A pittsburgiekre egy rossz szót sem lehet szólni. Talán a kákán is csomót keresek, ha azt mondom, hogy a fúvósok kissé gyengén teljesítettek (mind dinamikában, mind intonációban) a koncert elején. De tényleg, ez fel sem tűnt akkor, hiszen annyira elfoglalt az, hogy a Beethoventől megszokott szenvedély (és a zeneszerző is erőszakos ember tudott lenni) hiányzott. Persze a zenekar játszott a dinamikával: volt piano és forte, csak az egész olyan bécsiesen, kikerekítetten szólt...

És nehogy rossz szó érje a házuk táját: a pittsburgiek remekül játszottak, Marek Janowski személyében ragyogó karmesterrel. Különösen, hogy a szünet után, a koncert Brahms-felében bizony a szenvedélyt is megkaptuk tőlük. A legkevésbé sem éreztem Brahms cigányos-verbunkos-magyaros hangzását (ami azért nem csak magyar táncaiban érvényesül), amit hallottam, az tiszta (internacionális) szenvedély volt - éppen az, amit az előző Beethovenből hiányoltam.

Szóval olyan koncert volt, amiről nehéz anélkül írni, hogy az ember szuperlatívuszokba ne bonyolódna. Ezért is tűnődtem el inkább azon, hogy miért volt mindaz, ami volt? Tudniillik egy 250 éves város magyarországi kötődésű zenekara kiválasztja Beethoven diadal- és megdicsőülés-zenéit, valamint - a magyaros - Brahms által újraálmodott klasszikus formájú F-dúr szimfóniát. Csak egy apróság maradt ki a két szerző között: 80 év, 80 év romantika és 80 (vagy 250?) év küzdelem.

S hogy az érzelmi/kifejezésbeli hangsúly a visszaemlékezésre (Brahms) esett, én arra a következtetésre jutottam, hogy ennek bizony szimbolikus értelme van Pittsburg város esetében. Nem kellenek a forradalmak, a vad álmodozások. Emlékezzünk - együtt - a régi szép időkre!