Aldous Huxley híres disztópiája, a Szép új világ és George Orwell 1984-e megvalósulni látszanak manapság. Már John Fitzgerald Kennedy meggyilkolása és a Watergate-botrány óta tudjuk, hogy az összeesküvés-elméletek (konteók) sokszor nemcsak nevetséges, valóságtól elrugaszkodott találgatások piramisokat építő ufókról, gyíkemberekről vagy Európára menekültinváziót küldő Soros Györgyről, hanem olykor igaznak bizonyulnak. Ilyen volt az a találgatás is, hogy bizony a „Nagy Testvér” figyel minket, és ez a „Nagy Testvér” nemcsak Sztálin vagy egyéb diktátorok lehetnek, hanem bizony a demokrácia fellegvárának tartott Amerikai Egyesült Államok is. Az eredetileg gengszterek üldözésére felállított Szövetségi Nyomozóiroda (FBI), a külföldi „információgyűjtéssel”, illetve diktatúrák megbuktatásával foglalkozó Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) vagy a szintén hírszerzéssel foglalkozó Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) túlnőttek eredeti hatáskörükön, és a nemzet biztonságát a polgári szabadságjogok megnyirbálása árán próbálják meg biztosítani az internet korában.

A 2001. szeptember 11-i New York-i és washingtoni terrortámadás (mely egyesek szerint nem is terroristák műve – de ez egyelőre még tényleg csak radikális konteó) után az Egyesült Államok sokak szerint átalakult, habár már a Watergate-botrány és a vietnami katasztrófa utáni időszak is a jóléti állam és a liberális gazdaságpolitika összeomlását hozta el. De az úgynevezett „PATRIOT Act”, azaz a telefonhívások, emailek, orvosi papírok stb. rendfenntartó szervek általi megfigyelését bírósági végzés nélkül is lehetővé tevő törvény hatályba lépésével és az internet elterjedésével minden korábbi gyakorlatnál nagyobb méreteket öltött az internet, illetve az internetet használók megfigyelése. Olyan méreteket, hogy – s itt jön a képbe Edward Snowden, ex-CIA és ex-NSA alkalmazott kipakolása – a polgárok magánszférája gyakorlatilag megszűnt létezni. Vagy, ahogy Jürgen Habermas vagy Christopher Lasch nyilatkoztak róla, a publikus benyomult a privátba, a magán- és közszféra közti határvonal elmosódott. A digitális korszakban pedig ez azt jelenti, hogy okostelefonjainkon keresztül bármikor lekövethetnek minket, sőt, Snowden bizonyítani tudta, hogy notebookjaink beépített webkameráit elvileg kikapcsolt állapotú gépen is képesek aktiválni a hírszerzés emberei. Persze erről magunk is megbizonyosodhatunk, minthogy a Windows 10-zel gépünk akaratukon kívül is bekapcsolhat. Igaz, csupán a frissítések miatt, de mégis elgondolkodtató, hogy ha számítógépünk, laptopunk Wi-Fi-je be van kapcsolva vagy a netkábel be van dugva, nemcsak mi csatlakozunk a világhálóra, hanem a világháló is beférkőzik életünkbe.

Ezeknek a sokak által sejtett, mégis a botrány kirobbanásakor felháborító tényeknek a feltárásáról, illetve Edward Snowden helyzetéről készített dokumentumfilmet Laura Poitras Citizenfour címmel, melyben megismerhettük a cikkekben vagy videóinterjúkban szereplő hős képe mögött az embert. Jóllehet, egy olyan embert, akin a stressz, a szorongás vagy a kétségbeesés legkisebb jele sem érzékelhető. Példátlan erkölcsi tartása mellett Snowden roppantmód erős idegrendszerről tett tanúbizonyságot, hiszen az üldöztetéstől és a felelősség terhe alatt más emberek már biztosan összeroppantak volna, vagy öngyilkosságot követnek el.

Edward Snowden személye és története mozivászonra kívánkozó anyag, és szokatlan gyorsasággal a híres, politikailag elkötelezett hollywoodi veterán, Oliver Stone fel is dolgozta a közelmúltbeli sztorit Snowden címmel. A végeredmény imponáló, bár sajnos utcahosszal elmarad Stone klasszikusainak, legjobb munkáinak (Salvador, A szakasz, Tőzsdecápák, Született július 4-én, Született gyilkosok, Nixon)  minőségétől.

A Snowden klasszikus filmdrámához hűen igencsak „hátulról indít”, azaz egy velejéig konzervatív, hazája iránt elhivatott Edward Snowdent mutat be a nézőnek kezdő képsoraiban. Eszerint Snowden zöldsapkás akart lenni (azaz kvázi Rambo, a legkeményebb elit gyalogoskatonák egyike), de egy sérülés miatt el kellett gondolkodnia a pályaváltáson. Így programozói tehetségét kihasználva bekerült a CIA kötelékeibe, ahol azt ígérték, hogy a hazáját a frontvonal mögött, pusztán a klaviatúrával, szigorúan őrzött komplexumok védő falain belül szolgálhatja. Az ifjú titán megragadja a lehetőséget, és felvételizik is az ügynökséghez, azonban hamarosan rá kell ébrednie, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” klasszikus liberális eszméi tarthatatlannak bizonyulnak, és a színfalak mögött két lábbal tiporják az amerikai polgárok és más országok felhasználóinak jogait. Pár illúzióromboló bevetés, barátnője, illetve későbbi felesége hisztijei és két, erős stressz okozta epilepsziás roham után úgy dönt, kitálal. Persze ez nem megy olyan könnyen, hiszen a „Pax Americana” világában az első számú szuperhatalommal ujjat húzni nem szerencsés, Amerikát megváltoztatni pedig lehetetlen küldetés.

Oliver Stone mintegy biztosra ment, és a jól ismert flashback-szerkezetet választotta filmje történetének elmesélésre. Azaz jelen és múlt keverednek egymással: a jelenben gyakorlatilag a Citizenfour hotelszobai beszélgetéseinek dramatizált változatát láthatjuk, míg a múlt képei Edward Snowden előrelépésének és kiábrándulásának epizódjait tárják fel. Ez a szerkezet alapvetően működik, azonban Stone még így sem tudja eléggé izgalmassá tenni a Snowdent a játékidő első felében. Azaz kicsit öngólnak bizonyult, hogy a címszereplő történetét a kiképzés megkezdésétől meséli el Oliver Stone, mert Snowden mentora, Corbin bejelentkezéséig, a sztori közepéig gyakorlatilag expozíciókat, azaz a karaktereket és az alapkonfliktust bemutató epizódokat láthatunk.

Így az sem jön igazán át egy darabig, hogy mitől is kéne annyira félnie, szorongania Edward Snowdennek. Persze az „igazi Snowden” is azt nyilatkozta többször is, hogy neki meg volt mindene, és igazából teljes anyagi biztonságban élt, csak lelkiismerete miatt döntött a leleplezés mellett. Így érthető lenne, hogy Oliver Stone csupán be akarja mutatni Edward Snowdent a film első felében. Azonban ez így ebben a formában kihagyott ziccernek bizonyul. Mintha Stone nem tudott volna igazán izgalmas konspirációkat kitalálni, mintha képtelen lett volna kezelni az anyagát. S persze rendben van, a számítógépes adatok, az internetes böngészések megfigyeléséből nehéz feszült, érdekfeszítő konfliktusokat kipattintani tengernyi expozíció nélkül. De Edward Snowden, a CIA és az NSA története pont, hogy egy igazán izgalmas paranoiathrillerhez nyújtott megfelelő alapanyagot. Oliver Stone-nak érdemes lett volna újranéznie a forgatókönyv kitalálása előtt Francis Ford Coppola Magánbeszélgetését, mely kiváló példa arra, hogy járhat kéz-a-kézben dráma és suspense, karakterábrázolás és paranoia. Coppolánál éreztük, hogy pár lépéssel állandóan a főhős előtt jár valaki a hatalomból, és jól ismeri minden egyes megmozdulását. S amibe beleavatkozik, azt már jó előre levédik a rejtett erők, akik még dekonspirálják is a profi, de érzelmileg szétcsúszott Gene Hackman-protagonistát.

Oliver Stone ennek ízére csak a sztori második felében érez rá az említett jelenetnél, melyben Edward Snowden mentora rápirít a férfire. Corbin alakját szerencsére azért sikerült megfelelően emberire, ugyanakkor misztikusra és félelmetesre alkotni, mely többek között a remek Wales-i színésznek, Rhys Ifans-nek köszönhető. Ő az a figura, akit a fiatal Harrison Ford is alakított a Magánbeszélgetésben: csupán igazgatóhelyettes, mégis nagy hatalma van. Helyettes, éppen ezért még nem maga a hatalom, de annak egy befolyásos képviselője. Így lehetséges az, hogy „a hatalom” egy absztrakt fogalom marad, melyet ez a gátakat és fékeket nem ismerő főnök testesít meg. Pont azért annyira veszélyes, mert bár gondolkodó lénynek látjuk, de olyannak, aki már kiégett, és feltétlen engedelmességet fogadott feletteseinek. Mintegy ő Snowden antitézise, aki kiirtott magából mindenféle morális gátat, és csupán az arctalan hatalomnak, karriernek és a munkájának él, ezek adják értelmét. Emberség van benne, de mentalitása alapján paternalista, aki csak és kizárólag azt a „jó”-t fogadja el, amit ő és a felettesei jónak tartanak. Az alternatív gondolkodásmódnak nincs létjogosultsága Corbin világában, ezért aki ellentmond neki, azt „meglátogatja”. Képileg is gyönyörű, komplex jelenet, mikor az igazgatóhelyettes egy nagy kivetítőn keresztül jelentkezik be, és Edward Snowden fölé tornyosul. Ekkor Oliver Stone bepótolja az eddig elvesztegetett paranoiathriller-hatást, és olyan feszültséget kelt ezzel a jelenettel, hogy a vászon szinte felrobban.

Szerencsére a film második felében már pörögnek az események, és egy igazán izgalmas, összetett finálét kapunk. Kár, hogy ez azért túlontúl szentimentálisra és hollywoodiánusra sikeredett. Oliver Stone szinte naiv politikai tézist állít fel, abszolút happy enddel zárja történetét. Pedig Edward Snowden a Citizenfourban is elmondta, hogy valószínűleg ennek a botránynak annyi hatása lesz, hogy pár reprezentáns egyént felelősségre vonnak, és a háttérben minden folytatódik tovább. Saját szerepét nem is úgy értékelte, mint valami Messiásét, Snowden csupán saját lelkiismeretét kívánta helyre rakni, és persze felhívni az emberiség figyelmét arra, hogy mindannyian megfigyeltek vagyunk. De mint Corbin is kifejti, világunkban az embereknek nem számít a szabadság, csak a biztonság. Az emberek bevándorlóktól és terroristáktól rettegnek, miközben a kormányuk marionett bábuként rángatja őket szerte a világon. A család, a munka és a jólét ideológiájával ámítja a hatalom az egyéneket, akik az ideiglenes örömszerzésért, a pillanatnyi kielégülésükért elviselik, hogy a kormány emberei lássák legintimebb titkaikat. Sokan nem értik, mi a baj azzal, ha triviális beszélgetéseket simán megnézhetnek a háttérhatalom programozói is. Habár valószínűleg a nők többsége felháborodna azon, ha valaki a laptopja webkameráján keresztül végignézné, ahogy átöltözik hálószobájában.

Szóval Oliver Stone műve túl optimista Edward Snowden „kipakolásának" hatásával kapcsolatban. Sajnos valószínűleg az egész el lesz tussolva, és az amerikai elnökjelölteken végigtekintve a helyzet még rosszabbodni is fog, akárki nyer is.

Mindazonáltal a Snowdennek vannak érdemei, ilyen a feszült második felvonás mellett a címszereplő főhőst megformáló Joseph Gordon-Levitt is. A fiatal színész annyira nem hasonlít külsőleg Edward Snowdenre, sőt talán a Citizenfour Snowdenjével összevetve még belső tulajdonságait tekintve is több az eltérés a fiktív és a valós Snowden között, de Gordon-Levitt mégis remekül értelmezi Snwoden alakját. Tehát, ha nem is az igazi Snowden kel életre Joseph Gordon-Levitt alakításával, egy briliáns Snowden-értelmezést kapunk. Egy olyan emberi karaktert, aki sok hibát vét, de erkölcsileg minden tisztességes egyénhez közel áll.

Hálátlan szerep viszont Lindsay Mills karaktere. Az Edward Snowden barátnőjét megformáló Shailene Woodley próbálkozik, azonban nem nagyon megy neki. Ennek oka főleg az, hogy a szerelmi szál egyszerűen nem működik Oliver Stone filmjében. E két ember első találkozásától kezdve érződik, hogy e két figura nagyon nem illik össze, és nemcsak azért, mert Edward Snowden visszahúzódó geek eleinte, majd paranoiás lesz. Nem. Ez csak a felszín. Valójából e két embernek semmi közös vonása nincs, és Stone minden egyes közös jelenetüket valamilyen konfliktussal zárja. Tehát érthetetlen, hogy első különválásuk után miért jönnek össze újra, mivel, mint mondani szokás, roppantmód nincs köztük kémiai kapcsolat. Így a szerelmi szál modoros és rossz értelemben melodramatikus. Lindsay és Edward jelenetei olyanok, mintha valaki gonosz tréfa gyanánt egy brazil szappanoperát vágott volna bele Oliver Stone politikai thrillerjébe.

De vannak problémák egyéb mellékkarakterekkel is. Edward Snowden programozótársai például rendkívül kidolgozatlan, sematikus figurák – a laza, amorális hacker, aki szívbaj nélkül stíröli a gyönyörű arab diplomatanőt hálószobájában, a színes bőrű, liberális okostojás, és Scott Eastwood kiskirályoskodó főnöke. A Glenn Greenwaldot, Laura Poitras mellett Edward Snowden másik nagy, újságíró segítőjét alakító Zachary Quinto pedig „gyönyörűt” ripacskodik a szerepben, ami nem is feltétlenül Quinto hibája, hanem a túlírt figuráé. Aki látta a Citizenfourt, tudhatja, hogy Greenwald egyszerűen nem úgy viselkedett, mint egy mániákus idegbeteg.

Szóval Oliver Stone vitathatatlan érdemei ellenére nem volt képes kiaknázni a Snowdenben rejlő lehetőségeket. Ahelyett, hogy egy életrajzi filmet készít Edward Snowdenről, mintegy idő előtt temetve a jelenleg Oroszországban „száműzetésben” élő ex-ügynököt, érdemes lett volna inkább feszes politikai thrillerre törekednie az amerikai rendezőnek. A katarzis persze nem marad el, a kissé túlcsordult, már-már giccsbe hajló záró képek (olyan, mintha Stone többször lezárná a filmet) azért mindenképp felemelők hatásvadász mivoltuk és kliséik ellenére. Reméljük, hogy e hős története a valóságban is pozitív végkicsengésű lesz, főleg, hogy jelenleg folyamatban van egy kegyelmi kérvény, amit a hamarosan leköszönő Barack Obama elnöknek nyújtottak be Edward Snowden érdekében. Ezzel az amúgy Oliver Stone filmjében sem túl pozitív fényben feltűnő amerikai elnök is jól járna, hiszen legalább ebben az ügyben tisztára moshatná kezét, és annak látszatát keltené, hogy beváltotta első beiktatási beszédén tett ígéreteit az emberek magánszférájának tiszteletben tartásáról.

Snowden

Színes, szinkronizált amerikai thriller, dráma, 139 perc, 2016

Rendező: Oliver Stone

Forgatókönyvíró: Oliver Stone, Kieran Fitzgerald

Operatőr: Anthony Dod Mantle

Zene: Craig Armstrong

Producer: Moritz Borman, Eric Kopeloff, Philip Schulz-Deyle, Fernando Sulichin

Vágó: Alex Marquez

Szereplők: Joseph Gordon-Levitt (Edward Snowden), Rhys Ifans (Corbin O’Brian igazgatóhelyettes), Melissa Leo (Laura Poitras), Zachary Quinto (Glenn Greenwald), Nicolas Cage (Hank Forrester), Shailene Woodley (Lindsay Mills), Scott Eastwood (Trevor), Timothy Olyphant (Geneva ügynök)

Forgalmazó: Cinetel Kft.

Bemutató: 2016. szeptember 16.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott