2016 azért volt különleges év, mert az 1956. október 23-ai forradalom és szabadságharc 60 esztendős lett. Érdekes módon a forradalomról az ötvenedik évfordulóval ellentétben viszonylag kevés filmalkotás készült, pedig igen fontos lenne hatvan év távlatából, illetve a rendszerváltás után közel harminc évvel rendbe tenni a fejekben, mi is történt 1956-ban és azután. Hiszen ’56 státusza máig vitatott a magyar kollektív emlékezetben részint a kádári (puha)diktatúra történelemképe (ötvenhat mint ellenforradalom), részint az ellentmondásos politikai-ideológiai diskurzusok (nincs egyértelmű konszenzus arról, hogy reformkommunista mozgalomként vagy antikommunista felkelésként értelmezzük az októberi eseményeket) miatt.

Ebben pedig a témát érintő magyar történelmi filmek sem segítettek sokat, hiszen a nyolcvanas évek végéig a magyar rendezőknek óvatosnak kellett lenniük, ha 1956-ról beszéltek (a Tízezer nap vagy a Húsz óra is inkább csak egy-egy epizódot szentel a személyes konfliktusok háttereként ötvenhatnak), a rendszerváltás környéki és az 1989 utáni magyar filmek többsége pedig egyszerűen nem volt képes utat találni a nézőkhöz, illetve túl direkt és didaktikus volt. A Kiáltás és kiáltás, A temetetlen halott, a Szabadság, szerelem és a Mansfeld is nagyjából ugyanazon hasaltak el: bennük vagy az érzelmileg túlcsorduló melodrámai (sőt szappanoperákra jellemző) giccs, vagy a hatásvadász erőszak és látványosság kerekedik felül az őszinte drámán. Inkább az olyan alkotások voltak sikeresek, mint A vizsga vagy A berni követ, melyek izgalmas műfajfilmbe csomagolták 1956-ot és az azt követő megtorlásokat, jóllehet, ezeknél inkább háttérré, díszletté vált a forradalom és szabadságharc.

Nagyobb sikerrel járhatnának a történelmi dokumentumfilmek (Golgota 1956, A lyukas zászló, A szabadság vihara), melyek a még élő szemtanúkat, résztvevőket szólítják meg, és a forradalom, illetve a megtorlások egy adott eseményére koncentrálnának, így mozgásba hozva a kollektív emlékezetet, hogy értelmes párbeszéd alakuljon ki 1956-ról. A dokumentumfilmes Matúz Gábor (Hóhér, vigyázz!, A legbátrabb város) Nincs kegyelem című kevert műnemű alkotása éppen erre tesz kísérletet, melyben történészek és szemtanúk szólalnak meg áldokumentarista felvételek és a vállaltan fiktív cselekmény epizódjai között. E töredezett dokumentum-játékfilmes forma azonban sajnos nem áll össze egységes művé, sőt kíméletlenül szétesik, de mint az emlékezést beindító alkotás, a Nincs kegyelemnek megvannak a maga értékei.

Az 1956-os forradalom emlékezetében általában az októberi események, a november 4-ei szovjet invázió és az 1958-as Nagy Imre-per kapnak főszerepet, illetve legfeljebb az 1957-es első május 1-jéről esik szó. Azonban azt kevesen tudják, hogy november 4-ét követően még bőven voltak megmozdulások országszerte, erre a Nincs kegyelem is felhívja a figyelmet a Magyarország-térképén különféle dátumokat és helyiségeket feltüntető utolsó képén. Így a december 8-ai salgótarjáni sortüzet is hajlamosak vagyunk feledni, pedig az ilyen események tükrében egészen egyértelműen láthatóvá válik, hogy a forradalom és szabadságharc arról szólt, aminek nevezzük, s nem másról. A terrorból és diktatúrából kiábrándult, az igazságtalan és kegyetlen totalitárius hatalom ellen tüntető magyar emberek elégelték meg a hallgatást, és azt tették, amit ma a többség vonakodik megtenni: utcára mentek maguk és embertársaik szabadságáért.

Salgótarjánban a szovjet és kollaboráns magyar katonák, karhatalmisták a szabadságharc leverése után parancsot kaptak a „fasiszta felkelés” résztvevőinek elfogására, melyre december 7-én került sor. Másnap az elhurcolt munkástanácsi vezetőkért (a diktatúra bevett gyakorlata szerint egyikőjük helyett mást vittek be) indult egy népes tömeg a városközpontba, azonban a paranoiás új hatalommal ekkor már nem lehetett értelmesen tárgyalni: néhány pufajkást és szovjet katonát rendeltek a térre, akik a Himnuszt éneklő fegyvertelen embereket megdöbbentő kegyetlenséggel lőtték halomra, sokakat menekülés közben. Az áldozatok között voltak bőven fiatal nők és férfiak, sőt kisgyerekek is. Az új rendszer megmutatta igazi arcát, melynek beszédes szimbóluma lett az az idős, agyonlőtt férfi, aki két kenyeret tartott a hóna alatt. A kenyér a béke és a kegyelem, a család és a szülői gondviselés szimbóluma, a korai Kádár-rezsim pedig a férfi meggyilkolásával tulajdonképpen ezeket pusztította el.

A Nincs kegyelem tehát egyfelől dokumentumfilm, mely szemtanúkat és szakértőket szólaltat meg a témában, velük rekonstruálják mind a korszakot, mind pedig a konkrét tragédiát. Persze a történészek semmi olyat nem állítanak, amit eddig ne tudnánk, de mégis fontos, hogy általuk általános képet kapunk a kora Kádár-korszakról. Ehhez egyébként Matúz Gábor archív felvételeket is igénybe vesz, melyek mintegy a dokut és a fiktív történetet is ellenpontozzák. Ezeken javarészt Kádár János felszólalásait látjuk 1956-57 környékéről. A felvételeken pont azt az egyszerű, bazsalygós, tájszólással beszélő vezetőt láthatjuk, akit a klasszikus Kádár-korszakból megismerhettünk, és aki máig nosztalgikus érzelmeket kelt sok mai 50-60 éves ember szívében. Ez a politikus Rákosi Mátyáshoz, Leonyid Brezsnyevhez vagy a román kommunista diktátorhoz, Nicolai Ceaușescuhoz képest valóban sokkal szimpatikusabbnak tűnik, hiszen a hatvanas évektől Magyarországot egy, a szovjet blokkon belül uralkodó viszonyokhoz képest realtíve élhetőbb hellyé kívánta formálni (melynek persze súlyos, máig ható társadalmi, politikai és gazdasági következményei vannak az államadósság és a sajátos „urambátyám” hűbérúri hierarchia formájában).

Ám a Nincs kegyelemnek pont ez az egyik érdeme, hogy a nézőt közvetlenül, szinte didaktikusan, szájbarágósan szembesíti a vágás, a szerkesztésmód révén azzal, hogy ez a „nép egyszerű gyermekeként" kommunikáló „apafigura”, Kádár János 1963 előtt megbocsáthatatlan bűnöket követett el, kezdve a forradalom elárulásával, folytatva a kegyetlen, kegyelmet nem ismerő megtorlásokkal, melyeknek a film által tárgyalt salgótarjáni vérengzés is része volt. Matúz Gábor mintegy megrendítő kérdéssel fordul a magyar társadalomhoz az archív felvételek és a sortűz szemtanúi beszámolóinak, rekonstruált jeleneteinek egymás mellé állításával: „ezt a korszakot sírjátok vissza?”.

Ebben tehát erős Matúz Gábor doku-játékfilmje, hogy nyers őszinteséggel támadja meg a Kádár-korszakban felnövő és dolgozó, a „legvidámabb barakkot" visszasíró generáció nosztalgiáját. Azonban a dokumentumfilmes részek kicsit szájbarágósak, jóllehet ez a „beszélőfejes” klasszikus dokuknál bőven belefér. Nagyobb gond, hogy a Nincs kegyelem nem hagy elég teret a szemtanúk kibontakozásának, pedig az ő személyes történeteik lettek volna igazán érdekesek.

Persze a mű szerkesztésmódja miatt vissza-visszatér a beszámolókhoz, de valahányszor a sajnos bődületesen amatőr tévéfilmeket idéző fikciós történetszálra térünk át, szinte fizikai fájdalmat érzünk, hogy nem nézhetjük tovább az amúgy érdekfeszítő visszaemlékezéseket. Sőt az utóbbi évek magyar tévéfilmjeire nézve sértő is, hogy a Nincs kegyelemhez hasonlítjuk őket, hiszen A berni követ, a Félvilág vagy a nemrég bemutatott Szürke senkik profizmusától fényévekre van Matúz Gábor filmje. A képek persze szépek, élesek, az operatőri munkával nincs baj, de a képkockák sebessége eleve szappanoperás hatást kölcsönöz a Nincs kegyelemnek. Továbbá a film rendkívül steril és statikus egyfelől annak eredményeként, hogy sokszor egyetlen beállításra redukálódnak a jelenetek, a kamera meg sem moccan. Így gyakorlatilag filmre vett színházzá alakul a fiktív történet, melyhez képest a National Geographicon vagy a Spektrumon látható történelmi dokuk rekonstruált, lassításokkal túlzsúfolt, hatásvadász és túljátszott jelenetei mesterművek.

Másfelől azért is teátrális a Nincs kegyelem, mert a dialógusok rendkívüli módon didaktikusak és erőltetettek. Ha megnézünk egy korabeli magyar filmet (Fábri Zoltán Körhintája, Máriássy Félixtől a Csempészek, de Gaál István ötvenes évekről szóló Zöldárja is megfelel), azokhoz képest bántóan hiteltelen a Nincs kegyelem minden karaktere és párbeszéde, egyszerűen nem hisszük el, hogy ezek az emberek így éltek és kommunikáltak egymással. Például a vidéken élő pufajkás katona és vallásos családja között kizárólag olyan dialógusok zajlanak, melyben a férfi a „klerikális babonákat” szapulja, míg felesége agresszív ellentámadásba lendülve, szex után megjegyzi, kikaparja a szemét a katonának, ha még egy megjegyzést tesz a nyakában lógó keresztre.

Apropó, szex: indokolatlanul sok a szexjelenet a Nincs kegyelemben. Néha zsinórban követték egymást, mármint úgy zsinórban, hogy a szemtanúk vagy történészek beszámolói után elsötétült a kép, és következtek az erotikus részek, andalító zenével. Talán érthető, miért kellettek ezek, valószínűleg Matúz Gábor szerette volna megmutatni, hogy minden karakternek van magánélete, melyben az adott figura is lehet érző ember, mint a kegyetlen pufajkás katona, aki amúgy elég sokszor „csap oda, ahova köll”. Ám egy idő után a szeretkezések szembetűnően semmitmondónak és indokolatlanul hosszúnak tűnnek. A meztelen testek látványa pedig könnyen elterelheti a figyelmet a komoly és komor témáról, melynek következtében a történet éle csorbul, célkitűzései sérülnek. S nem utolsó sorban meglehetősen ízléstelennek hat (pedig nyilván nem ez volt Matúz Gábor motivációja), mikor egy megdöbbentő, tragikus beszámoló után meztelen női kebleket látunk premier plánban.

S amennyire hatásvadász az indokolatlanul sok erotikus epizód, annyira szappanoperásan túlhajtottak a Nincs kegyelem brutális jelenetei is. Egyikben egy fiatal anyukát ver véresre egy idősebb nő a tüntetésben való részvételéért, míg egy másikban az említett pufajkás katona mos be párat a szörnyű mészárlás után a hullákat lefényképező, amúgy terhes doktornőnek, miután az megtagadja, hogy átadja kameráját. Jóllehet, a salgótarjáni sortűzről szóló dokumentum-játékfilmtől nem várható el, hogy túl vidám legyen, sőt. De azért ezek a látványos, véres, már-már öncélúan agresszív jelenetek groteszkké válnak.

De a Nincs kegyelemnek sikerül még az olyan egyszerű, triviális epizódokból is teljesen hiteltelen önparódiát csinálnia, mint mikor a tragédia napján az egyik főszereplő fiatal fiú édesanyja a lakásában főzöget gyermeke párjával, és az ételről beszélgetnek. A színészek kezében nemcsak rosszul állnak a konyhai eszközök, de a blőd párbeszédek közepette még arra is felfigyelünk, hogy a székelykáposztát össze-vissza kavargatja az idős asszony (melynek jó vége biztosan nem lesz).

Tehát sajnálatos módon a Nincs kegyelem fiktív részei több sebből véreznek, és csak lerontják a dokumentumrészek hatását, illetve semlegesítik a téma komolyságát. Nagyon szégyelltem magam, hogy egy ilyen tragédiát megjelenítő alkotáson egyszer-kétszer önkéntelenül felnevettem az önparódiába hajló játékfilmes történetet nézve.

Szerencsére azért akad kivétel a fiktív szálon is. Jóllehet, az áldokumentarista stílusban felvett, utólag szemcsézett és fekete-fehérített sortűzjelenettel vannak stilisztikai problémák, tartalma miatt mégis nagyon kemény ez a pár perces jelenetsor, a mészárlás utáni sebesültszállítással együtt. Ekkor hirtelenjében elfelejtettem a Nincs kegyelem hibáit, és elborzadva néztem, ahogy a Himnuszt éneklő nőket, gyerekeket, fegyvertelen férfiakat halomra lövi a gazemberekből álló katonacsoport. Igaz, sajnos a menekülés képei nem elég dinamikusak, a tévéfilmes stílus miatt meglehetősen sterilek maradnak, de a sokkhatás ezúttal felülírja a képi megvalósítást. Hogy a gonosz létezik, arra Auschwitzen és a Gulagokon kívül például ez a sortűz is ékes példa, hiszen ember olyat nem csinál még parancsra sem, amit ezek a pufajkások tettek 60 évvel ezelőtt.

Továbbá bár meglehetősen giccses és művi a zárójelenet is, ennek ellenére, ha belegondolunk abba, ami a vásznon zajlik, újabb gyomrost kapunk a Nincs kegyelemtől. A film vetítésén egy mellettem ülő idős hölgy ezt súgta oda a partnerének a pufajkás férfifőhős otthonában látható cselekmény közben: „és ezek köztünk járnak”. S a ha az elmúlt évben elhalálozott, a megtorlásokban jelentős részt vállaló Biszku Bélára gondolunk, akkor a hölgy szavait cseppet sem érezhetjük túlzásnak, hiszen tavalyi-tavalyelőtti peréig Biszku vidáman és nyugalomban élt vidéken súlyos politikai bűneivel. Az állítólagos „rendszerváltó” politikusaink semmit sem tettek 25 év alatt Biszku felelősségre vonása ügyében.

Tehát a Nincs kegyelem felemás film. Érződik rajta, hogy Matúz Gábor valami nagyon eredetit szeretett volna alkotni a témában, ami eltér a konvencionális 1956-os, illetve a forradalom leverése utáni időszakról szóló alkotásoktól. Ez bizonyos tekintetben sikerült is neki, azonban azon kívül, hogy emléket állít a kvázi elfeledett salgótarjáni borzalomnak, sajnos kevés érdemét tudjuk felsorakoztatni, pedig feladatvállalása elképesztően fontos. Ám míg Skrabski Fruzsina Biszku Bélát felkereső Bűn és bűntelenség című dokujának jelentős szerepe volt a Biszku elleni vádemelés elindításában, addig a Nincs kegyelem esetében a film hibái, hatásvadász és rossz értelemben melodramatikus, teátrális jelenetei maguk alá gyűrik értékes tartalmát. Így szerencsésebb lett volna, ha Matúz Gábor megmarad a konvencionális dokumentumfilmes formánál. Főleg, hogy a Bűn és bűntelenség is egy hagyományos oknyomozó riport, mégis nagyhatású mű lett. Avagy nem szabad alábecsülni a dokumentumképek erejét, Biszku Béla esetében sem volt szükségük a fikció mentőövére.

(A cikkben szereplő képekért köszönet Matúz Gábor rendezőnek! A fotókat Komka Péter és Tóth Milán készítették.)

Nincs kegyelem

színes, magyar történelmi dokumentum-játékfilm, 100 perc, 2016.

Írta és rendezte: Matúz Gábor

Operatőr: Szalkai Péter, Schödl Dávid, Horváth Tamás

Zene: Praznovszky Tamás

Producer: Matúz Gábor

Narrátor: Korbuly Péter, Kútvölgyi Erzsébet

Vágó: Szalkai Péter

Szereplők:

Törőcsik Mari, Kubik Anna, Ráckevei Anna, Györgyi Anna, Gáspár Tibor, Nyakó Júlia, Szakács Tibor, Kántor-Müller Zsófia, Libor Laura, Dér Mária, Bátyai Éva, Varga Ádám, Balogh János.

Bemutató: 2016. december 8.

Forgalmazó:  Közép-európai Média Intézet

Korhatár: 16  éven aluliak számára nem ajánlott!