Michael Curtiz alias Kertész Mihály 1941-ben rendezte meg a Casablanca című filmet Humphrey Bogart és Ingrid Bergman főszereplésével, mely korában ugyan nem számított a fősodorbeli hollywoodi filmek legjobbjának (sőt 1942-es premierjét követően kapott hideget-meleget, és a forgatás alatt ellentétek feszültek az alkotók között), azonban a cselekmény logikai bakijait, elnagyolt jeleneteit felülírja a szerelmi szál intenzív érzelmi töltete, a még ma is működképes humor és főként a két főszereplő színész remek játéka. A „Tis is a beginning of a beautiful friendship” („Ez egy szép barátság kezdete”) zárómondat pedig nemcsak a korszakban bírt iszonyatos erővel (emlékezzünk: 1942-ben még nagyon távol álltak a Szövetségesek a győzelemtől, kellett a hit és motiváció az európai-amerikai együttműködéshez), hanem mára szállóigévé vált a populáris kultúrában. De nemcsak ez a mondás, hanem a „zongoracsata” Rick bárjában, mikor egymás ellen szól a német himnusz és a Marseilles, vagy a cselekmény tetőpontján a francia rendőrtiszt, Louis híres egysorosa, a „Hozzák a szokásos gyanúsítottakat!” is.

A Casablanca tehát korában nem volt nagy szám, csak az évtizedek során érett kult-klasszikussá, így a posztmodern tömegkultúrában sok más mű mellett agyonidézett filmikonná. Ha máshol nem, hát Woody Allen-filmekben (például Manhattan) vagy Pálfi György remek kollázsában, a Final Cutban láthattuk viszont új, ironikus kontextusban a reszelős hangú Humphrey Bogart Rickjét. Így az intertextusairól ismerős hollywoodi rendező, Steven Spielberg egyik legjobb tanítványa, Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe-trilógia, Roger nyúl a pácban, Forrest Gump, Kötéltánc) miért is ne csinálhatna egy Casablanca-allúziót? Ez akarna lenni a Szövetségesek, mely számos jelenetében megidézi és átértelmezi Kertész Mihály klasszikusát, s összességében jól is teljesít, de azért a főhőst alakító Brad Pitt nem Humphrey Bogart.

A Szövetségesek sztorija máris egy ordító Casablanca-utalással kezd: 1941-ben járunk, a második világháború kellős közepén, mikor a kanadai Max Vatan (Brad Pitt) és a francia Marianne Beausejour (Marion Cotillard) magukat francia házaspárnak kiadva (aki nem emlékezne: Bogart és Bergman hősei Párizsban töltöttek el mézes heteket egymás karjaiban) találkoznak a francia marokkói Casablancában, hogy együtt likvidáljanak egy magas rangú náci tisztet. A zárkózott férfi eleinte objektív és távolságtartó a rámenős Marianne-nel szemben, mondván, hogy akik eddig egy kémpárosban szerelembe estek, mind elszúrták a küldetésüket. Azonban Max is csak ember (még ha sajnos a közelmúltbeli Brad Pitt-karakterektől megszokott módon ő is szinte sérthetetlen félisten a játékidő nagy részében), így beadja a derekát, és szerencsétlenségére beleszeret Marianne-be. Jóllehet, az öngyilkos küldetésnek látszó feladatot (minő meglepő) végül sikeresen teljesítik, visszatérnek Londonba, összeházasodnak, gyermekük születik, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Azaz csak élnének, ha egy napon Maxot be nem hívatnák felettesei, és nem közölnék vele, hogy nagy valószínűséggel hitvese átverte, és nem az, akinek kiadja magát, sőt náci kollaboráns kém. Így Max barátjától és főnökétől, Franktől és egy magasabb rangú tiszttől azt a feladatot kapja, hogy egy „érfestésnek" nevezett módszerrel (hamis információt közölnek Max-szel, amit a megfigyelt Marianne tovább küld a náciknak, ha valóban spicli) húzza csőbe feleségét, és ha gyanújuk beigazolódik, likvidálja Marianne-t. Természetesen Max őszintén szereti nejét, gyermeke édesanyját, ezért piszkosul megijed, és ahogy lenni szokott, a parancs ellenére titokban nyomozni kezd felesége után.

A Szövetségesek ügyes, régi vágású film, akárcsak Robert Zemeckis mestere, Steven Spielberg egy évvel ezelőtt bemutatott Kémek hídja című munkája. Azaz lassan építkezik, kevés, jól összpontosított akcióval dolgozik, és minimalizálja a CGI használatát, ami nagyon üdítően hat a bárgyú hősfilmek tengerében hánykódó néző számára. Jóllehet, eleinte átesik a ló túlsó oldalára, és a Szövetségesek első fél órája meglehetősen unalmas és kiszámítható. Azaz lassan indul be a cselekmény, eleinte nem nagyon érthető, mire megy ki a játék. Sem Max, sem Marianne karaktere nem válik túlzottan érdekessé bávatag dialógusaik során, és kicsit hiteltelen az is, hogy ilyen hamar egymásba habarodnak, főleg, hogy Max szinte aszexuális, elutasító, hirtelen tör elő belőle a vágy. A konvencionális merénylőjelenet után pedig jönnek a házasság és a szülés szintén kicsit összecsapottnak tűnő képsorai.

De akkor miért is írtam, hogy ügyes film a Szövetségesek? Hát azért, mert ez nem egy sablonos, második világháborúba helyezett James Bond-mozi, hanem tényleg a Casablanca egyfajta parafrázisa. Csak éppen itt az alapsztori nem háborús melodráma, hanem tragikus románc. Azaz nincs egy szerelmi háromszög, mint Rick, Victor Laszlo és Ilda között Kertész Mihály filmjében, nem egy harmadik, a főhős számára érdektelen felkelő megsegítése a cél, hanem maga a hős kerül át házassága és felesége miatt az árulók és a kollaboránsok oldalára. Azaz Robert Zemeckis és Steven Knight író csavarnak egy nagyot a Casablancán, és ezúttal nemcsak a nácik és a Vichy-kormány kiszolgálói, hanem a címbeli Szövetségesek is ellenfelek: Max felettesei, barátai és a „két tűz között” szituáció miatt tulajdon felesége, Marianne.

Ez a bizonytalanság, ez a háború feletti, már az ötvenes évek kommunistaüldözéseit idéző paranoia és szorongás teszi igazán izgalmassá a Szövetségesek hátralevő másfél óráját. Innentől nagyon beindul a sztori, és a karakterek is drámaibbá, érdekesebbé válnak, jóllehet Brad Pitt Maxa azért fizikailag sérthetetlen (egy karcolás, annyi nem esik rajta már megint). Igaz, nem is ez a lényeg ebben a kémrománcban, és szerencsére amennyire sebezhetetlen klasszikus hős Max, olyannyira ambivalenssé válik már-már neurotikus hajszájában, amit Marianne tisztázásáért folytat. Ugyanis a cselekmény során nemcsak azzal szembesülünk, hogy mennyire labilisak a „szövetséges” szó mögött rejlő kapcsolatok a politikai játszmák közepette, hanem azzal is, hogy a hírszerzés által elindított lavina miatt ártatlanok értelmetlenül sérülnek és halnak meg. Megrázó jelenet, mikor Max felkeresi egykori kollégáját, Guy Sangstert, aki ismerte Marianne-t, s ha vetne egy pillantást a képére, talán meg tudná mondani, tényleg az-e Max felesége, akinek kiadja magát, vagy a felettes tiszteknek van igaza, és egy likvidált ellenálló személyazonosságát viselő náci kém az asszony. E képsorokban szembesülünk Max és a háborús intrikák kegyetlenségével, ugyanis az egykori társ és barát, Guy tolókocsiban fogadja a férfit, ezernyi sebbel arcán, sérült koponyával és kilőtt szemmel, s kiderül, hogy a főhős katonának jelentős része volt Guy nyomorékká tételében. Aki persze félvak, így nem tudja beazonosítani Marianne-t.

Ehhez hasonló ellentmondásos jelenetből még van egy pár a Szövetségesekben, így Robert Zemeckisék elkerülik, hogy Max egyoldalú, unalmas héroszként tűnjön fel, karakterét remek módon ellenpontozzák tettei következményeinek felmutatásával.

Éppen emiatt az ambivalens megközelítés miatt lengi körbe ezt a kémthrillert az enyhe irónia. Max vágtatása már önmagában is kicsit megmosolyogtató, hogy például még a háború csúcspontján is képes elkötni egy gépet, és átugrani Franciaországba egy szemtanú kikérdezése végett. De az is vicces jelenet, mikor megérkezve a francia börtönbe a Marianne-t korábbról szintén ismerő Paul Delamare tökrészegen fetreng a cellájában, ám az erőszakos Max erőnek erejével felmutatja a férfinek Marianne képét – melynek láttán (persze az alkohol-túladagolástól) Paul telibe hányja a közelben levő vödröt. Robert Zemeckis nem nélkülözi az ízléses, nem tolakodó, megfelelő pillanatban alkalmazott humort a történetből, ami enyhíti a sztori komolyságát, ugyanakkor a sztori mégsem válik (ön)paródiává. Így a Szövetségesek jó Robert Zemeckis-film módjára képes megtartani az egyensúlyt humor és dráma, komikum és tragikum között.

Emellett a Casablanca-allúziók sem erőltetettek, érződik, hogy a történetet valóban a Kertész Mihály-klasszikus ihlette, nem csupán „balhéból” raktak bele 1-2 utalást a Szövetségesek cselekményébe. Zemeckis és Steven Knight remekül gondolják tovább, forgatják ki a Casablanca-sztorit. A már említett bevezető részen kívül direkt és kulcsfontosságú utalás a Marseilles-zongorajáték, és ötletes módon használja fel a Szövetségesek a „hozzák a szokásos gyanúsítottak”-örökzöldet is (igaz, a Casablancában látott jelenetétől gyökeresen eltérő hangnemben). A fináléról pedig csak annyit, hogy fősodorbeli filmhez képest nagyon merész. És nem, nem úgy, mint az egyik jelenet a cselekmény elején, melyben (horribile dictu!) Brad Pitt rágyújt (ez egy mai játékfilmben szentségtörésnek számít), hanem tényleg az. Igaz, azért a zárókép meglehetősen gejlre sikerült, de amit előtte látunk, az meghökkentő és szívszorító – egy másik Brad Pitt-klasszikus, a Hetedik juthat eszünkbe.

A sztori tehát nehezen indul be, de ahogy halad előre, úgy válik igazán izgalmassá és érdekfeszítővé, jóllehet azért a hasonszőrű kémthrillerben, a Mr. és Mrs. Smithben Brad Pitt és exe, Angeline Jolie között sokkal jobban működött a kémia, valahogy Marion Cotillard és Brad Pitt nem kompatibilisek. Már csak azért sem, mert Marion Cotillard mérföldekkel jobban teljesít még ebben a kissé sablonos szerepben is. Marianne-ből a legtöbbet hozza ki, pedig az alkotók nem túl sok dimenziót adtak neki: egyszer potens, aktív nő, máskor klisés „damsel in distress”, passzív áldozat. Szerencsére a fináléban fordul a kocka, és visszatér a „tökös” Marianne, de a játékidő jelentős hányadában sajnos Marianne Maxnél sokkal érdekesebb figurája fájóan háttérbe szorul. A Szövetségesek nézése közben végig úgy éreztem, hogy ezt a történetet el lehetett volna mesélni más perspektívából, más erőviszonyokkal. Azaz a meglehetősen németes nevű Max Vatannek kellett volna „téglának" lennie, és Marianne lehetett volna az aggódó feleség. Ráadásul ez azért lett volna sokkal fajsúlyosabb, drámaibb konfliktus, mert Marianne francia, angolföldön, mégis ő lett volna az angol hírszerzés egyetlen reménye a kollaboráns-gyanús Max-szel szemben. Kár a kihagyott ziccerért, ennyire azért nem voltak merészek az alkotók.

Max Vatan viszont azért is sokkal érdektelenebb karakter, mert Brad Pitt nem képes túl sokat hozzáadni a figurához. Pedig Brad Pitt meg-megmutatta pályája során, hogy jó színész ő, ha akar (nemcsak a Harcosok klubjában vagy a Becstelen Brygantikban, de a legutóbbi David Ayer-féle háborús moziban, a Haragban is), de ezúttal csak bús vagy faarccal, macsósan néz. Ez amiatt is lehet, amit nem győzök hangsúlyozni: Max egyszerűen nem érdekes figura. Ha Marianne csak kétdimenziós karakter, akkor Max legfeljebb egydimenziós, még ha tettei negatív következményeinek felsorakoztatásával azért árnyalják őt is az alkotók. Így egy hűvös, önző, neurotikus gyilkológépnek tűnik, akiben semmi emberi nincs. Egy lapon sem szabadna említeni Humphrey Bogart kiváló Rickjével, de ha már ez így összejött, említsük meg, hogy Bogartnak a lesajnáló, cinikus tekintetét sem érdemelné meg, amit Peter Lorre menlevélért könyörgő figurája kiérdemelt a Casablancában.

A több, mint 80 millió dollárból készült Szövetségesek a tengerentúli premier után erős bukásnak tűnik (Észak-Amerikában alig 18 milliót hozott a konyhára), amit gyengeségei ellenére nagyon nem érdemel meg Robert Zemeckis műve. Igen, vannak gondok a sztorival és a karakterekkel, de ettől még összességében mérföldekkel izgalmasabb bármelyik kortárs hollywoodi tucatfilmnél, pont azért, mert Ó-Hollywood háborús kalandfilmjeit és románcait idézi. Nagyon reméljük, hogy az európai premierek után erősödik a film, mert ideje lenne már valahogy megdönteni a szuperhősök rémuralmát.

Szövetségesek (Allied)

Színes, magyarul beszélő amerikai thriller, dráma, 124 perc, 2016.

Rendező: Robert Zemeckis

Forgatókönyv: Steven Knight

Operatőr: Don Burges

Vágó: Mick Audsley, Jeremiah O’Driscoll

Zene: Alan Silvestri

Producer: Graham King, Steve Starkey, Robert Zemeckis

Szereplők: Brad Pitt (Max Vatan), Marion Cotillard (Marianne Beausejour), Frank Heslop (Jared Harris), Bridget (Lizzy Caplan), Louise (Charlotte Hope), Guy Sangster (Matthew Goode), Paul Delamare (Thierry Frémont)

Bemutató: 2016. december 1.

Forgalmazó: UIP-Dunafilm

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!