bezár
 

irodalom

2017. 03. 18.
Létezik-e a gonosz a művészetben?
Jaume Cabré: Én vétkem; A regények regénye. Libri, 2015. 684 oldal
Ki gondolná, hogy egy a 18. században készült, csillagászati összegeket érő, tökéletes hangzású hegedű köré hétszáz éves történelmet lehet építeni? Ki gondolná, hogy ez a hangszer nemcsak szépséget hozhat az emberek életébe? Ki tudja elválasztani, és el lehet-e választani a művészetet a gonosztól? Nem. Viszont Jaume Cabré katalán írótól (is) megtudjuk, ezen kérdésekből – akárcsak a hegedű a 14. századi Julia szerzetes teteméből – könyv születhet .

Bevallom, minél vastagabb könyvről van szó, annál jobban csábít az elolvasása. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy aki ilyen nagy, több évig tartó kutatómunkába és vállalkozásba kezd, az egészen biztos az írása minőségében, hanem mert ha egyszer egy regény világába elmerülök, nehezemre esik kiszállni onnan. Minél több oldalból áll ez a könyv, annál tovább fog tartani az „élvezet”, és később jön el a búcsú pillanata. Komolyra fordítva a szót, az Én vétkem szinopszisa, és az A regények regénye alcím rögtön felkeltették az érdeklődésemet.  De az olvasás elejétől ellentmondás feszül a bravúros cselekményszövés, az izgalmas történetek, és az időnként közhelyes, esetlen, szinte amatőrre emlékeztető mondatok, párbeszédek között. Mintha az író tévésorozat-, és forgatókönyvírói tapasztalatától nem tudott volna elvonatkoztatni. De ennek ellenére megéri a fáradságot, hogy a mintegy hétszáz évet felölelő, különböző történelmi, és egymásba fonódó történeti szálakat fokozatosan kibogozzuk.

Jaume Cabré, aki a katalán nemzeti függetlenség szószólója, és a Lleldai Egyetem tanára, legtöbb írásában a hatalom és az emberi természet közti viszonyra kíván rávilágítani. „A dolgok és az élet rejtett valóságának bármiféle megfejtése csak a műalkotások segítségével lehetséges, még ha azok nem is érthetőek (…)” – hangzik el a főszereplő, Adrià Ardevol szájából az egyetemi katedrán. És valóban, az Én vétkem összes története egy, a 18. században készült hegedű, az ún. Vial köré épül, mely Storioni mester első munkája volt. A különösen szép hangzású, csodákkal kecsegtető hangszer természetesen magának a művészetnek a megtestesítője. Történetét – mely tulajdonképpen egészen a készítésére legalkalmasabb juharfa születésétől, a 14. századtól kezdődik – számos véres, privát, vagy jól ismert második világháborús történet övezi. Adrià professzort, aki az egyetemen kultúrtörténetet tanít, és számos könyvet írt esztétikai témában, leginkább a gonosznak a szépség, a művészet körüli jelenléte izgatja. „(…) kedves uram, a könyve mélyen megindított. Az eszmefuttatása arról, hogy miért létezik a szépség. És hogy ezt a kérdést miért lehet feltenni az emberiség történetének bármely korszakában. Meg az is, hogy miért lehetetlen elválasztani a gonosz megmagyarázhatatlan jelenlététől” – mondja Adriànak, Az esztétikai akarat című műve kapcsán egy híres tudós, Isaiah Berlin.

A fő cselekmény a 20. század második felében játszódik. A kis Adrià „nehéz” családba születik, diktatórikus apja megszállott műgyűjtő, és egy régiségboltot vezet. A történetet, mondaton belül is váltogatva, hol egyes szám első, hol pedig egyes szám harmadik személyben, Adrià szemszögéből ismerjük meg. Bár a meglehetősen szokatlan elbeszélői eljárásnak az okára a regény vége felé fény derül, a váltások így is döcögőssé teszik az olvasást, egyenetlen hangúvá a szöveget. Adrià apja, Felix Ardevol vagyonát főként a második világháborúban menekülésre kényszerülő zsidóknak, illetve a visszás politikai helyzeteknek, ravasz diplomáciai manővereknek, zsarolásoknak köszönheti. Egy német orvostól, egy bizonyos dr. Voigt-tól „veszi meg” fillérekért a Vialt is, aki azt Auschwitzban egy holland zsidó asszonytól ragadta el. A gyermek Adriának apja halála után sem lesz sokkal könnyebb dolga, anyja – akarata ellenére – híres hegedűművészt szeretne belőle faragni. És, bár Adriának nagyon fontos szerepet játszik az életében a zene, sokkal szívesebben olvas, tanul nyelveket, mint hogy színpadon mutatná meg a tehetségét. Ellenállása, visszás viszonya a „közvetlen” művészethez, már sejteti, hogy szinte fél tőle, mert úgy érzi, az a rossz jelenlétét sem nélkülözi.

Adrià története röviden összefoglalható. A gyerekkor visszásságai után egyetemi professzor lesz, életreszóló barátságot köt Bernattal, aki kitűnő hegedűművész és kicsit pancser író, illetve viharos, számos erkölcsi problémát, kérdést felvető szerelembe esik Sarával, akit 23 évesen ismert meg. Már a regény elején, a 85. oldaltól, a dőlt betűs részeken az úgynevezett jelenben találjuk magunkat: az öreg, agysorvadásban szenvedő Adrià története húzódik párhuzamosan a fiatal, illetve, érett Adriàé mellett.

Az egyetemi tanár főszereplő története, ami időnként szenvelgésbe csúszik, önmagában nem is lenne igazán érdekfeszítő. A professzor főleg egyetemi előadásai, órák alatt kifejtett kultúrtörténeti, esztétikai fejtegetései is eléggé elnagyoltak, időnként futunk csak bele továbbgondolásra érdemes utalásokba, következtetésekbe. Sokkal érdekesebb viszont a további, hétszáz évet felölelő, mintegy hat, párhuzamosan kibontakozó történet, melyek szintén kisebb történeti ágakra oszthatók fel. Ezek nem elkülönített fejezetekben rajzolódnak ki, hanem Adrià történetébe szervesen beleágyazódva, úgy, hogy időnként még a szereplők is kicserélődnek egymással. Világosan érzékeljük, hogy a kultúrtörténettel foglalkozó, történelem- és könyvimádó Adrià szinte beleképzeli magát az ő életükbe, azonosul a problémáikkal. Már csak azért is, mert a történelem ismétlődik, az emberek hétszáz év elteltével továbbra is aljasul viselkednek. A 14. századi, véreskezű inkvizítor atya tulajdonképp nem más, mint a hétszáz ével később született náci tiszt. És egy középkori aljas gyilkosságból születik maga a juharfa is, amiből a csodálatos Vial hegedű készült, de ugyanez a gyilkosság a megteremtője a további, huszadik századi borzalmaknak is.

Az erkölcsi ítéletet a regényben szinte senki, talán csak Adrià szerelme, Sara kerülheti el. Érthető, különben nem lenne igazán méltó a főszereplő lelkében betöltött, haláláig tartó különleges szerepre. Mindenki más ugyanazt teszi, csak más oldalakon: az egykori náci tiszttel hatalmas vérfürdőben, több ártatlan ember halálát okozva számol le egykori foglya, nem ismerve bocsánatot, még akkor sem, amikor kiderül, hogy a náci orvos egész 45 utáni életét szerencsétlen, szegény emberek gyógyításának szentelte.

A regény lezárását mégsem tekinthetjük egyértelműen negatívnak. Bár a könyv arra tanít, hogy szinte mindenki korrupt, és a legmeghatóbb történetnek sem kellene bedőlnünk, mert szinte mindig, mindenki a saját érdekét követve cselekszik, vannak benne pillérek, melyekbe belekapaszkodhat az olvasó. A legalapvetőbb pillér épp az, ami Adriàt is folyton megmentette, vagyis a történetek, a fantázia, az olvasmányélmény adta boldogság. Egy másik örömteljes pillanat Adrià Isaiah Berlin tudósnál tett a látogatása, aki Adriàn Az esztétikai akarat című könyvéről kívánt beszélgetni. „Berlin nagyon lehangolt volt, mintha tudta volna, hogy fél év múlva meghal. (…) Aztán halkabban hozzátette, nem félek a haláltól, csak haragszom rá. Bosszant a halál, de nem ijeszt meg. Ahol te vagy, ott nincs halál; ahol halál van, te nem vagy ott. Ezért aztán időpocsékolás félni tőle. (…) Aztán hozzátette, hogy Wittgenstein azt mondta, hogy a halál nem az élet eseménye. Adriának pedig az a kérdés jutott eszébe, mi az, amit meglepőnek talál az életben. (…) – Nos, magát azt a tényt, hogy ilyen nyugodt és örömteli életem volt a sok szörnyűség közepette, az emberiség történelmének legborzalmasabb századában.”

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés