Fabienne Mars riporternő sokszor van távol családjától, most is egy brüsszeli csúcson tudósít a helyszínről az Európa Parlamentben zajló tragikomédiáról. Mi sem jellemzi jobban ő és családja hozzáállását a politikához, mint a fogadás, melyet Fabienne Grégoire nevű kamaszfiával kötött elutazása előtt, mely szerint akármi legyen is, a bejelentkezések alakalmával valahogy ki kell mondania az „uborka” szót.

Dominik Moll (Harry csak jót akar, A szerzetes) történetének, a Mondd ki, hogy uborka! című mozinak persze nem ez az igazi tétje, sőt Fabienne-nel, a feleséggel, aki már rég elvált Grégoire és Sarah, az idősebb kamaszlány édesapjától, csupán néhány bejelentkezés erejéig találkozunk. A főszereplő Philippe Mars, az apa, aki egyhangú, dolgos hétköznapjaiban reflektálatlanul él, őt sem foglalkoztatja túlságosan a politika, de még Grégoire és Fabienne fogadása sem az uborkával kapcsolatban. Teljesen unalmas melót végez egy multinál, tipikus steril irodai környezetben, amitől leginkább csak bekattanni lehet. Ám Fabienne egy nap rábízza a gyerekeket, míg Brüsszelből tudósít, így a bárgyú Philippe-re hárul a feladat, hogy feldobja porontyai mindennapjait. Egyik flúgos munkatársa, Jérôme, aki légszomja miatt mezítláb dolgozik, és nyugtató gyanánt egy hűvös húsbárdot simogat, az említett konyhai eszközzel szétveri munkahelyét magánéleti frusztrációi miatt, és a pszichiátria után ő is Philippe lakásán talál menedéket még furcsább újdonsült párjával, Chloéval. Jérôme és az állatbarát vega tinédzser, Grégoire hamar egymásra találnak, ám egy mindenre elszánt, kiábrándult őrült és egy húsellenes kamaszfiú kapcsolatából nem sok jó sülhet ki. A (zöld) politika akarva-akaratlan is beszivárog Philippe és családja életébe, így az apának tennie kell valamit, hogy visszaállítsa a szürke apolitikus idillt.

Miként a politikától, úgy a hülyébbnél hülyébb kortárs vígjátékoktól is csömörünk van. Még akkor is, ha például a magyar toplistákat alpári humorú, gagyibbnál gagyibb (amerikai) komédiák vezetik. A Mondd ki, hogy uborka! nagy erénye, hogy szerencsére képes kifinomultan humorizálni, még úgy is, hogy azért jó néhány szexuális jellegű poén elcsattan Dominik Moll művében. De még ezek is indokoltak, minthogy például az ébredő, túlfűtött kamaszos szexuális vágytól buzgó Grégoire egy 12 éves osztálytársnőjével chatel, melyben a kislány a fiút anális szexre buzdítja. Erre Dominik Moll egy későbbi geget is frappánsan felépít, mely nem túl intelligens és kifinomult poénkodáshoz illik, mégis működőképes, mert nem erőltetett módon, hanem a szituációból következően csalja elő a nevetést a nézőből. Avagy a lesokkolt Philippe az iskolaigazgatót hívja fel munkahelyéről, és próbálja finoman, majd egyre direktebben ecsetelni, milyen üzeneteket vált fia osztálytársnőjével, mire Philippe főnöke benyit, és meghallja a homoerotikusnak tűnő beszélgetést az igazgató úr és az ijedt apuka között.

De a Mondd ki, hogy uborka! poénjainak többsége szerencsére viszonylag intelligens, némileg a skandináv dramedyk bizarr, faarccal előadott helyzet- és jellemkomikumait idézik. Azaz nem is annyira franciás ez a francia-belga vígjáték, hanem a svédek vagy dánok minimalizmusát és szatíráit juttatja eszünkbe. Ahogy Jérôme teljes természetességgel, erőltetett gesztusok nélkül, lábujjaival a szőnyeget gyűri, miközben ecseteli, hogy cipő nélkül jobban kap levegőt, vagy mikor saját megnyugtatására egy húsbárdot vesz elő, és arcához szorítja, megsimogatja – groteszk képek, ugyanakkor manír nélküliek. Nem mellesleg pedig az uborkás fő poén is jó, tényleg vicces, ahogy várjuk és várjuk az „uborka” szó elhangzását, de az csak nem sikerül Fabienne-nek. Persze kitalálható, hogy fog-e sikerülni neki, annyira nem eredeti geg ez, ám sokadszorra is beválik.

Ami meglehetősen erőltetett és nem annyira működik, az Philippe szüleinek visszatérése a túlvilágról. Kár ezekért, mert Dominik Moll még fontos dramaturgiai fordulópontot is épít rájuk, illetve a szürreális, szubjektív képek némi abszurditást is kölcsönöznének a Mondd ki, hogy uborkának. Eleinte még el-elmegy, ahogy Philippe közeledik a világűrből, szkafanderben saját lakásához, s az is, ahogy az öregek beköszönnek fiuknak a túlvilágról, és kioktatják őt, azonban később kínos mondatok, klisés dialógusok és ostoba fordulatok kötődnek a szülőkhöz, illetve rájövünk, hogy a szkafanderes képsoroknak sem volt különösebb értelme.

Szerencsére azért humorát a Mondd ki, hogy uborka! képes megőrizni az utolsó jelenetekig, habár a korábbi poénokat nem képes fokozni Dominik Moll. Vicces persze, ahogy az emberi érintésektől irtózó Chloé-t próbálja meghódítani a szexuális vágytól túlfűtött lúzer Jérôme, de ezt a kapcsolatot nem tudja Moll új szintre emelni, láttuk már a játékidő felénél ugyanezt a szituációt más verzióban.

S valahogy felemás a Mondd ki, hogy uborka! fő koncepciója is. Dominik Moll művében nagy adag undorral, de legalábbis gúnnyal és iróniával viseltetnek a főszereplők a nagypolitika iránt, a médiában mostanában sokszor reprezentált Angela Merkel például egy hisztis matrónaként jelenik meg Fabienne közvetítései alapján. Avagy tiszta sor, hogy a főszereplők legfeljebb néhány poén kedvéért akarnak a politikával foglalkozni. Az örökké okostelefonozó Grégoire például biztosan nem nézne híreket, ha vicces édesanyja nem vállalja be az „uborká”-s fogadást.

Ám ugyanakkor a fiú számára a valódi politikai aktivizmus válik fontossá Jérôme és Chloé révén, akik szintén ellenzik az állatok leölését emberek étvágyának kielégítése végett. Dominik Moll azonban fura módon, a komikus karakterek által, és a megoldás felé vezető utolsó jelenetben ezt a fajta politizálást is kigúnyolja, és értelmetlennek mutatja be. Azaz a Mondd ki, hogy uborka! végső soron a teljes elszigetelődés mellett érvel, még akkor is, ha korábban Grégoire egyik iskolai prezentációjában az élve bedarált csibék képe valóban sokkoló és felháborító látvány még egy nem vegetáriánus életmódot folytató ember számára is. Így kicsit zavaros, hogy akkor végső soron Dominik Moll műve mi mellett teszi le a voksát: csak az álszent politikusok ellen tüntet, vagy általában értelmetlennek tartja, hogy a világért és az élőlényekért felelősséget vállalók saját kezükbe vegyék az irányítást?

Mindemellett problémás, hogy a Mondd ki, hogy uborka! szétesik epizódokra, komikus gegek sorozatára. Persze az említett fő történetvonal egybefogja ezeket az epizódokat, de Dominik Moll túl későn rántja össze a szálakat, és a sztori utolsó harmadában felgyorsuló akció erőltetettnek hat, mintha a rendező észrevette volna, hogy szétfut a cselekmény, és „valamivel rántsuk össze” alapon egy csapásra mindent elrendezne. Így ráadásul a cselekmény közepén könnyen elunhatja magát a néző, mivel kicsit értelmetlen és unalmas diskurzusok sorozata követi egymást, melyek a holtidőt lennének hivatottak kitölteni.

Mindazonáltal a Mondd ki, hogy uborka! kellemes, szatirikus élű vígjáték, jó színészekkel (a Jérôme-ot alakító Vincent Macaigne és a Chloét megformáló Veerle Baetens kiemelkedők – de hát őrülteket játszani hálás feladat), sok vicces, bár esetleges és egymáshoz csak lazán kapcsolódó szituációval. El lehet szórakozni rajta bő másfél órában, de a feszesebb forgatókönyv azért nem ártott volna ennek a filmnek sem.

Mondd ki, hogy uborka! (Des nouvelles de la planète Mars)

Színes, feliratos francia-belga vígjáték, szatíra, 101 perc, 2016.

Rendező: Dominik Moll

Forgatókönyvíró: Dominik Moll, Gilles Marchand

Operatőr: Jean-François Hensgens

Zene: Adrian Johnston

Producer: Michel Saint-Jean

Vágó: Margot Meynier

Szereplők: Philippe Mars (François Damiens), Jérôme (Vincent Macaigne), Chloé (Veerle Baetens), Sarah Mars (Jeanne Guittet), Grégoire Mars (Tom Rivoire), Fabienne Mars (Olivia Cote)

Forgalmazó: Cirko Film

Bemutató: 2016. szeptember 8.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!