Sipos Marica installációvá terebélyesedő sorozataiban a posztindusztriális világ szépsége tárul fel: a csapágyak, acéllemezek, plasztikcsövek alkotta konstrukciók a gyárak és kórházak mesterséges díszleteit idézik, amelyek testünk lehetséges funkcióinak meghosszabbítását szolgálják, vagyis kvázihumán protézisek, amelyek a művészi munka révén autonóm lényekké válnak. A felvilágosodás az emberi testet biogépezetként leíró vállalkozása és a humanoiddá válás kényszerével megszülető 19. századi gépek romantikája mind ott sejlik a Lab-oratórium ipari és organikus minőségeket hibridizáló tárgyaiban. A gépies tudatalatti egymásra vetíti a megsemmisülés és a megtisztulás képeit a daráló és a dobtárcsa rotációjának és geometriájának funkciótól megszabadított egyesülésében – a Lab-oratórium projekt nyitott ajtókkal várja önkénteseit, hogy elindítsák a keringést, melynek célja a kísérlet maga. A munkák kollektív részvételre csábítanak, a szilárd, a folyékony és a légnemű dinamizálásával mozdítva egyet a jelen pillanaton, hogy a műanyag csövekben futó vörösre színezett folyadék, amit a humanoidokra jellemző naivitással reflexszerűen vérnek képzelünk, valójában egy nálunk jóval nagyobb és kiismerhetetlenebb kibernetikus organizmus fennmaradását szolgálja, amit akár művészetnek is nevezhetünk.

Az alkotó szobrászati sorozataiban és installációiban a vér útja könnyen követhető, drámai útjelzőként vezeti tekintetünket a test funkcióinak szimbolikus színrevitelén, ahol a fájdalom szublimációját a behelyettesítés jelenti a szobrászati anyagválasztás során. Ne gondoljuk, hogy a műanyag nem hordozhat spirituális tartalmakat: „Bár fajtáinak neve olyan, mint a görög pásztoroké (Polisztirol, Fenoplaszt, Polivinil, Polietilén) a műanyag alapvetően alkímiai jellegű. (…) Nem is annyira szubsztancia, mint inkább a korlátlan átalakíthatóság eszméje: maga a testet öltött mindenütt-jelenvalóság; mellesleg épp ezért mágikus anyag: a csoda mindig a természet hirtelen átlényegülése” – írja Roland Barthes Mitológiák című tanulmányában. Az erek vagy ínak hálózataként aláhulló csövek a Trauma vérmintákkal rajzoló infúziójának örökségei, melyek színpadi világítás révén performatív árnyképükkel demonstrálják a falon saját sebezhetőségüket. A traumán, vagyis a seben át, amely áttöri a bőrfelszínt, azaz az Én határait, felszínre kerül mindaz, ami a testből a társadalom által konstruált testkép számára elfogadhatatlan. A testnedvek szimbolikus vagy direkt megjelenítése azért lényeges szempont a kortárs testképek megértésében, mert a reprezentációjuk feltétele, hogy csak az ember „saját és tiszta Énjének” integritását garantáló bőrfelszínen, a testen kívül jelenjenek meg, szembekerülve így az Énnel, de Sipos munkáit nem a határsértés működteti, hanem sokkal rafináltabb megoldásokkal modellezi a külső és belső finom egybeomlását.  

Richard Serra óta tudjuk, hogy a rozsda nem a biztonságot és időtállóságot ígérő fém szégyene, hanem maga a fenségesség: a Földmunkák stációiban a korrodált vas mintázza a megkínzott és kirabolt földet, amelynek a vérvörös zsinegek által kijelölt területén alvilági vagy égi regiszterek felé is indulhatunk, amennyiben ásatást vagy éppen ambiciózus házépítést folytatunk. A kijelölés visszavonhatatlan és vádló sebként rajzolja fel a birtoklás önkényes geometriáját, emlékeztetve arra, hogy az alkotás és rombolás kéz a kézben jár. „A szelídek öröklik a földet, de nem a kitermelési jogokat” – erőszakolta meg a Hegyi beszéd ide vonatkozó igéit a kapitalizmus törvényeihez igazítva Jean Paul Getty, amerikai olajmilliárdos, műgyűjtő és múzeumalapító. Ám mielőtt a természet és technológia feszültségterében a civilizációt életveszélyes betegségként diagnosztizálnánk, egy prekambriumi tekinteten keresztül a pusztítás előfeltétele a ma ismert geológiai környezetünknek: a fémöntés művészi eszköze a vulkanikus dimenziókat is bekapcsolja az alkotói folyamatba, mintha a műtárgy egy személytelen földtörténeti energia megkövesedett formája lenne.

A sokrétű anyaghasználat során az emberi/művészi érvényesülés kényszere vércsíkként futó selyemszalaggá szélesedik a Hadjárat hármas tagolású belső tájain. A kopár domborzatként megjelenő leigázott teret kettévágó diadalmenet egyben a bűntudat vörös szőnyege is, amelyen végigvonulva szembesülhetünk a hódítás áldozataival: Pierre Teilhard de Chardin szerint „a háború az emberi faj fejlődéstörténetének szerves része”, azonban kérdés, hogy az alkotó vívódásai szövetségesként vagy ellenséges erőként szolgálják-e a művészi pálya progresszióját. Talán nem véletlen, hogy a Hadjárat útvonala egy olyan terepen zajlik, amelynek patinával bevont bronz képezi alakzatát: a bronz, obskúrus történeti távlatokat nyit, ugyanakkor a versenyben a harmadik helyet képviseli. Az anyag „a kortárs használatában nem csupán a mű »teste«, hanem célja is, az esztétikai diskurzus tárgya” (Umberto Eco) – a kortárs szobrászat egyik nagy kihívása, hogy adekvát válaszokat adjon a létrejövés hívószavára a létezés statikusságával szemben. Sipos Marica műveiben az anyag emlékezete és tudatalattija folyamatosan nyitott és vitális párbeszédbe invitálja a nézőket, amelyben nem kerülhetjük meg az élet törékenységéről vallott állításokat: „a testet már nem lehet totalitásában megragadni, vagy tükörben nézve meglátni benne Apolló (az eszményi test) visszatükröződését. Ehelyett a test teljes kontrasztként, töredékként, diffúz hálóként jelenik meg, mint a labilitás állandósága, amely folyamatosan kikezdi saját határait” (Bojana Kunst).

Sipos Marica kiállítása megtekinthető az Érdi Galériában 2016. augusztus 1-ig.

Fotók: Érdi Galéria