bezár
 

irodalom

2016. 12. 05.
Az ember, aki nyugati akart lenni
Fabricius Gábor: Más bolygó, Európa Könyvkiadó, 2016.
Közép-európaiként soha nem menekülhetsz a szorongásaidtól és a kisebbségi komplexusodtól. Még akkor sem, ha Jaguart vezetsz, vagy az örökpanorámás penthouse-odban a legmodernebb digitális wc-illatosító berendezést szerelteted be. A nyugat-európai identitás megélhetése utáni örök sóvárgás az alapja Fabricius Gábor Más bolygó  című regényének is, hiszen a főhős folyton ezen túráztatja magát, miközben a Föld lelassult forgása következtében megváltozott világban azt próbálja kideríteni, kicsoda is ő valójában. 

Hogy is lehetne illúzióvesztett egy olyan ember, aki ennyit lelkizik, morfondírozom a regénnyel kapcsolatos sajtóanyagok olvasása közben. A cinikus a másik visszatérő jelző, amivel a regény ismeretében hadilábon állok, bár ezt egy fokkal könnyebben el tudom fogadni, mihelyt rájövök, hogy én kerestem rossz kapcsolódási pontokat az általam ismert való világhoz. Merthogy nem a gátlástalan, elvtelen, másokon átgázoló üzletemberek, hanem a romkocsmák félhomályában merengő, folytonosan önmarcangoló, öndefiniáló, önelemző értelmiségi réteg (jobb híján) cinizmusáról van itt tulajdonképpen szó. Igaz, ez esetben szólni kellene az elbeszélőnek is, kedves Wunder, szereptévesztésben vagy, mert nehogy azt hidd, hogy elvtelen, gátlástalan kapitalista vagy. Ugyanis ők nem szoktak ilyen élvezettel vájkálni saját maguk lelkében csak azért, hogy találjanak végre valamit, hogy azáltal inkább vélt, mint valós jellemtelenségüket igazolva láthassák.

A regény egy magas labdával indul, és esetleg ismerve Fabricius Puha.Neon.Fejlövés című könyvét, az olvasó joggal vár az első néhány oldal után egy közéleti szatírát. Wundert, a német tulajdonú kereskedelmi tv-csatona vezérigazgatóját kirúgják, sőt, a kormányzati illetékes ember még azt is kilátásba helyezi, hogy népirtás miatt vádat is emelnek majd ellene: fogy a nemzet, de az állampolgárok a csatorna programjait bámulják naphosszat ahelyett, hogy a gyermeknemzéssel foglalkoznának ("Önök a nemzet szexusát szolgáltatták ki idegen hatalmaknak!"). Meglehetősen sok mindent lehetne ezzel a nyitánnyal kezdeni - különösen azok után érdekes mindez, hogy milyen közismert események történtek az elmúlt hetekben a magyar médiapiacon-, ugyanakkor a regényen belül egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a főszereplő egy speciális élethelyzetbe kerülve, azaz például ne a magas beosztással járó nap rutin következében induljon el Nyugat felé, gyakorlatilag az esetleges letartóztatása elől menekülve. Az első benyomásokat és ezáltal a szatíra felé forduló befogadói elvárásokat erősíti az is, hogy az olvasó éppen hogy csak belecsöppenve a regény világába azzal szembesül, hogy a német tulajdonost képviselő férfinek egyértelműen női keresztneve (Anke) van. Nocsak! Vajon kiderül majd, mi ennek az oka? Vagy ez így most egy olyan monty pythonos poén lesz? Lesz még több is?

Nem, a Más bolygó nem ilyen könyv, és erre az olvasó nem sokkal később kénytelen rájönni, ezáltal az elvásársait ennek megfelelően újratervezni. Ugyanis sokkal inkább egy a road regény zsánerébe illeszkedő alkotásról van szó: a főhős egyszerre utazik térben, időben, valamint metafizikai értelemben. Mindehhez természetesen hozzátartozik az egyes szám első személyű narráció is, ám ez okozza egyben a már említett feloldhatatlan paradoxont is: Wunder önmagát olyan elvtelen embernek tartja, "akiről senki sem mondhatja, hogy nem vált alakot villámgyorsan, nem nyal ügyesen", ám annak az embertípusnak, amilyennek ő mindenáron meg kívánja magát rajzolni, való életbeli tapasztalataink alapján nem igazán szokása ez a fajta már-már köldökbámulásnak is nevezhető folyamatos öndefiniálási kényszer. Nem igazán autentikus ez a központi figura, igaz, ezt szemlélhetjük afelől is, hogyha a koncepció szerint a történet egy középkorú férfi története, akinek újra kell gondolnia, kicsoda-micsoda és mi végett van a világon. Ebben a megközelítésben persze feltehetőleg az inautentikusság kell legyen a lényeg.  

Az énkeresés "belső utazása" során mind a múltban, mind a jelenben a nyugat-európai ember élete a viszonyítási pont. Ebből a szempontból igazán elmés ötlet, hogy a jelenben közben egy természeti katasztrófa tanúja lehet az egész emberiség, mivel a Föld saját tengelye körüli forgása lelassult, ennek következtében kénytelen lesz a világ átértelmezni a napszakokat, a heteket, hónapokat, éveket, s ezzel együtt az olyan földrajzi fogalmakat, mint kelet vagy nyugat, melyekhez az elmúlt évszázadok során komoly kulturális többletjelentés is társult. Bár ebben a regényben nem annyira szerves része a cselekménynek - inkább csak a tartós félhomályra történő állandó utalásként jelenik meg, illetve egy fejezetben megtudhatjuk, tulajdonképpen mi is történt - a Más bolygó rokonítható Egressy Zoltán Százezer eperfa és Térey János A Legkisebb Jégkorszak című alkotásaival, hiszen e két utóbbi műben valóban központi szerepet kap egy-egy természeti katasztrófa. 

Disztópiának tehát túlzás lenne tartani a Más bolygót, maradjunk inkább nyugodtan a road regény besorolásnál. Ehhez idomulnak azok a klisék is, ahogy a fiatal fiú a legjobb haverral (Dzseki) és a nagy szerelemmel (Nyúl) indul útnak, a középkorú férfi pedig egy olyan lánnyal akad össze (Boróka), akinek fiatalsága, életigenlése, üdesége "reményt adhat", ahogyan azt közhelyesen mondani szokás. Az elbeszélés belső szabályai szerint a három fiatal között nagyon hamar át kell rendeződnie a viszonyoknak. Nyúl és Dzseki azáltal, hogy összejönnek, elárulják Wundert. Ha van valamiféle illúzióvesztés a történetben, akkor az az elbeszélő csalódása a számára két talán legfontosabbnak tartott emberben. Az elbeszélő jóvoltából érthető módon csupán korlátozott perspektívából láthatjuk a másik két karaktert, de amit látunk, abból azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy sem Dzseki, sem Nyúl nem spilázza túl ezt az utat, nem nyomja őket agyon a folytonos azon agyalás, hogy van a Kelet meg a Nyugat (és nem véletlen, hogy ez esetben nagy betűvel írtam  mindkettőt), és hogy örökre elhibázott mindenkinek az élete, aki a Vasfüggöny innenső és nem a túlsó oldalára született, miközben Wunder gondolatai gyakorlatilag abnormális mértékben folyton ekörül járnak. 

Ebből a szempontból nem érzékelek semmiféle fejlődési, majd aztán visszafejlődési folyamatot, ez a figura állandó, hiszen - legyen akár alig húsz éves, vagy épp egy negyed évszázaddal idősebb - folyton azt keresi, miben látja igazolva a prekoncepcióját. Wunder már Pesten, az indulás előtt is jól tudja (apjának arról beszél egyszer, hogy megnézni, "milyenek lehettünk volna, milyenek lehettetek volna ti, fater"), sőt alig várja, hogy "meglepődjön" azon, hogy milyen magabiztosan képes választani egy osztrák átlagpolgár a kismillió joghurt közül egy benzinkutas shopban. Ugyanúgy gyakorlatilag a Nyugattal szembeni elvárásaiba illeszkedik az is, hogy egy holland tévémágnás lányának házibulijában egy eredeti Salvador Dali rajzot láthathat a wc falán. Még a szex is arról szól, hogy a lány mennyire magabiztos és szabad - hát igen, ezt csak a nyugati ember érezheti, míg aki nem oda született, az soha. A középkorú Wunder pedig azon irigykedik, hogy a német Anke bármelyik "ukrán, vagy más pornós nemzet" luxuskurva életmódot folytató szülöttjét megdughatja, miközben őhozzá már a titkárnője sem megy fel többé, ha már nem vezérigazgató.

Soha ne nyomd fullba a kretént! - szól az internetes közegben nagy népszerűségnek örvendő tanács a Trópusi vihar című filmben. A Más bolygót olvasva könnyen érezhetjük úgy, Wunder igencsak fullba nyomja. Hogy ez mennyire szerzői prekoncepció, vagy csak az összetevők (mondanivaló) ügyetlen adagolása, nem tudhatom, bár gyanítom, az utóbbi a valószínűbb. Mert néha meg-megcsillan valami izgalmas is a túltolt önértelmezési és önmarcangolási egotrip mögött. Legyen szó akár arról a mozzanatról, mikor Wunder Párizsban a Père Lachaise temetőben kijelenti, hogy ő inkább átmászik Proustra, nem Jim Morrison sírján alszik majd ("Jimtől Proustig Auguste Comte-on és Apollinaire-e vezet a hosszú út, felfelé vonszolom magam az emelkedőn, egyensúlyozom a kripták csúszós tetején. Elégedetten állapítom meg, hogy Prousttól sokkal jobb az örök panoráma!"). Vagy arról, mikor az exkluzív menedzserpartin a számára kirendelt hoszteszt otthagyja, s a lány kétségbeesetten fut utána, hogy de legalább írja alá neki a papírt, hogy kér majd ajánlatot az autós cégtől, mert különben úszik a ma esti fizetése. Azért a jelenetért pedig, ahogyan a mozdulatlan Foucault-inga alatt fekvő Richard Quest (CNN) "eszelős hangon üvölt", mindenképp jár a pluszpont.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés