bezár
 

irodalom

2016. 07. 15.
Egy családtag elment
Egy családtag elment Esterházy Péter. Különös nagybácsi. Műve ma is valóság. Tőle tanultunk. Magyarul. Európaiul. Politikaiul. Irodalmat felfogni, használni, gondolkodni. Ha rá gondolunk, tartásunk lesz: megfegyelmezi magát a szertelen ember. Mi, a nagy család, hogyan bánunk majd vele, nem tudom. Talán nézzük meg, ő hogyan bánt a sajátjával.

Penészes faldarabok egy családi freskóról – hat novellájának csokorba szedésére, első publikációjakor, ezzel a címmel került sor. Valamiféle nagy, történelmi családról volna szó, melyről nem egyszerű fénykép, hanem freskó készült. Ám itt nem magát a freskót kapja az olvasó, hanem annak faldarabjait. Méghozzá penészes faldarabjait, amelyek, mondhatnánk, szó szerint véve a gombás jelzőt: önmagukban is saját életre keltek, s múltak el. A Harmonia caelestis és a Javított kiadás után lehet életre kelő szövegdarabokról, családról, hagyományról beszélni – mindezek az ismétlődés legkülönbözőbb módozataiban jönnek létre, műről műre haladva egy picit mindig másként.

Az édesanya, az édesapa, felmenők „végtelenízig”, a testvér, a gyerekek… A főnemesi származás még nem volna garancia arra, hogy egy szerző rajta keresztül személyes viszonyba kerüljön az európai történelem szinte minden egyes mozzanatával. Mégis, az a familiáris viszony, amibe a múlt, a kultúra, a szövegvilág elemei kerülnek, bennünket, olvasókat is szinte becézések közepette visz közel a történelem, az irodalom eseményeihez, jeleihez. Mert a familiáris viszony jellemzője, hogy az egyes elemeket ezerszer átbeszéli, megidézi, mindenki mindig másként mondja őket újra, ahol a különböző szereplőket megidéző történetek, ahogy egymást követik, értelmezik is egymást, mint a természetes életben is. Egy-egy családon belül a történetek egymást is szülik, és egy idő után már-már nem lehet megkülönböztetni a megtörténtet a meg nem történttől.

(Az persze kérdéses, hogy egyáltalán a család ma még a természetes élet részének tekinthető-e.)

Esterházyval Európában vagyunk, melynek az ő családja is része, s ezt a családot, ezt az Európát ő is alakította. A Második Világháború, a holocaust, a nemzeti szocialista és a szocialista diktatúrák után kétségbevonhatatlan, hogy az európai nevelés, az európai kultúra csődöt mondott: hiszen az európai kultúra által felvértezve sem volt képes megóvni magát az európai ember attól, hogy szervezett módon népirtásba kezdjen, vagyis valami olyannak a részévé váljon, ami ellen önmagát folyamatosan fejlesztette, kondicionálta. Az európai kultúra csődbe jutásának folyamatában, a humanista kultúra csődbe jutásának folyamatában állunk, még az ezredelő Esterházy-műveivel is. (És ma vajon hogy állunk Európával és a világgal?)

Amikor a gyerekektől kezdve a focista testvéren át legalábbis a barokk ősökig látunk, akkor ezzel párhuzamosan egy olyan nyelvi térben is találjuk magunkat, melyben meghatározó részt adnak az irodalmi idézetek, a családi legendáriumi, a történelemkönyvi, az anekdotikus – tehát történetismétlő – idézetek és az önidézetek. („A grammatikai-tér én vagyok” – áll a Termelési-regényben.) A kettő – a családtörténet és a betűk, a szavak története – kiegészíti egymást, párban állnak egymással.

Esterházy azzal a (szintén kulturális) dilemmával szembesülve, hogy vajon a hagyományból kiindulva, avagy a hagyomány elvetésével van-e értelme irodalmat létrehozni – a tradíciónak az ismétlések, a transzformálások, az idézések, az irónia és a tükrözések által történő megőrzése, átalakítása mellett döntött, amivel egy olyan gondolkodásmód, irodalom-felfogás mellé állt, mely kanonizált irány meghatározó alakjának a 20. századi irodalomban Jorge Luis Borgest nevezhetjük.

Idézeten belül és kívül a különböző tájszavaktól a különböző szakmák szavaiig, intim és közösségi élethelyzetek nyelvi megnyilvánulásáig, stb. bármi előfordulhat írásaiban – és ahelyett, hogy ezek közül valamelyik kiválasztott oldalak százain át egyneműen kifejthetné hatását, gyakran váltakoznak. A különböző regiszterek elemei, beszédmódok egymást is ki-kizökkentik a saját világukból, egymást értelmezik, így teremtvén meg egy másfajta olvasási lehetőséget. Ugyanúgy, mint a világgal folytatott párbeszédünkben, itt sincs tiszta, egynemű nyelvi helyzet, lehetetlen egyetlen regiszterben mozogni, s lehetetlennek tűnik az is, hogy az egymást követő, más-más módon megszólaló szereplők, beszédhelyzetek ne reflektáljanak egymásra, ne értelmezzék egymást.

Az az óriási munka, amit Esterházy Péter a magyar irodalomban (és társadalomban, de erre még majd visszatérünk) 1976, tehát első megjelenése és 1986, azaz a Bevezetés a szépirodalomba című megjelenési éve közti tíz évben elvégzett – döntően hozzájárult ahhoz, hogy az akkori és a mostani irodalomfelfogásunk, befogadói stratégiáink különböznek egymástól.

Elemzői gyakran említik e tárgyban a következő példamondatot: „helyéről elmozdítani a beszédet ’nézd e bárt’ annyi, mint forradalmat kirobbantani” (pl.: Daisy. Bevezetés…, 285. oldal). Ugyanígy a Fancsikó és Pinta című kötetből az alábbi mondat vált gyakorta idézetté: „Az első megvetemedett mondat kiszerelése érdekes technikai föladatnak tetszett, melyben mosolyogva segédkezett az asszony is. Csakhogy. Csakhogy hamar kiderült, hogy a mondatok elmozdítása további mondatok erejével lehetséges […].” Esterházy szövegében itt hasonló problémával szembesülünk, mint József Attila Eszmélet című versében: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.” És, ahogy az Eszméletnek ez a versszaka zárul: „ami van, széthull darabokra.” – Esterházy kezében széthull darabokra a kimozdítani szánt szavak, mondatok halma, hogy a jelek a befogadóban, olvasóban új jelentésekre tehessenek szert („ami lesz, az a virág”).

A beszéd elmozdítása jelentheti a „legmagasabb irodalomnak” a „leghétköznapibb szituációban” történő megidézését, de jelentheti az európai kultúra elemeinek egymásra épülését, új kontextusba történő helyezését, avagy összekapcsolódhat, és igen gyakran össze is kapcsolódik, így válván „politikai irodalommá”, a történelemmel, a politikummal, amivel igen gyakran kapcsolatba is kerülnek Esterházy Péter szövegei.

A szerzőt ugyanis, mivel intenzív vonzalom fűzi a szövegekhez, a szövegdarabokhoz, a szövegátvételekhez, különösen izgatja az is, hogyan lehetne a politikai diktatúrának kiszolgáltatott embert megszabadítani a diktatúra deformálta nyelv által megbéklyózott állapotából. A nemrég elhunyt Kertész Imre írja a következőket, melyek megvilágítják azt is, mire „vadászhatott” Esterházy: „Esik az eső. Régi pártvezetők nyilatkoznak a televízióban. «Hittek» a pártban. «Hitték», hogy «tévedések», «hibák» történtek, de «hitték» például, hogy minderről Sztálin nem tud. Stb. De nem kell azt hinni, hogy e közhelyeket nem tévesztették össze valódi tartalmakkal, úgynevezett «hitüket» valódi gondolatokkal vagy érzésekkel. A levonható tanulság: ezek az emberek a rossz nyelvhasználtra tették fel az életüket. Hanem, s ez már súlyosabb, ezt a rossz nyelvhasználatot érvényes konszenzussá avatták. És távozásukkal maguk mögött hagyták a rossz nyelvhasználat rokkantjait […]” (Valaki más, 11. oldal).

Nos, Esterházy épp a rossz nyelvhasználat konszenzusa ellen dolgozott, politikai célja is az lehetett, hogy a rossz nyelvhasználat rokkantjainak számát a lehető legalacsonyabbra csökkentse. Szavakat, szókapcsolatokat talál ugyanis, melyekkel visszaélt a hatalom nyelvi gépezete, méghozzá úgy változtatva meg a társadalom tagjainak tudatát, hogy az egyes emberek észre sem vették, hogy becsapják őket.

Egyik konkrét, a mindennapokban megjelenő politikai hatása abban állt, hogy a nyelvi automatizmusokat felborította, például az ironikus környezetben egyszerűen szólva kiderült: a nagy szavak és gondolatok közt mennyi a marhaság. A Kis Magyar Pornográfiában például a magyar anekdota- és népmesekincs, -műfaj éled újjá szófordulataival, mégpedig úgy, hogy a főhős többnyire Mátyás, csakhogy nem Korvin, hanem Rákosi; ugyanígy megidéződnek az ’50-es évek más politikusi alakjai. Az így keletkező szövegekben nevetségessé válik az a „rossz nyelvhasználat”, amelyről Kertész Imre ír a Valaki másban. Esterházy a szocialista diktatúra megszüntetéséhez, a rendszerváltoztatáshoz úgy járult hozzá, hogy a „rossz nyelvhasználat” hibáira rámutatva egy ironikus konszenzus megteremtőjévé vált (vagy azt megtalálta, és használva felerősítette az értelmiségben). Ezáltal a politikai nyelvhasználathoz való ironikus viszonyulásunk kialakításában működött közre.

Irodalmi hatása nem áll meg határainknál. A J. W. Goethe által megteremtett európai fogalom, a világirodalom az ő természetes lakhelye marad. Ott is ismerős. De nekünk családtag, mondatai, hanghordozása a fülünkben cseng. A kérdés már csak az: nagy a család?

Esterházy Péter

A fotót a szerzőről Bach Máté készítette az Ünnepi Könyvhéten, 2016. június 9-én

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés