bezár
 

színház

2017. 02. 17.
Köztársaság, vagyis jóváhagyott egyeduralom
Szálinger-darab újra a Trafóban
Köztársaság. Ez a cím már eleve sokat mond, hiszen a színház arról beszél, ami problémás, ami fájó, ami zavaros, ami aktuális. És ma Magyarországon ennek a szónak a jelentése, és a hozzá fűződő viszonyunk igencsak problémás. Mert a köztársaság nemcsak a hazánk nevéből kopik ki újra és újra, hanem az érzésekből, a hangulatból, a hozzáállásból, a toleranciából. A köztársaság, a demokrácia ma a nem szabad szabadság. 

Szálinger Balázs drámája a fiatal Julius Caesarról szól, akit kalózok ejtenek fogságba. A nagyképű, tolakodó, okoskodó, beképzelt rabnak hamar híre megy, és Caesar magabiztossága, kiállása, szónoki képessége és kegyetlensége végül kifordítja a helyzetet; fogolyból főnökké növi ki magát. A kalózoknál töltött idő alatt Caesar sokat tanul tőlük, legfőképpen persze Hariszteásztól, a kapitánytól. A demokráciáról és a köztársaságról. Ahol az egyenlőtlenség alapállapot. Egyenlő feltételek mellett sem nyújtanak egyenlő teljesítményt az emberek. A politikai, morális egyenlőtlenség közmegegyezésen alapul. A demokráciában az inkompetensek leszavazhatják a kompetenseket. Az embereket egyenlőkként kezelni hazugság, így lehetséges, hogy mégis megmarad a hierarchia, hogy Hariszteász a főnök, a leggazdagabb, aki mindenkinek parancsol. És aki szerint mindenkinek azt a munkát kell végeznie, amiben ő a legjobb. Ennek kapcsán veti fel a fiatal Caesar, hogy mi van akkor, ha minden hatalmi ág gyakorlásában ő a legjobb.

Szkéné színház

Gyanú vagy bizalom kell a megértéshez? A sziget olyan emberek gyűjtőhelyeként működik, akiknek viselkedése eltér az átlagostól és az elvárt normáktól. Mivel a sziget lakói és a társadalomban betöltött szerepe által határozódik meg, éles képet tud adni a társadalomról a történetükön keresztül, ami egy vérengzésbe torkolló, bizarr Rómeó és Júlia-történet. Sophia, Hariszteász lánya a szakácsba, Miróba szerelmes. Márpedig nemes vérét és kegyeit apja a megfelelő üzletfélnek tartogatja, így nem tudhatja meg, hogy lánya a szakáccsal összejár. Természetesen a dada biztosítja ezeket az alkalmakat, falaz nekik, azzal az apró feltétellel, hogy a fiú vele is szexeljen, merthogy ő is ember, ő is nő, ha idős is, vannak vágyai, vagy inkább emlékei a vágyról. A dada végül leleplezi őket Hariszteász első embere, Arianész előtt, és hogy mindez ne jusson Hariszteász fülébe, Arianész háborúba, vagyis a halálba küldi a szakácsot. A dada titkolódzása miatt Sophia azt hiszi, Miró megcsalta őt Déleával, a kurvával, így nemcsak a félholtan hazahozott szakácsfiú halálát kívánja, Déleát a saját kezével öli meg. Mindeközben nyomon követhetjük, hogyan keríti hatalmába Caesar a kalózokat, és hogyan alapozza meg a történelemkönyvekből jól ismert jövőjét. Vagyis azt követhetjük nyomon, hogyan készíti elő a köztársaság a diktatúrát.

Gyáni Gábor is hangsúlyozza, hogy a múlt elsősorban a különbségek megjelenítésének az eszköze. Abból lesz múlt, hogy a jelen vágyat érez a valamikori élet felidézésére. Vállalva annak a belátásnak a kockázatát, hogy nem feltétlenül fedezhető fel haladás, javulás, egyáltalán változás. A teljes dráma 2012-ben jelent meg kötetként a Magvető kiadó gondozásában, ami a kritikusok boxzsákjává vált, nem alaptalanul. A megvalósítás sem sikerült teljesen egységesre, például az olyan utalások a jelenünkre, mint a mobiltelefon és az atombomba nehezen indokolható, illetve a szöveg költői szabadsága és a történet (az előadás) konkrétsága ritkán talál közös hangot egymással. Horváth Illés rendezése nem elég markáns ahhoz, hogy a szöveg előnyeit aláhúzva egy végig jól működő, egységes, izgalmas előadást hozzon létre. A szükségszerű húzás, a versek és a túlságosan kiálló ágak lemetszése láthatóan jót tett a szövegnek. Mégis, Caesar olyan nagy karakter, hogy a kalózok közül senki, még a főnök sem érhet fel hozzá. Ez az előadás szempontjából is problémássá válik, hiszen így valódi konfliktus nem tud létrejönni, ami nélkül két felvonást megtölteni elég nehéz.

A vezetők hatalmának a határait a polgárok tettrekészségének minősége határozza meg. Jellem nélkül azonban igazi tetteket sem várhatunk. Szerencsére azért Takács Géza alakítása jó ritmusban adagolja a tenyérbe mászó, felelőtlenül csapongó politikus, és a jövőjét sejtő kegyetlen hadvezér kettősségét. Hariesztász bizonytalan, ebből adódóan meghunyászkodó alkat, aki, hogy ezt kompenzálja (illetve ha fél vagy dühös), kiabál. Mindezt maradéktalanul közvetíti Gáspár Tibor játéka, de a karakter hiányából adódóan a színészi játék teljessége sem lehetséges.

Az előadás sok-sok rövid, pixelszerű, mindig ugyanúgy élesen elválasztott jelenetekből áll (fény le és zene, ezalatt pakolás és beállás, aztán eljátsszák a jelenetet, és ez ismétlődik végig), így valójában azoknak a szereplőknek is nehéz valamiféle ívet kialakítani, akikben potenciálisan benne van az összetettség. Ilyen lenne a dadus, akinek küzdelme a környezetével, saját magával, elmúlásával és lelkiismeretével izgalmas megoldásokat rejtene magában, de Nagy Mari játéka az előadás töredezettsége miatt nem tud eléggé fizikálissá válni, így érzelmeinek amplitúdóját kénytelen ő is inkább a hangjával (hangerejével) pótolni.

A történet egy négy részből álló térben zajlik, amit az előadás elején a színészek maguk építenek fel, hordókból, raklapokból és kannákból. A szexuális kalandok helyszínévé váló szoba egy matrac, a főnök szobája és tárgyalója egy asztal. Ezenkívül egy elkülönített, a nézők közé raklapokból épített magaslat a börtöncella, majd a felemelkedő Caesar jelképes trónja az előadás végén, illetve leghátul egy ponyvával elzárt rész van, ami leginkább arra szolgál, hogy az elöl beszélőkhöz érkező harmadik személynek a közeledtét hallani lehessen, de ne legyen rögtön látható.

Mindenképpen le kell szögezni, hogy Szálinger szövege nagyon fontos, aktuális és húsbavágó problémákról beszél, ez nem is kérdés. Sőt, a választott történet is nagyon jó találat. A végeredmény kevésbé működőképes, mégis, nem azért, hogy jó szájíz maradjon bennem, muszáj hangsúlyozni a próbálkozás fontosságát. Körbenézve, hogy mások máshol hogyan beszélnek, és hogyan nem beszélnek égető kérdésekről, mégiscsak láthatóvá válik, hogy ez a trafóbeli előadás más, mint a többi. Mer más lenni, mer próbálkozni. Azt gondolom, izgalmas próbálkozások még kevésbé sikeres előadásokkal is többre visznek, mint a jól bevált sablonos mutogatás, ami nem képes túllépni „a másik oldal” szidásán.

 

Szálinger Balázs: Köztársaság

 

Hariszteász: GÁSPÁR Tibor
Gaius : TAKÁCS Géza
Arianész : PÁL András
Dadus: NAGY Mari
Miró: ÁGOSTON Péter
Marcus: GÉMES Antos
Sophia: HORGAS Ráhel
Cirrus: MÉSZÁROS András
Délea: LOVAS Emília

Tér: CSEH Renátó
Jelmez: GÁLVÖLGYI Anett,  MIOVÁC Márton
Smink, maszk: IPACS Szilvi
Fény: KEHI Richárd
Hang: KEREKES András
A rendező munkatársa: KARDOS Tünde
Külön köszönet: CZIEGLER Balázs
Dramaturg: SEDIÁNSZKY Nóra
Produkciós vezető: KRÉKITS Péter

Rendező: HORVÁTH Illés

 

Budapesti bemutató:

Trafó

2017 február 13.

Fotó: Csányi Krisztina

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés