehet „belekönyökölni”).

A gond az volt, hogy a zenészek ezt túlságosan is komolyan gondolták. Fura, hogy ezt mondom, de az volt az érzésem, hogy túlságosan is fiatalok voltak  a játék komolyságához, mivel nem tudták elengedni azt, amit tudtak.

Nem akarom sokáig húzni az időt, mert ennél sokkal komolyabb játékban is volt részünk: a Bach részek finoman, ám kissé erőtlenül szóltak, a Kurtág részek meg úgy hangzottak, mintha még most is csöpögne a kottáról a festék. Azt adták elő, ami le van írva (és mint előző írásomban láttuk, ez nem a legmegfelelőbb hozzáállás Kurtág műveihez)

Nem szidom egyébként a muzsikusokat, mert amit tudtak, azt bőkezűen adták hozzá, egyetlen hibát sem vétettek azon túl, hogy mindent kihagytak belőle, ami nincs leírva. És rendkívül hasznos is volt az előadás – legalábbis számomra –, mert megmutatta azt, hogy mit nem lehet/szabad Kurtág műveivel tenni. Ahogyan azt is, hogy miért játsszák olyan ritkán ezeket a műveket…

Nem gyenge volt, egyszerűen nem adekvát. S hogy mi az adekvát, azt hamarosan megtudtuk. Tudniillik amikor a Nemzeti Énekkar és a Nemzeti Filharmonikusok Kamarazenekara Olivier Cuendet vezénylésével állt ki a színpadra, egyszerre nyilvánvalóvá vált az, hogy mi a játék.

Ugyan a kórusnak volt néhány olyan megnyilvánulása, ami Bárdos Lajosra emlékeztetett, ám igen hamar elfelejtettük ezt a gesztust. Az ezután következő műsorra azt tudom mondani, hogy a kamarazene csúcsa.

Az énekkar egyetlen hangszer, ezerféle színen megszólaló hangeffekt volt, ahogy a kamarazenekar is sokszor inkább hangzás, effekt. Volt szájharmonika, vízbe ejtett tárgyak, gongsúrolás, összevert falemezek, nagyjából minden, amivel különös hangokat lehet kiadni. És egyetlen pillanatra sem lehetett érezni, hogy – mondjuk – a szájharmonika kevésbé kamarazenei hangszer, mint például a hegedű vagy a cselló.

Egy ponton a közönség úgy észlelte, hogy a karmester mondani akar valamit. Apró félreértés volt, és eltartott néhány pillanatig, amíg mindenki rájött, hogy nem beszél, hanem hangokat ad ki. Igen, ezúttal a karmester is a kamarazenekar részévé vált.

Elég idős úr Olivier Cuendet, különös volt, ahogy hangutánzó meg nagyon-nagyon különös hangzású szavakat mond a színpadon, miközben a zenekar mögötte mindenféle furcsa hangokat ad ki. Egy idő után el is mosolyodott.

És nagyjából ez volt az a pillanat, mikor megértettem Gadamer játékfogalmát: ugyanis kiléptünk az időből, a hétköznapok világából, és belecsöppentünk a játék idejébe. Annak a játéknak az idejébe, amihez fel kell nőni.

Valóban, egy 90 éves zeneszerző muzsikáján keresztül Cuendet megmutatta a fiataloknak, hogyan kell játszani: felszabadultan, az itt-és-most tüzében égve, önmagunkat teljesen átadva.

Ahogy az is világossá vált, hogy Kurtág számára miért kritika az, hogy „Ön csak azt játssza, ami le van írva a kottában”. Tudniillik a játéknak ugyan szabálya van, amit ismerni kell, és mindenkinek elfogadnia, ám aki játék közben ezekre a szabályokra gondol, az eleve vesztes.

Ami a BMC-ben, az első, túl fiatal játék után felcsendült, az valóban játék volt, a lehető legnemesebb fajtából. Elhűlve hallgattuk, és még akkor is csak levegő után kapkodtunk, amikor vége lett a műsornak, és tapsolni lehetett.

Nem is nevezem tapsnak azt, ami következett: maga volt az Ünnep.

Ünneplés közben pedig, az erkélyről kihajolt Kurtág, és hallgatott. Gondolom, ő is ugyanúgy tudta, ahogy már mindenki, hogy ehhez a játékhoz fel kell nőni.

A műsoron:

Kurtág 90 Játékok

2016. február 17. BMC Koncertterem

A műsoron:

Johann Sebastian Bach: Háromszólamú invenciók BWV 787-801

Kurtág György: Jelek játékok, üzenetek vonóstrióra / Klárisok

Kurtág György – Olivier Cuendet: Játékok – átiratok kamaraegyüttesre

Kurtág György: Plinszky János: Körkép és hattyúdal

Közreműködött:

Kruppa Bálint - hegedű, Tornyai Péter – brácsa, Zétényi Tamás – cselló

Nemzeti Énekkar vezényel: Antal Mátyás

Nemzeti Filharmonikusok Kamarazenekara vezényel: Olivier Cuendet

A játékok a szabadság jegyében született. Kurták a legnehezebbre tett kísérletet: olyan pedagógiai célú zongoradarabokat írt, amelyek nem szorítják azonnal szigorú előírások és elvárások kalodájába a gyermeket. Nem állíták – mindjárt tanulmányai kezdetén – a „csak így lehet” fenyegető kényszere elé, s nem szembesítik rögtön az első pillanatban a teljesíthetetlennek tűnő feladat kínjával. Ehelyett arra bíztatják, tegye azt, amit egyébként is kipróbálna, ha magára hagynák a titokzatos, nagy, fekete zongorával. Húzza végig a kezét a billentyűzeten, könyököljön rá, üssön rá ököllel, vagy érintse úgy a billentyűt, hogy néma maradjon. Nyomja le a hangszer pedálját, kopogtassa meg az oldalát, s fóleljen a „sóhajtására”.

A Játékok azonban nemcsak Kurtág zenei nyelvének antológiája, avagy valamiféle útikalauz a komponista zenei világához, hanem élő organizmus; máig gyarapodik, s már régóta Kurtág kompozíciós műhelyévé vált, amelyben egy-egy zenei gondolat következetes körüljárásának, egy jellegzetes zenei gesztus felbukkanásának és kidolgozásának lehetünk tanúi. Ezért természetes, hogy a Játékok darabjai számtalan szólon kapcsolódnak a „nagy”, opusz számmal is megjelölt művekhez. A Játékok talán ebben különbözik Bartók Mikrokozmoszától, amely egyébként legfontosabb előképe. (A Kettősfogások konkrétan is a Mikrokozmoszra utal: ott folytatja, ahol Bartók hasonló című tétele és Perpetuum mobiléja „abbahagyta”.)

Kurtág egyszer úgy nyilatkozott, hogy a Játékok „pszeudopedagógiai” sorozat. Ha azonban felvállaljuk a zenecsinálás korábbi, tágasabb értelmezését, amelyben még nemcsak a megszólaltatás, hanem a komponálás fortélyai is helyet kaptak, akkor talán kimondható: a Játékoknak magasabb fokon mégsem kell megtagadnia pedagógiai genezisét, mert a zene születésének mítoszát meséli el. A bennünk rejtőző gyermek keresésében addig a pontig hátrált vissza, ahol művészet és pedagógia még nem vált külön – és olyan világot vetít előre, amelyben a kettő ismét egyesülhet (Dolinszky Miklós)

A kép forrása: http://www.bach-cantatas.com/Lib/Kurtag-Gyorgy.htm (a szerk.)