Volt egyszer egy ó-Hollywood, „az egész család számára” készített történeteket, melyeket a nagy színészek mellett természetesen a legújabb technikákkal reklámoztak: a harmincas években a musical mint a hangosfilmváltás legjövedelmezőbb műfaja vált nézőcsalogatóvá a nagy gazdasági világválság idején, míg az ötvenes években a szélesvásznú technológiák és a színes film győztek meg papát-mamát-gyereket, hogy a kertvárosi tévézés-barkácsolás helyett hétvégenként a mozik presztízswesternjeit és epikus történelmi kosztümös filmjeit („sword-and-sandal epics”) válasszák. Természetesen roppant sok nagyköltségvetésű selejt készült, és majd a hatvanas években a musicalek mellett az unalmassá váló bibliai és történelmi kalandfilmek asszisztáltak Hollywood ideiglenes összeomlásához (a Kelopátra és stílusosan A Római Birodalom bukása a „főbűnösök”).

A kortárs Hollywood is nagyjából leírható az „aranykor” sablonjaival, csak a látványfilmeket manapság, az epikus történelmi-mitológiai filmek rövid, 2000-es évekbeli reneszánsza után a szuperhősös képregényfilmek jelentik. A halálosan unalmas, egymással élcelődő világmegváltó hősök CGI-popcornfilmjei mellett néha-néha tűnnek csak fel többnyire félresikerült történelmi-mitológiai filmek (Noé, Exodus). A Metro-Goldwyn-Meyer és a Paramount, e két ős-hollywoodi a jelmezes félistenek pisilangyosságú tömegkultúrájának pocsolyáját egy legendás, sokszor feldolgozott, régivágású hősfilmmel próbálja felkavarni. A Lew Wallace 1880-as regényéből, a Ben-Hurból készült legújabb változat pedig annak ellenére kellemes meglepetés, hogy képtelen szabadulni az agygörcsöt okozó blockbuster-sablonoktól.

A Ben-Hurt a filmtörténetben párszor feldolgozták már, a két legismertebb, DVD-n is kiadott változat az 1925-ös némafilm és a William Wyler-féle, Karácsonykor és Húsvétkor a magyar tévéadókon menetrendszerűen leadott 1959-es klasszikus Charlton Heston főszereplésével. A nem túl jó hírnevű Timur Bekmambetov, az aktuális adaptáció rendezője kiemelte, hogy bár kedveli a Ben-Hur filmes előzményeit, de nem remake-et kívánt készíteni, hanem Lew Wallace eredeti regényéhez hűen, a Wyler-film ellenében értelmezi újra a sztorit. Melynek alapjai persze maradtak, csak a bosszú helyett Bekmambetov és az írók a megbocsátás motívumát igyekeztek kidomborítani.

Így Júda és Messala kapcsolatát sokkal mélyebben igyekszik bemutatni a cselekmény, még a bonyodalom előtt jó pár jelenetet szánnak a film készítői arra, hogy fejünkbe verjék, két, egymást szerető féltestvérről van szó. Persze Messala nem tud szabadulni a múlt árnyaitól (vér szerinti felmenői a Birodalom kegyvesztettjei lettek), nem érzi otthon magát a Huroknál (érdekes, ahhoz képest évekig velük élt), így beáll a római légióba harcolni a „Pax Romana”-ért. Távollétében a zelóták, a zsidó lázadók egyre hevesebb terrortámadásokat intéznek a megszállók ellen, melyet a pacifista Júda Ben-Hur ellenez. Jóllehet, a naiv főhős olyannyira pacifista, hogy egy sérült fanatikus fiút befogad a házába, aki Messala visszatérte után balga módon nyakon lövi Pontius Pilatus egyik katonáját a Hur-ház erkélyéről. És ki mást büntessen meg az ebben a történetben kifejezetten ostobának ábrázolt Messala, mint a ház amúgy ártatlan lakóit, Júdát és családját. A római tiszt szerencsétlenségére azonban a bosszú segít túlélni Júdának az ötévnyi gályarabságot is.

Timur Bekmambetov filmje több sebből vérzik, de legnagyobb pozitívuma éppen alapvető negatívuma is: hogy Lew Wallace sztorijából – melyet eddig csak három-négy órában tudtak feldolgozni – kvázi kétórás bibliai sportfilmet kerekítettek az alkotók. Bekmambetovék a Ben-Hurt a fogatversenyre hegyezték ki: már a kezdő képsorok flash forwarddal az arénába dobnak minket, ahol az egykori, trendi frizurájú testvérek morcosan egymás képébe vágják, hogy „most meghalsz!”. A megbocsátás helyett tehát a hangsúly valójából a cirkuszra vágyó istenadata nép kegyeinek megnyerésén és a kiváló fogathajtó Messala megverésén van. A Rocky, a Karate Kölyök vagy a tavalyi harmatos Mélyütés című bokszfilmek sémája lép működésbe: a lovagláshoz kiválóan értő hős (Júda) nem akar küzdeni, de az antagonista (Messala) bántja őt és szeretteit, így „ringbe szállni” nem opció többé, hanem egyenesen kötelező. Még egy, a nyolcvanas évek sportmozijaiból ismerős, túltolt zenés edzős montázsszekvencia is feltűnik a cselekmény utolsó harmadában. A gályarabság, Jézus paródiába illő mesterkélt feltűnései vagy az egy pohár hidegvízhez hasonlóan rideg és unalmas szerelmi szál csak töltelékek.

No, de akkor a Ben-Hurban jól működnek legalább a „sportfilmes jelenetek”? Igen, bár ez annak is köszönhető, hogy viszonylag kevés látványos akciószekvencia (szám szerint kettő) van a filmben, melyek között el kell viselnünk a suta és összecsapott Ben-Hur-sztorit. Ám mivel a készítők ígéretükhöz híven spóroltak a puskaporral, így sokkal erősebbek a blockbuster-akciók. Melyeket ráadásul dicséretes módon minimális CGI segítségével, valódi trükkökkel és kaszkadőrmunkával oldottak meg. Például forgatási helyszínül a római Cinecittá stúdiót választották, melynek környékén külön hippodromot emeltek fel kizárólag a csúcsjelenet miatt.

Ám érdekes módon nem is ez a fogatverseny, hanem az 1959-es filmből is ismerős tengeri csata sikerült a legütősebbre egy szerencsés alkotói döntés miatt. Ugyanis nem unalmas totálképekben vagy hatalmas robbanások kíséretében éljük át az eseményeket, hanem végig Júda mellett maradunk, az ő szemszögéből láthatjuk a kétségbeejtő, háborgó nyílt tengert, a hánykódó ellenséges hajókat, és így a becsapódások szinte agyrázkódást okoznak a nézőnek is. Emellett pedig az amúgy görcsösen családbarátra hangszerelt, potenciálisan brutális történetet itt, a habok között, lenn, a hajó gyomrában Timur Bekmambetov filmjétől szokatlanul naturalista képekkel meséli a Ben-Hur. S bizony az IMAX-szélesvásznon mind a hajóütközet, mind a fogatverseny iszonyatosan katartikus jelenetek!

A látványos és valóban hatásos, szívvel-lélekkel megvalósított akciójelenetetek miatt megéri a pénzét a Ben-Hur. Ám sajnos Timur Bekmambetovék kizárólag ebben tudtak az 1959-es eredeti közelébe jutni. Amúgy minden más gyengére vagy kifejezetten bénára sikerült. A karakterek és motivációik például nem nagyon állnak össze. Messala dühe nem volt kifejtve túlzottan az 1959-es filmben, de ott pont azért működött a két férfi valóban drámai konfliktusa, mert mély barátságuk ellenére két szembenálló ideológia között, két világ határán álltak.

Az aktuális Ben-Hurban viszont az alkotók annyira meg akarták magyarázni a depis Messala lelki válságát, hogy már egész egyszerűen irracionális Júda elleni „merénylete”, mivel nem vele, hanem végső soron a rómaiakkal és gúnyolódó feletteseivel van a baja. Ráadásul míg az 1959-es Wyler-filmben tökéletesen működött a véletlen baleset (Júda húga lök le véletlenül egy meglazult cserepet egy rómaira), hiszen szinte harapni lehetett a jeruzsálemi Birodalom-ellenes levegőt, addig Timur Bekmambetovnál a bonyodalom is túlbonyolított (eltervezett merényletté lett átalakítva), elfajulása ugyanúgy irracionális és mesterkélt, miként Messala és Júda személyes konfliktusa. Minthogy a katonák egyszerű útbaigazításával elvileg elkerülhető lenne a Hur-család szétcseszése.

De ez még annyira nem is vágná haza a Ben-Hurt. Ami miatt az alkotók egyértelműen Arany Málna-díjat érdemelnek, az Jézus figurája. William Wyler művébe is bele lehet kötni e téren, hiszen ott fő koncepció volt, hogy Jézus arcát egyáltalán nem mutatták, és így Krisztus totálisan földtől elrugaszkodott, transzcendentális karakterré vált. Azonban e téren az alkotók következetesek voltak, és így működőképes volt, hogy csak a történet szereplői, de a nézők nem láthatták Jézust, csupán hátulról.

Timur Bekmambetovék viszont nem teketóriáztak, és szemérmetlenül profán módon ábrázolták a Messiást. Olyannyira profán módon, hogy Jézus minden egyes feltűnését sikerült önparodisztikussá tenni. Már első megnyilvánulása is irtó röhejes, mikor Júda egy zelóta kivégzését látja, és Eszternek, szerelmének a harcról és a büntetésről elmélkedik, s Jézus hirtelen felbukkan dolgozóasztala mögül, mint valami kandikamerás, és a főhősék képébe vág pár bibliai bölcsességet – leegyszerűsítve, kocsmanyelven. S ha nem lenne elég ez a már-már blaszfémiaként ható „poén”, akkor az alkotók szolgálnak még arcpirítóan ciki Krisztus-jelenetekkel. Bár a regény alcíme A Tale of the Christ (Egy történet Krisztusról), de komolyan mondom, ezen az amúgy is ateista ideológiával átitatott sztorin nem rontott volna sokat, ha egyszerűen kihagyják Jézust a játékból ahelyett, hogy olcsó frázisokat puffogtató szektás-bohócként ábrázolják.

A Ben-Hur tehát két dolgot csinál jól, a két nagy akciójelenetét, de amúgy meg olyan, mint egy ideges utazó, aki a tíz órakor induló repülőre reggel kilenckor kezd el sebtében pakolni, és szűk bőröndjébe a fiókból és szekrényekből lóhalálában, véletlenszerűen kikapkodott ruhadarabokat igyekszik begyömöszölni. Avagy ezt a sztorit kár két óra alatt lerendezni modoros párbeszédekkel és sematikus, dögunalmas, ugyanakkor túlbonyolított karakterekkel. Persze még így is öröm, hogy a hollywoodi pangást egy régivágású, ó-hollywoodi eposszal próbálják meg feldobni, de a Ben-Hur példája is mutatja, hogy ez bizony zsákutca, nem a blockbuster-sablonra felépített történelmi-kosztümös kalandfilmek fogják kicibálni a globális tömegfilmet a szuperhős-posványból.

Ben-Hur

Színes, magyarul beszélő, amerikai történelmi kalandfilm, 123 perc, 2016

Rendező: Timur Bekmambetov

Író: Lew Wallace

Forgatókönyv: John Ridley, Keith R. Clark

Zeneszerző: Marco Beltrami

Operatőr: Oliver Wood

Producer: Mark Burnett, Sean Daniel, Duncan Henderson, Joni Levin

Vágó: Dody Dorn, Richard Francis-Bruce, Bob Murawski

Szereplők:

Júda Ben-Hur (Jack Huston), Messala (Toby Kebbell), Jézus (Rodrigo Santoro), Eszter (Nazanin Boniadi), Tirzah, Ben-Hur testvére (Sofia Black D'Elia), Naomi, Ben-Hur édesanyja (Ayelet Zurer), Pontius Pilatus (Pilou Asbæk), Ilderim (Morgan Freeman)

Forgalmazó: Fórum Hungary

Bemutató: 2016. augusztus 18.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!