Szép gondolat volt a hatvanas években az ellenkultúra, mely köré világméretű lázadás szerveződött. A populáris kultúrában jórészt fiatal, marihuánát és LSD-t fogyasztó hippikkel azonosított „mozgalom” célkeresztjében a szülők hagyományos értékrendje, a patriarchális család, a konvencionális társadalmi-nemi szerepek és a mindenkori hatalom állt. Nyugaton persze könnyebb volt lázadni a jóléti liberális demokráciák szabadabb légkörében, mint Kelet-Európában vagy akár Kínában. A kommunista országokban az 1968-as évvel jelzett ellenkultúrák, tüntetések egészen más színezetet kaptak, és más (korlátozott) lehetőségeik voltak a fiataloknak. Nyugaton a lázadás tétje inkább az oktatás reformja, és sokak számára a szórakozás, a szülőkkel szembeni kamaszos dac volt, s a valódi szabadság kivívása helyett a szexuális szabadosság jelent meg elsődleges célként. Míg Kelet-Európában és a diktatúrákban az 1968-as megmozdulásokat erőszakkal fojtották el (mint a Varsói Szerződés tagállamai a „prágai tavaszt"), addig a fejlett, nyugati demokratikus jóléti államokban (Nyugat-Európa, Egyesült Államok, Japán) végső soron a tömegek kielégítésével, reformokkal lehetetlenítették el a kapitalizmus valódi kritikáját és a forradalmat. Így lett a hatvanas évek lázadó, nonkonformista hippijéből a nyolcvanas években a nyugati országokban befutott, a társadalmi problémákra érzéketlen vállalkozó yuppie (miként arról Lawrence Kasdan kultikus műve, A nagy borzongás tudósít).

Mindenestre, mint az jó néhány korabeli filmben is megjelent a Chappaqua-tól és az Alice éttermétől kezdve a Charles élve vagy halva, a Zabriskie Point, a Szelíd motorosok című filmeken át a Napfivér, holdnővérig, A szent hegyig vagy a Hairig, a hippimozgalmak fő célja az egyén felszabadítása volt a fogyasztói társadalmak korlátozásai alól. Ezért is váltak divatossá a korszakban az olyan filozófusok, mint Theodore W. Adorno, Max Horkheimer vagy Herbert Marcuse, mert ezek a (neo)marxista, baloldali teoretikusok egyaránt a kapitalizmus kritikáját fogalmazták meg, s Marcuse Az egydimenziós ember című alapművében éppen a marginalizált, a társadalmon kívülre szorult tömegek erejében látta a rendszer elleni hatékony lázadás kezdőpontját. Igaz, Marcuse-nak sajnos pont az a tézise jött be, melyet a társadalmon belüli reformok ellentmondásáról írt, hogy a fogyasztói kapitalizmus az ésszerű forradalmat luxuscikkekkel és a média által az ellenállás irracionálissá formálásával ártalmatlanítja. Avagy – s ez lett az 1968-69-es megmozdulások nemezise – ki az a bolond, aki a biztos jólét, a kocsi, a bulik, a saját ház, a McDonald’s, a Coca-Cola és egyéb nyalánkságok helyett a kommunák anyagi bizonytalanságát választja? Akik csak divatból, heccből mentek tüntetni (mint az említett A nagy borzongás főszereplőinek nagy része), könnyen belátták, hogy őrültek, ha a jóléti társadalom ellen lázadnak.

A kommunákba szerveződés ezért is vált a hippik és az ellenkultúra ellentmondásos szimbólumává. Mint a Szelíd motorosok emblematikus jelenetében is láthatjuk, szakállas, ápolatlan fiatalemberek és virágkoszorút hordó, lenge öltözetű lányok próbálkoztak alternatív közösségek és életforma létrehozásával. Ám már Dennis Hopper és Peter Fonda road movie-ja is tragikus pontossággal világít rá, mi a probléma az ilyen új életmódokkal: a szakértelem és a felkészültség hiányát nem kompenzálja a fiatalok lelkesedése. Ráadásul, mint azt az Alice éttermében is elmeséli Arthur Penn rendező, a szabadelvű gondolkodásmód, a kollektivizmus sokszor kerül szembe az egyén vágyaival – a szerelemmel, a családdal, az egzisztenciális stabilitással.

Thomas Vinterberg legújabb filmje, A kommuna is ezt a korszakot választja, és az említett hatvanas-hetvenes évekbeli alkotásokhoz hasonlóan problematizálja az ellenkultúra ideológiáját és a kijózanító realitás feszültségét. S bár A kommuna nem éri el Vinterberg legjobb családi drámáinak (Születésnap, Submarino, A vadászat) színvonalát, de a rendezőre jellemzően mesterien felépített, lassan ható sorstragédia.

A kommuna megértéshez jó tudni, hogy a dán szellemiséghez hozzátartozik a hippik szabadelvűsége. Ennek egyik legékesebb példája a főváros, Koppenhága egyik kerületében, Christianshavnban elterülő Fristaden Christiana („Christiana szabadváros”), mely a hatóságok folyamatos kellemetlenkedése ellenére egy mai napig létező kvázikommuna. Az 1971-ben létrejött közösségben gyakorlatilag nincs központi hatalom, és a rendfenntartó erők is elkerülik megegyezéses alapon. Jóllehet, a könnyűdrogok terjesztése és használata miatt régóta szúrja a mindenkori rendszer szemét, azonban a negyed a külföldiek körében is népszerű, ezért jobbára mindig sikerült megakadályozni teljes felszámolását. A kommunát főként olyan fiatalemberek népesítik be, akik szociális támogatáson élnek, munkanélküliek vagy amúgy hajléktalanok lennének. Avagy a terület a Herbert Marcuse által leírtak tökéletes gyakorlati megvalósulása. Persze nagy kérdés, hogy mennyiben tekinthető függetlennek egy olyan közösség, melynek bizonyos tagjai a fogyasztói társadalomból kapnak támogatást?

Thomas Vinterberg filmje tehát egyfelől ehhez a jelenséghez kapcsolódik, másfelől pedig saját tapasztalataihoz. A kommuna Vinterberg legszemélyesebb alkotása, melyben szokásos témáját, azaz a patriarchális család válságát vizsgálja, saját élményeinek tükrében. Mint Thomas Vinterberg gyerekkorában, úgy A kommunában is felnőtt, középkorú férfiak és nők döntenek úgy, hogy tisztes, dolgozó emberként megosztják egymással életüket egyikőjük, a főszereplő Erik (Ulrich Thomsen) és Anna (Trine Dyrholm) házában. A közeli barátok mellett egy idegen férfit és egy nőt is bevesznek a csapatba, mely gyakorlatilag anarchista ideológia alapján működik: nincs főnök, a tagok közvetlen szavazással tárgyalják a közösség életét érintő fontos kérdéseket (mosogatás, sörkészlet feltöltése, új tagok érkezése stb.).

A kommuna hippi szabadelvűsége persze éles kontrasztban áll azzal a ténnyel, hogy a tagok amúgy folytatják professzionális karrierjüket a társadalomban. És lassan-lassan az is kiütközik, hogy az emberi érzelmeket sem lehet megerőszakolni a libertariánus eszmeiséggel. Ugyanis egy napon az egyetemi tanárként dolgozó Erik viszonyt kezd egyik tanítványával, Emmával (Helene Reingaard Neumann), akit a kommuna szellemében megpróbál elfogadni Anna.

Thomas Vinterberg szüleinek házassága is hasonló okokból ért véget a hetvenes-nyolcvanas években, melyek miatt Erik és Anna kapcsolata is elindul a lejtőn. E téren ismét remekel Vinterberg állandó társírójával, Tobias Lindholmmal. A történet szokás szerint kicsit nehezen indul be, majdnem az első óráig nem látjuk, merre fog tartani a sztori. De A kommuna záró képsoraiból visszatekintve ez nagyon is következetes alkotói döntés volt. Mert eleinte csak azt látjuk, hogy igen, megtörtént a nagy felszabadulás, alkoholfogyasztással, meztelen jeges fürdőzéssel, összeköltözéssel, azonban amúgy mindenki folytatja konvencionális életét. Csak az „otthon melegén” mással is osztoznak a szereplők. A tulajdon, a társ, a család fogalmai csak látszólag, a négy fal között oldódnak fel, egyébként Thomas Vinterbeg Eriket és Annát követi „normális” életükben. Ezért is lehet a nézőnek eleinte hiányérzete, hogy noha a sztori a kommunáról szólna, mégis sokáig csak a professzionális életutak momentumait látjuk.

Ám ez nagyon is tudatos, bár nyilvánvalóan kicsit bő lére eresztett felvezető. Vinterberg és Lindholm nagyon pontosan és aprólékosan építi fel életszeletekből a hippi-ideológia, a konvencionális karriertörténetek és az egyéni vágyak között feszülő alapvető konfliktust. Mintegy kívülről haladunk befelé, a kommunába, hogy utána ismét kifelé tartson a történet, majd az ellentétek kiéleződése után, a szerelmi háromszög súlya alatt eljussunk a tragédiáig.

Mindezt pedig a rendezőtől kicsit szokatlan stílusban, persze a korhangulathoz hűen sűrű zenei betétekkel, remek, dinamikus vágással adja elő A kommuna. Thomas Vinterberg úgy képes a drámát ábrázolni, hogy nem dramatizál, alapvetően visszafogott marad, mint minimalista filmjeiben. Sőt előszeretettel ellenpontozza pergő, bár nosztalgikus-melankolikus dalokkal a tragikus jeleneteket is. Ilyen merész húzás, mikor az egyik pár szívbeteg kisfiának rohamakor alapvetően vidám zenét vág be a rendező. A gyermek meghökkentő módon végig tudatában van annak, hogy csak 9 éves koráig élhet, de nem csügged és megőrzi humorérzékét. Szimbóluma ő egyfelől a tiszavirág-életű ellenkultúrának, a filmbeli közösség ingatagságának, átmeneti jellegének, másfelől pedig az ő karaktere, illetve betegségének ábrázolásmódja a rendező kísérlete, hogy feldolgozza az élet mulandóságát, megrendítő „objektivitását”. Miként még egy ártatlan gyermek is egyik pillanatról a másikra megsemmisülhet, úgy senki sincs biztonságban, a halál az egyetlen biztos pont az életben. Thomas Vinterberg sokszor hangoztatta interjúkban, hogy mennyire megrémiszti az élet mulandósága – a kisfiú karakterében, illetve az ellepontozással, hangnemkeveréssel ezzel próbál meg szembenézni és szembesíteni.

S általában jellemző A kommunára, hogy kerüli a konvenciókat. Emiatt persze néhány megnyilvánulásán fenn lehet akadni. Így például meglehetősen irreálisnak hat, hogy a megszokottakkal ellentétben nem Erik és Anna kamaszlányát, Freját cserkészi be egy fiú, hanem fordítva. Hasonlóképp van ez a többi szereplővel, karakterrel is, azaz érződik, hogy az alkotók próbálták kerülni a hollywoodi filmekből ismerős melodrámai kliséket. Ez jórészt sikeresnek mondható, mert címbeli kommuna és ideológiája miatt elfogadhatóvá válik, hogy nem az elvártaknak megfelelően viselkednek a szereplők. Anna és Erik kapcsolatában pedig nyilvánvalóvá válik, milyen komoly funkciója van, hogy A kommuna szereplői nem a társadalmi-nézői elvárások szerint cselekszenek.

Sőt nagyon is következetes ebben Thomas Vinterberg és Tobias Lindholm, mivel a szereplők boldogságának kulcsa jellemzően az, ha képesek felülemelkedni a társadalmi sémákon, és mernek saját vágyaik szerint cselekedni (ezért működőképes Freja és párja kapcsolata). Ha viszont egy karakter megpróbálja megjátszani magát, hogy megfeleljen a normáknak, azaz elvtelenül nem a kommuna szellemiségében cselekszik, rossz vége lesz megmozdulásának. Ebből a szempontból Anna és munkája kapcsolata a legérzékletesebb, hiszen a nő a tévében dolgozik riporternőként, híradósként. Ez a szakma nagyfokú fegyelemmel és sablonossággal jár együtt, hiszen a tévénézők nem annyira a riporter személyiségére, mint inkább a világban történt eseményekre kíváncsiak a műfajból kifolyólag. Ezt a szituációt pedig a cselekmény egyik kulcsmozzanatánál használja ki Thomas Vinterberg kicsit sablonos, hatásvadász módon.

A kommuna lényege az, hogy rávilágítson, az egyéni vágyakat semmilyen ideológia nevében nem lehet megerőszakolni. Ennek pedig része az is, hogy Erik és Anna hiába akarnak anarchista, szabadelvű módon viszonyulni egymáshoz, egy idő után az embert mégis csak az érzelmei kerítik hatalmukba. S ha nem hallgat ezekre, hanem akár a régi rend, akár az új közösség konvencióihoz próbálja igazítani az egyén belső világát, elbukik, boldogtalan lesz. Mert Eriknek be kell látnia, hogy Emmával nemcsak azért kezd viszonyt, mert érdekesnek találja a húsz évvel fiatalabb nőt, hanem mert elkapta a kapuzárási pánik. Erik nem Annából szeretett ki valójából, hanem retteg az öregkortól, az elmúlástól – ezért kezdeményezi a hippi kommuna létrehozását is, és ezért választ magának egy olyan lányt, aki megjelenésében kiköpött Anna, huszonéves kiadásban. Ebben az olvasatban az ellenkultúra is csak önbecsapásra alkalmas, de már funkciójából fakadóan sem képvisel működőképes alternatívát a fogyasztói társadalommal szemben.

Hiszen a közösség itt ugyanúgy korlátozza az egyént, mint a konvencionális kapitalista társadalomban. Sőt, a kommuna talán még jobban, mivel ideológiájából, eszmeiségéből következően senki sem nyirbálhatja meg senkinek sem a szabadságát – ugyanakkor pedig a nagyobb szabadságot biztosító közösség egyben maradása végett mindenkinek alkalmazkodnia kell. A demokratikus alapon működő intézményben valóban a többségi szavazat fog dönteni a csoport dolgairól, viszont ez a tény sérti a kisebbség érdekeit. Azaz a libertariánus ideológia ott bukik meg, hogy a közösség nem tudja biztosítani az egyén egyes vágyainak maradéktalan beteljesülését, ha az a kollektíva többségének érdekeivel ütközik. Ezért hiába szabados Anna felfogása, ha egyszer Erik közönye egyre inkább nő feleségével szemben, melynek nemcsak az asszony, de a lányuk, Freja is megissza a levét.

Gyönyörű, visszafogott, egyszerű, mégis beszédes szimbóluma a kommuna ellentmondásosságának az a jelenet, melyben az egyik kupaktanács után a társaság nagy része feláll és kivonul, hogy magukra hagyják a ház eredeti tulajdonosait, Eriket és családját. Csak éppen ez a család, illetve tagjai ekkorra már megfelelően „aszinkronba” kerültek: az asztal végén ül Freja, vele átellenben, középen Anna, s az asztalfőn, távol Annától Erik, az apa és a férj, aki belehabarodott egy tanítványába, és retteg az elmúlástól. A csapattagok az asztalnál ülve láthatatlanná tették, hogy a család tagjai eltávolodtak egymástól, s csak a közösség ideiglenes megszűnésével (azzal, hogy felálltak helyükről a tagok) képesek ráébredni Erikék, hogy valami véget ért a szabados hetek alatt. Vagyis ez az egy kép szomorú bizonyíték arra, hogy a hagyományos közösségek és az alternatív kollektívák összeegyeztethetetlenek. Valamelyik mellett dönteni kell, és a döntés szükségképpen lerombolja a megtagadott alternatívát.

E sokrétű, sok témát a túlzsúfoltság érzete nélkül feldolgozni képes dráma szereplőit pedig szokás szerint remek színészek formálják meg. Az idősödő Ulrich Thomsen már megjelenésében, arcán ott hordozza a karakter legfőbb problémáját, s mintegy Thomas Vinterberg alteregójaként formálja meg az idő múlásával szembenézni képtelen Erik karakterét. S valóban kiemelkedő az idei Berlinalén Ezüst Medve-díjjal jutalmazott Trine Dyrholm is, aki elképesztően jól építi fel a vágyait megerőszakoló Anna összeroppanását. Megdöbbentő, sokkoló, ahogy már Erik vallomásánál is egyszerre látszik rajta az elfogadás és a megtörtség, elutasítás kettőssége. Dyrholm remek módon egyensúlyoz a kétfajta álláspont között, és finoman, szinte észrevehetetlenül billenti át a mérleget egyik hangulatból a másikba.

Panasz a többi szereplőre sem lehet, a Freját alakító szegény Martha Sofie Wallstrøm Hanse karakterét elég sután alkották meg Vinterbergék. A lány egész végig olyan, mintha már egészen korán belevágott volna a hippi életmódba, és valami durva anyagot tolna. Nyilvánvalóan egy visszahúzódó tinit kívántak ábrázolni személyében az alkotók, de ennél még az is jobb lett volna, ha a szokásos minimalista klisét, a mufurc, zárkózott különc archetípusát húzzák rá Frejára.

Nem hibátlan tehát A kommuna, Thomas Vinterberg a Születésnap óta eltávolodott a gyakorlatban persze tarthatatlan Dogma-tézistől, a minimalista drámától, és apró lépésekkel eljutott a klasszikus melodrámáig (ez Távol a világ zajától című tavalyi munkáján érződik a legjobban). Ez nyilvánvalóan engedményekkel, kompromisszumokkal járt, melyek miatt A kommuna sokkal konvencionálisabb, érzelemdúsabb, és a pontos, pszichológiai mélységű karakterrajz követelménye vontatottá, lassúvá teszi az amúgy pergő montázsokkal és zenés szekvenciákkal teli drámát. Amihez viszont Thomas Vinterberg és Tobias Lindholm továbbra is nagyon értenek, az a Születésnapban és A vadászatban is megismert „drámaiatlan drámai” építkezés. A kommuna így nem Vinterberg legjobbja, de sokrétű, elgondolkodtató, megérintő és bár nem olyan fájdalmas és meghökkentő, mint az életmű korábbi darabjai, de emléke sokáig velünk maradhat. Főleg, ha akartunk már kivonulni a fogyasztói kapitalizmus rémisztő világából.

A kommuna (Kollektivet)

Színes, feliratos dán-svéd-holland dráma, 110 perc, 2016.

Rendező: Thomas Vinterberg

Forgatókönyvíró: Tobias Lindholm, Thomas Vinterberg

Zeneszerző: Fons Merkies

Operatőr: Jesper Toffner

Producer: Sisse Graum Jorgensen, Morten Kaufmann

Vágó: Janus Billeskov Jansen, Anne Osterud

Szereplők: Ulrich Thomsen (Erik), Trine Dyrholm (Anna), Helene Reingaard Neumann (Emma), Lars Ranthe (Ole), Martha Sofie Wallstrøm Hansen (Freja), Julie Agnete Vang (Mona), Fares Fares (Allon)

Bemutató: 2016. április 28.

Forgalmazó: Vertigo Media Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!