Rendhagyó alkalomról lévén szó, had kezdjem most e cikket személyes visszaemlékezéssel. Mikor James Cameron  TheTerminatorját – vagy vicces magyar címváltozatában A halálosztót – 1984-ben bemutatták, én még talán tervben sem voltam. Ezért úgy esett, hogy a még az első résznél is népszerűbb Terminator 2.  – Az ítélet napját láttam előbb, kb. 1993 környékén. S bár jóllehet, hat-hét évesen apám még rám parancsolt, hogy csukjam be a szemem a véresebb jeleneteknél, azért a folyékony fém és a T-800-as modell párharca inkább megható volt, mintsem brutális. A híres, utolsó „hüvelykujj-felmutatós” jelenetet, mikor a kamasz John Connor apapótlékává vált gyilkológép megsemmisítteti magát a forró acélban, számtalanszor megismételtem játékosan, és már akkor is sajnáltam az Arnold Schwarzenegger fizimiskájú, „jó útra tért” temrinátort. James Cameron tökéletes sci-fi melodrámát csinált ebből az amúgy kegyetlen történetből, melynek pacifista üzenetét akkor még fel sem fogtam. Mindenesetre a sokak szerint minden szempontból nagyot robbantó Terminátor 2. számomra másodhegedűssé vált, mikor jóval a megtekintése után egy német adón, német szinkronnal láttam az első részt, a Terminátort.

Azóta megszámlálhatatlan alkalommal újra- és újranéztem James Cameron két kultikus sci-fijét (a DVD-k beszerzése alap volt, még akkor is, ha a második rész rendezői változata borzasztó), a második rész családi matiné az elsőhöz képest, mely nemcsak tipikus, vérbeli nyolcvanas évekbeli akció-thriller, hanem egyszerűsége ellenére a szépelgő és nagyot mondani akaró Ítélet napjánál sokkal hatásosabb társadalomkritikus disztópia. Azaz számomra mindig a sötétebb hangulatú 1984-es Terminátor marad az igazi Terminátor, a második felvonás olyan ehhez képest, mint a Cameron-féle Alien Ridley Scott 1979-es első filmjéhez viszonyítva. Így nagy örömmel tölt el, hogy számos kedvenc filmem után ezt is megtekinthettem nagyvásznon.

De mi is a Terminátor titka? Mi az, ami miatt gyerekkoromtól kezdve elbűvölt, és miért voltam képtelen szeretni a szériát a harmadik résztől kezdve? Talán azért, mert a klasszikus forgatókönyvírás alapelveit szem előtt tartva rettenetesen egyszerű a története, a karakterei és háttere (az atmoszféra, a cselekmény elágazásai, a jövőábrázolás stb.) viszont a szimpla hatásvadász akciófilmekhez képest nagyon komplexen kidolgozottak. Hiszen nincs itt másról szó, mint archetipikus világmegmentős történetről, mely kvázi bibliai parafrázisként is felfogható: John Connor mint egyfajta Krisztus figura az emberiség egyetlen reménysége, aki a gépek által indított jövőbeli háborúban győzelemre vezeti az ellenállókat és az emberi fajt. Tehát a sztori egyszerű – meg kell menteni a világot, illetve meg kell védeni a Megváltó édesanyját, Sarah Connort. Mintha csak Jézus egy bibliai megnyilvánulását filmesítették volna meg arról, hogy ha akarná, Isten angyalokat küldene fia megmentésére – ez az „angyal” itt el is jön Kyle Reese, a fiatal, melankolikus katona képében.

A későbbi részek (A gépek lázadása, Megváltás, Genysis) és a sorozat (The Sarah Connor Chronicles) persze direkt megcáfolja ezt a Messiás-értelmezést, minthogy a Cyberdine vállalat fejlesztései nélkül is megalkotja az ember saját nemezisét, az öntudatra ébredő mesterséges intelligenciát, a Skynetet, és John Connor is pótolhatóvá válik (sőt, az ötödik, önparódiába hajló rész egyenesen Antikrisztust csinál Connorból). Ám James Cameron mindkét klasszikus filmjében John a Megváltó, és Sarah Connor az „istenszülő” anya. Az első részben még ő a gépek első számú célpontja, így tulajdonképpen az ő fejlődéséről szól a történet, melyen nagyot csavar már a bevezető jelenet is, miszerint a háború és az emberiség sorsa az időgépnek köszönhetően nem a jövőben, hanem a jelenben, azaz 1981-ben, Los Angelesben fog eldőlni.

A Terminátor elsősorban persze még ma is egy kiváló, dinamikus és hatalmas erejű akciófilm, thriller. Sőt moziban még jobban működik. James Cameron kiválóan bánik a feszültséggel, és a mozi intenzív audiovizuális klímájában a vágás és Brad Fiedel a korszakra jellemző elektronikus, synthpop és indusztriális motívumokkal tűzdelt eredeti filmzenéje felpumpálja a nézőben az adrenalint. A mára toposszá vált „érkezési jelenetek"-ben Cameron egymás tükörképeiként mutatja be a jót, a megmentőt és a rosszat, a gyilkológépet. A terminátor magabiztosan jön át a téridőn, mintha csak a gyártósorról lépne le, a hideg tökéletesség és brutalitás sugárzik a groteszk izomzatú Arnold Schwarzenegger testéből, tekintetéből. Mikor a rémálomszerű jövevény a magaslatról végigpásztázza Los Angelest, már akkor tudjuk, hogy ez a lény, akármi legyen is, megállíthatatlan.

Ezzel szemben Kyle Reese számára – mint mondja Sarah-nak később maga is – az időugrás fájdalmas (újra)születési folyamat: a katona kizuhan a féregjáraton, védtelen, esetlen, sérülékeny, és rögtön nyomában van az LAPD (a rendőrség). Sarah felkutatása és védelmezése számára folyamatos menekülés. Klasszikus thrillerszituációba kerül tehát a tulajdonképpeni két főhős (a „menekülő férfi” és a „nő veszélyben” thrillerváltozatokat ötvözi itt James Cameron).

Cameron folyamatosan váltogatja a két jövevény nézőpontjait, feszülten kutatunk a géppel és Kyle-lal együtt, a határidő dramaturgia pompásabban nem is működhetne. Itt persze még ezzel a szerkesztési elvvel nem úgy játszik a rendező, mint második részben, melyben a gonosz rendőr ruhát ölt, és Schwarzenegger itteni szerepe miatt az Ítélet napjában is egy ideig a Connor-família életére törő bérgyilkos terminátornak hihető. Most még pusztán a „ki ér oda előbb?” ideges kérdés zakatol a hősök és a néző fejében is.

Az első felvonásban szított feszültségből a Technoirbeli összecsapás robban ki, mely jelenetsor minden szempontból a Terminátor egyik csúcspontja. James Cameron végletekig fokozza a feszültséget itt, s moziban a tökéletes hanghatás és az óriási vászon miatt borzongató, katartikus élmény, mikor Kyle éppen, hogy le tudja lőni fűrészelt sörétes puskájával a Gonoszt. A kívül hús, belül golyóálló gép persze elpusztíthatatlan démonként kel fel újra és újra a mellkas-szaggató becsapódásokból, hogy megkezdődjék az igazi, kétségbeesett, végeláthatatlan hajsza. S Cameron zseniálisan képes ennek az adrenalinbombának a detonációját megduplázni, sőt megtriplázni a későbbi jelenetekben is, hogy a végső, szó szerint elkeseredett és az utolsó vérig (vagy gépolajig) folyó küzdelemben újra leizzadjon tenyerünk, és szinte összeroppantsuk a karfát. Még ma is lélegzetelállítók a kaszkadőrmutatványok, a frappáns maszkok és trükkök (stop-motion animáció és például az égést imitáló enyhe sav Schwarzenegger jelmezén), a speciális effektusok csak kiegészítő elemek ebben a történetben.

Ezt a gépet nem lehet meggyőzni, nem lehet huszadik századi fegyverekkel elpusztítani, csak egy program hajtja, amit gyártáskor beletáplált az emberellenes mesterséges intelligencia – mondja maga Kyle Reese. A Terminátor ereje az akciójelenetek mellett a világábrázolásban és a hangulatban rejlik, James Cameron tökéletes összhangot teremt a feszült thrillernarratíva és sci-fi disztópia között.

Érdemes összevetni az 1984-es első részt a 2009-es negyedik epizóddal, a Megváltással. Ez utóbbiban a sztori végig a jövőben játszódik, Kyle Reese és John Connor találkozásáról, illetve az ellenállók első sikereiről mesél. Mégis roppantmód unalmas és jellegtelen alkotás  a Terminátor: Megváltás Cameron eredeti művéhez mérve. James Cameron első Terminátor-filmjében összesen három, rövid jelenet mutatja be a borzasztó jövőt, mégis olyan hangulatot teremt velük a rendező-író, hogy bármelyik korabeli, szintén örökzöld disztópiával (Szárnyas fejvadász, Mad Max 2).

Sőt a konkrét „flashbackeknél” – melyek valójából persze flash-forwardok, hiszen Kyle múltjába, de az emberiség jövőbe engednek bepillantást – talán még erősebbek Kyle Reese monológjai. Ahogy üldözés közben lopva, idegesen ordítja el a férfi gyorstalpalóként Sarah-nak, hogyan vették át az uralmat a gépek, hogyan vegetálnak és küzdenek 2029-ben az emberek, attól eláll lélegzetünk, még akkor is, ha Michael Biehn néha kicsit túltolja gesztusait. Kyle erős, szenvedélyes, melankolikus dialógusai miatt ránk telepszik a nukleáris holokauszt réme, sőt. Amellett, hogy James Cameron a dialógusokban nyilvánvalóan megidézi a Holokausztot és a Sonderkommandót (hiszen az embereket megjelölik, és a tömeges, haláltáborokban történő megsemmisítésüket emberekkel végeztetik), a Terminátort huszonegyedik századi fejjel megtekintve Cameron műve még aktuálisabb.

Őszintén szólva, mikor a moziban ültem, agyamba vágott az a nyomasztó gondolat, hogy bár már manapság is léteznek androidok (melyek közül egyik arra a következtetésre jutott, hogy az embert ki kellene irtani a Földön), sokkal aggasztóbb, mennyire automatizált és technikai alapúvá vált minden. Persze már 1984-ben is létezett internet és a gyártási folyamatok is egyre inkább gépi irányításúvá váltak, mára már a hétköznapokba is be-beférkőznek a programozható eszközök, sőt lassan-lassan a robotok is. Ami a Terminátorban tehát science-fiction, sőt sokak számára nevetséges B-kategóriás fantasynek tűnt a film premierjekor, az mára részben már valóság. Félelmetes belegondolni, hogy egyre kevesebb befolyása van az embernek saját élete felett. Az internetnek és az okos telefonoknak köszönhetően bármikor lekövethetők vagyunk, és a Google vagy a Facebook tudja, mit szeretünk, ismeri szokásainkat, ismeri baráti körünket, ismeri mindazokat, akikkel kapcsolatot tartottunk. A privátszféra feloldódott a technikai apparátus fejlettségével, és veszélyes mértékben beazonosíthatókká váltunk. Így nem az a kérdés, hogy lesz-e Skynet, hanem az, hogy vajon képes lesz-e az ember kordában tartani a szuperintelligens M. I.-t, vagy a hatalomvágy és a politikai-gazdasági korrupció gátlástalansága valósággá teszi a Terminátor jelenleg még fantasztikus részét, a gyilkos gépek öntudatra ébredését.

Emellett az is rémisztő a Terminátor víziójában mai napig, amit a hasonló és hasonlóan kultikus Mátrix című 1999-es Wachowskik-féle sci-fi akciófilmben az antagonista, Smith ügynök ki is mond: hogy az emberiség egy vírus, egy megsemmisítendő létforma a Földön. A Terminátor 1984-ben nyilvánvaló politikai felhangokkal bírt. Például a Skynet felfogható a szovjetek populista, neokonzervatív és sztereotipizált kritikájaként, hiszen egy totalitárius rendszert vezet, ahol a gépeknek nincs önálló akarata, hanem a szuperszámítógép irányít mindent, így tökéletesen megfelelt ez az amerikai jobboldali retorika Szovjetunióról alkotott rémképének. A pacifista Ítélet napjától visszatekintve ennél a motívumnál persze sokkal erősebb a film hidegháború-ellenes olvasata. Hiszen a Terminátor forgatása környékén, 1983-ban indította el Ronald Reagan a „Star Wars”-nak, csillagháborús tervezetnek becézett nukleáris fegyverek elleni védelmi rendszert, mivel az atomháború a levegőben volt, az ötvenes évek után a nyolcvanas években féltek az emberek legjobban a nukleáris holokauszttól. Így a Terminátorban is a nukleáris fegyverarzenált használja fel a Skynet az emberiség elpusztítására, s amellett érvel, hogy az ember valóban veszélyes környezetére, és valamilyen szinten megérdemelte a pusztítást és a kvázi Apokalipszist. Melyből persze van kiút azok számára, akik képesek felismerni újra az emberi élet értékét – a második rész ezzel a mondattal zárul.

A Terminátor nagyon aktuális tehát, ma is elgondolkodtat arról a világ katasztrófáit és katasztrofális állapotait szemlélve, hogy az embernek milyen funkciója van a pusztításon és az erőszakon kívül a világban. Látványossága és tartalmi kvalitásai mellett érdemes szót ejteni hőseiről, illetve az őket megformáló színészekről. Mint a Ryan közlegény megmentésében, úgy a Terminátorban is csak mellékszereplő az, akinek az életéért a harc folyik: John Connor fel sem tűmnik ebben a történetben (a második részben is csak villanásnyira). Connort az édesanyját játszó Linda Hamilton képviseli, aki, valljuk meg, még a legjobb munkát végzi a színészek közül. Igen, a Terminátor nem hatalmas színészi teljesítményei miatt magaslik ki, Michael Biehn sem az évezred tehetsége (bár önmaga és a nyolcvanas évek akciósztárjainak szándékolt önreflexív paródiáját kiválóan hozza a pár évvel ezelőtti nyolcvanas évek-nosztalgiázó Far Cry 3: Blood Dragon című videojáték főszereplő tökös macsója szinkronhangjaként). Mégis: ezek a mára kisebb-nagyobb ikonná vált sztárok olyan jó választásnak bizonyultak, hogy szinte ezzel a szerepükkel forrtak össze. Ahogy Linda Hamiltonnak, úgy Michael Biehnnek is ezek voltak legemlékezetesebb szerepei pályafutásuk során (habár Biehn szerepelt két kirobbanóan sikeres későbbi Cameron-alkotásban is, A bolygó neve: Halálban és A mélység titkában, Linda Hamilton pedig a Dante pokla egyik főhőse).

Valakit hiányoltunk eddig, nemde? Direkt utoljára hagytam az osztrák tölgyet, Arnold Schwarzeneggert, akit manapság divatos cikizni osztrák akcentusa és blődli filmjei (Herkules New Yorkban, Junior, Ovizsaru és a Terminator 3-ban és a Genysisben is önmaga paródiájává válik „alakítása”) miatt. Az osztrák testépítő bajnok James Cameron műve előtt már szerepelt hollywoodi blockbusterben, a Conan, a barbár – gyerekkorom másik kedvence, felnőttkorom bűnös élvezete – címszereplőjeként berobbant a köztudatba. Mégis talán sokkal inkább a Terminátor-beli T-800-as (vagy 101-es modell), az endoskeleton gyilkoló cyborg figurájával forrt össze Arnold Schwarzenegger neve. Az osztrák antiszínészt pedig pont azért alkalmazták a nyolcvanas években, amiért tényleg megérdemli a méltatást: kiállása miatt. Dagadó izmai önálló stílust és műfajt keltettek életre a Reagan-éra hajnalán, a „hard-body akciófilmek” talán nem árasztották volna el Amerika és a világ mozivásznait Sylvester Stallone Rocky- és Rambo-filmjei és Schwarzenegger fősodorbeli exploitation-filmjei nélkül.

Az osztrák származású ex-kormányzónak pedig kétségtelenül ez az életpályáját tekintve szokatlan terminátorszerepe állt a legjobban. Mikor a T-800-as megérkezik, körültekint, vagy megindul a menekülő Kyle és Sarah kocsija felé, ráugrik és bebokszolja a szélvédőt – mind-mind iszonyatosan brutális momentumok, melyek elhalványítják a gagyi Herkules New Yorkban-t. A felduzzasztott izomzat manapság, a férfiideál átalakulásával kiváltképp túlzó. Ám elképzelni sem tudjuk, hogy másképp alkossanak meg egy mindenre elszánt gyilkoló gépet. A Terminátor 2.-ben az atletikus Robert Patrick T-1000-ese, a „folyékony fém” bár erősebb és profibb bérgyilkos, ám már közel sem olyan hatásos mozgóképi szörny, mint Arnie T-800-asa az első részben.

Szóval emberek, egy legenda került ismét a mozivászonra július 7-én, és látható ma is a Corvin moziban, melyen több generáció szocializálódott, és melyet sokunk mai napig legalább évente egyszer biztosan újranéz DVD-ől. Ami persze csak pótlék privát vetítőterem híján, hiszen a Terminátor még azon filmes korszak terméke, mikor tényleg érdemes volt jegyet váltani valóban látványos akciófilmekre, s nem kellett hozzá térhatású kép, arcunkba spriccelő vízpára vagy illatok. Csak az abszolút film, a tiszta mozi, a kiváló hangulatteremtés és az ikonikus sztárok – mindaz, amivel a mai szuperhősfilmek nem tudják felvenni a versenyt, főleg, hogy James Cameron sci-fije laposra veri többségüket.

Terminator (The Terminator)

Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, thriller, 108 perc, 1984

Rendező: James Cameron

Forgatókönyvíró: James Cameron, Gale Anne Hurd

Zeneszerző: Brad Fiedel

Operatőr: Adam Greenberg

Díszlettervező: George Costello

Jelmeztervező: Hilary Wright

Producer: Gale Anne Hurd

Executive producer: John Daly, Derek Gibson

Szereplők: T-800 (Arnold Schwarzenegger), Sarah Connor (Linda Hamilton), Kyle Reese (Michael Biehn), Vukovich nyomozó (Lance Henriksen), Traxler hadnagy (Paul Winfield)

Forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.

Bemutató: 2016. július 7.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!