A XVIII. században, a felvilágosodás, a modernizmus korszakában az emberek, művészek és tudósok, politikusok és közgazdászok egyaránt ünnepelték a tudományos-technikai fejlődést. A pozitivizmus szellemében úgy gondolták, a tudomány révén az ember, az emberi élet jobbá tehető, a babonák és a vallások hatalmának lerázásával pedig beköszöntött a racionális gondolkodás kora, mikor minden leírható és megmagyarázható a tudomány fogalmaival.

A tudományba és rációba vetett hit persze az ipari forradalom vívmányainak következményeként fellépő környezetszennyezés és a gépek uralma miatt feleslegessé váló embertömegek nyomora hatására gyorsan szertefoszlott. Ennek egyik első megnyilvánulása a művészetben Mary Shelley Frankensteinje volt, mely az „őrült tudós” filmekből is ismerős figurájának megteremtésével kérdőre vonta, helyes-e, hogy a vallásos világkép kiiktatása után az ember önmagát tartsa tudomány és ráció nevében egyfajta istenségnek. A mű főszereplője, Viktor Frankenstein mohó és nagyravágyó orvosként az elektromossággal és az emberi testtel folytat tiltott kísérleteket, hogy legyőzze a halált, melynek eredményeként egy torz, de értelmes, érzelmekkel teli, gondolkodó lényt hoz létre, akinek az emberi gonoszság és kicsinyesség személyiségét is eltorzítja, így teremtője és az emberek ellen fordul.

A tudományba vetett hit a huszadik században és korunkban foszlott szerte véglegesen a világháborúknak köszönhetően. Az atombomba pusztítása és a hidrogénbomba kifejlesztése megmutatta, hogy a tudományos-technikai fejlődés nem az emberiség, hanem bizonyos hatalmak érdekeit szolgálja (Hiroshima és Nagasaki lebombázása egyes történészek szerint felesleges erődemonstráció volt, melynek ártatlan emberek ezrei estek áldozatául). A hidegháborús korszakot a nukleáris fegyverek és a kiszámíthatatlan hatalmak miatti paranoia jellemezte. Ennek egyik legszebb, indirekt példája John Frankenheimer 1966-os Másolatok című szerzői sci-fije, melyben az unalmas polgári léttől megcsömörlő főszereplő férfi jelentkezik egy nagyvállalat projektjére, melynek keretében a pácienseknek új személyazonosságot és új arcot, külsőt kapnak, így új életet is kezdhetnek. A csodálatos ajánlatnak azonban, mint később kiderül, nemcsak pénzben mért ára van, az átoperált alanyok alá kell vessék magukat a cég akaratának, és ha ellenszegülnek, személyazonosságukat egyszerűen megkapja más. Avagy az orvostudomány módszereit a Másolatokban anyagi haszonszerzésre és gazdasági-politikai elnyomásra használják.

Korunkat pedig a terrorizmus és a különféle népbetegségek jellemzik, illetve az orvostudományba és gyógyszeriparba vetett bizalom is megrendült valós tragédiák, műhibák, félretájékoztatások és ezekkel kapcsolatos konspirációs teóriák (aszpartám-pánik, influenzaoltások körüli viták, paracetamol- és fluor-összeesküvés stb.) miatt. Ezekre alapozott a 2013-14-ben futó brit tévésorozat, az Utopia, és tulajdonképpen ennek tünete Gore Verbinski (A kör, A Karib-tenger kalózai-széria, Rango) legújabb pszichothriller-horror hibridje, Az egészség ellenszere is. S bár Az egészség ellenszere nagyon sok motívumában Martin Scorsese remek Viharsziget című filmjének babérjaira tör, túlzott titokzatossága és összecsapott fináléja miatt sajnos csak epigonja Scorsese thrillerének vagy akár Verbinski korábbi, A kör című horrorjának.

Pedig a körítés és a történet nagyon érdekes. Egy New York-i nagyvállalatban éppen a cselekmény elején kerül pozícióba Lockhart, a fiatal, feltörekvő üzletember. A fejesek azonnal sarokba is szorítják a sötét múltú ifjú titánt, megzsarolják, és arra kényszerítik, hogy menjen el Svájcba egy hegyi magánszanatóriumba, ahol a vállalat kulcsembere, Pembroke gyógyul éppen. A probléma csak az, hogy Pembroke levele a napokban érkezett meg, melyben leírja végtelen undorát az üzleti élettel kapcsolatban, s jelzi, nem akar visszatérni sem. Ez persze megengedhetetlen, mivel aláírása egy fontos nagyvállalati fúzió szentesítéséhez szükséges.

Így Lockhart kénytelen-kelletlen útnak indul a svájci Alpokba, ahol egy idilli szanatóriumot és wellness központot talál, melynek vezetője a látszólag kedves Volmer, aki az intézmény régi tulajdonosának, egy orvosbárónak a kísérleteit kívánja tovább folytatni. A barátságosnak tűnő, de furcsa helyen viszont Lockhart csak nem találja meg Pembroke-ot, s a személyzet és a vendégek, betegek sem éppen segítőkészek, ezért a fiatalember az első nap után távozni akar a szanatóriumból. Út közben egy különös, Hannah nevű lányt pillant meg az egykori kastély udvarán, ám nem gyönyörködhet sokáig az angyali szépségben, mert autójának nekirohan egy szarvas. Lockhart három nap után a szanatórium egyik ágyában ébred, gipsszel a lábán, s Volmer közli vele, hogy még pár napig élveznie kell a kastély vendégszeretetét. Eddig a bevezetés. Ez után Lockhartnak lesz bőven ideje arra, hogy fényt derítsen Pembroke hollétére és az intézmény, illetve Volmer sötét titkaira.

Akadnak gondok persze már a felvezetéssel is, de Az egészség ellenszere sztorijának nagy része összességében egész élvezetes és feszült. A kezdő, vállalati képsorok még nem túl erősek, az egytől-egyig gátlástalan és obszcén üzletemberek világának bemutatása kellőképp sablonosra sikeredett, és nem biztos az sem, hogy pont egy ilyen közegből kellett elindítani ezt a történetet. Szerencse, hogy Gore Verbinski nem időzik túl sokat az irodában, hanem gyorsan elküldi Lockhartot Svájcba, és az elcsépelt, egydimenziós főnököket csak a sztori végén hozza vissza.

A svájci szanatórium atmoszférája ugyan nem olyan erős, mint Martin Scorsese Viharszigetében a pszichiátriai intézeté, de ennek a wellness centrumnak is meg van a maga hangulata az Alpok és a festői, ugyanakkor rejtélyes, ködbe és fenyőerdőbe burkolódzó táj miatt. A szanatórium egy aprócska falu melletti hatalmas hegy tetején helyezkedik el, és az egykori kastély pont úgy fest, mint Drakula erdélyi rezidenciája. Ebben a tájban – legyen bár az Alpokról vagy a Kárpátokról szó – mindig ott lappang egyfajta archaikus félelem, valami földöntúli borzalom, mely előtörni készül a fák közül, az avarból vagy letűnt korokból itt maradt épületek kazamatáiból és tornyaiból.

Amit viszont túltolnak az alkotók, az éppen a történet túlzott titokzatossága. Gore Verbinski a kelleténél hosszabb ideig, egészen pontosan a cselekmény utolsó 10-20 percéig visszatartja azokat az információkat, melyek egyértelművé tennék, hol jár a főhős, és miért olyan nagy baj, hogy az intézményben egyre csak marasztalják a betegségtudatban tartott pácienseket és vendégeket. Ez persze egy thrillerszerű, pszichológiai horrorfilm esetében érthető, és mivel végig Lockhart szemén keresztül látjuk az egész cselekményt kibomlani, így végső soron nem szabadna hibaként felróni a titkolózást.

Ám Gore Verbinski A betegség ellenszerét úgy nyújtja, mint a rétestésztát. Másodszor vagy harmadszor is visszarántani a titkokat felderítő főhőst a mélybe még nem gond, hiszen a Viharsziget, vagy akár a dél-koreai Két nővér és A kör-filmek is szeretik ezzel a túlzással fokozni a feszültséget, borzolni a nézők idegeit, kellemes frusztrációt okozva ezáltal a befogadónak. Azonban Verbinski Lockhartja túl sokszor zuhan vissza a tudatlanság állapotába, nagyon későn aktivizálódik, illetve a rendező / író nem volt elég bátor, és nem merte meghagyni teljes passzivitásban hősét (pedig a történet logikája éppen ezt diktálta). Így A betegség ellenszere a cselekmény végére komolyan vehetetlenné válik amiatt, hogy Gore Verbinski ismételgeti a „Lockhart nyomoz – lebukik – balesetet szenved vagy megbüntetik” metódust.

Éppen ezért a cselekmény kuszává, a háttértörténet követhetetlenné válik, ugyanakkor a játékidő végi nagy csinnadrattában a nagy leleplezéskor dühítően triviálisnak tűnik. S tulajdonképpen az is. Ezért szerencsétlen módon A betegség ellenszere hiába épít fel erős atmoszférát és kecsegtet egy sötét mítosz felfedésével, a végső csavar csalódást okoz, és a befogadó joggal teheti fel a kérdést: „ezért a hülyeségért kellett ekkora felhajtást csapni?!”

Pedig amúgy a szanatórium maga tényleg jól kidolgozott. Mindennek alapja az életet adó víz, mellyel kapcsolatban már rögtön balesete után felfedez valami furcsaságot Lockhart. Ami azért is problémás, mert a rehabilitációs foglalkozások többsége is a vízhez kötődik, mely Volmer főorvos és igazgató szerint ősi, különleges forrásból származik, ezért is van gyógyító hatása. Nemcsak meginni lehet, de hatalmas tartályokban különböző fürdőket készítenek belőle a páciensek számára a szanatórium szakemberei.

Tehát a víznek kitüntetett szerepe van a cselekményben, melyet egyaránt lehet természetesen a lélek és a testi-lelki megtisztulás jelképeként is értelmezni. Gore Verbinski ezt a toposzt forgatja ki a cselekményben, és mintegy a vizet teszi meg a horror fő forrásaként – ahogy már azt A körben is láthattuk, melyben a démoni kislány egy kútban leli végzetét, és egy kútból mászik ki. (Egyébként Az egészség ellenszere sok tekintetben A kör-mítoszból is merít.)

S nemcsak a szanatórium, de a karakterek is érdekesek első látásra. Mindjárt itt van Lockhart, a főhős, akivel Gore Verbinski fősodorbeli thriller-horrorfilmhez képest meglehetősen merészen bánt. Lockhart abszolút nem szimpatikus karakter, a feladatot eleve zsarolás hatására vállalja csak el, és elsődleges célja a karrierépítés, melyért bárkin átgázolna. Ugyanakkor Verbinski épp az említett, kulcsfontosságú autóbaleset által ezt a fiatal, életerős, antipatikus figurát kényszeríti arra, hogy lelassítson. Lockhart így a játékidő nagy részében gipszelt lábbal, mankókkal biceg, ráadásul a cselekmény egy pontján kitörik az első metszőfoga, ami miatt pösze lesz, beszéde komikussá válik. S amúgy a karakterhez jól passzol Dane DeHaan fiatal, szinte kamaszfiús arca, mely miatt a megfelelő öltözetben és frizurával elhihető róla, hogy üzletember, azonban ezektől megfosztva, a szanatóriumban ugyanolyan gyereknek tűnik, mint a szándékosan gyerekpozícióban tartott Hannah.

Hasonló funkcióval bír Az egészség ellenszerében az aktív hős kiiktatása, deheroizálása, mint Roman Polanski klasszikusában, a Kínai negyedben, melyben Jack Nicholson magánnyomozója a játékidő nagy részében hatalmas, komikus kötést visel orrán. Mint Polanskinál, úgy Gore Verbinskinél is azért kell a hőst passzívvá tenni a feszültségfokozáson túl, mert így indulhat el a változás útján ez a törtető, felszínes és arrogáns üzletemberfigura. Ezért Lockhart pokoljárásaként vagy inkább purgatóriumaként is értelmezhető Az egészség ellenszere története, mely önvizsgálatra kényszeríti a férfit, akár Pembroke-ot. Lockhart pedig csak úgy válhat ismét aktívvá, úgy lehet ismét ember, ha megérti Pembroke levelét, amelyet a film elején felolvastak: a pénz világa halálos betegség, melyből Pembroke gyógyulni akar.

Ennek lehet katalizátora az említett fiatal lány, Hannah, aki azért inkább sematikus figura. Hannah tipikus titokzatos, lelkileg sérült, fejlődésben visszamaradt tizenéves, aki A kör Sadakojára / Samarájára vagy Stephen King Carrie-jére emlékeztet, azaz meglehetősen sablonosak, kitalálhatók a vele kapcsolatos fordulatok. Viszont érdekes Lockhart és a lány kapcsolata. Főleg, mikor Hannah segítségét kéri a férfi, hogy vigye le a faluba. Hannah persze csak biciklizni tud, így a rozoga kerékpár csomagtartóján, gipszelt lábbal, passzív utasként jut ki Lockhart a szanatóriumból ideiglenesen. S egyébként a férfi kutakodása mellett a lánnyal betérnek egy helyi kocsmába, ahol falusi tizen-huszonéves punkokkal kell közösséget vállalniuk. Tehát Lockhart Hannah révén is visszatér egy sokkal egyszerűbb, bizonyos szempontból tisztább, de legalábbis átláthatóbb szabályokkal rendelkező világba az üzleti élet mocsarából. Innen már van lehetőség tiszta lappal indulni.

Lockhart mellett a másik összetettebb, érdekfeszítő karakter Volmeré, akihez szintén nagyon passzol a megformáló színész, Jason Isaacs arisztokratikus vonásaival, katonás testalkatával. Volmer egyfelől paternalista figura, másfelől a paternalizmus csak egy maszk számára, amivel elfedheti a benne rejlő klasszikus őrült tudós karaktert. Volmer, mint Frankenstein vagy Dr. Jekyll, mer nagyot álmodni, grandiózus tervei vannak, csodálja a bárót, akié a szanatóriumként funkcionáló kastély eredetileg volt, és akit nagy tudása ellenére vérfertőző kapcsolata miatt lincseltek meg a falusiak.

Sokáig teljes mértékben azonosulni lehet Volmerrel, aki sokkal szimpatikusabb, mint az arrogáns és felszínes Lockhart. Sőt, Volmer segíti Lockhartot, látszólag csak a betegeinek él, és szenvedélyes tudósember, kísérleteivel nagy tervei vannak. Gore Verbinski tehát relatívvá teszi hős és antagonista viszonyát, s helyesen Volmernek olyan életigazsága van, amivel a legtöbben egyetérthetünk. Ezért is kár, hogy a cselekmény utolsó harmadában összecsapta Verbinski a lezárást, túl hirtelenné tette a megoldást, ami miatt túl triviálisnak hatnak a magyarázatok. A kapkodó záróepizódok pedig magukkal rántják Volmert is: az intézmény idealista és joviális igazgatója a fináléra sablonossá válik.

Kár tehát Az egészség ellenszeréért, mert bő két óráig ha kicsit kusza, de nagyon érdekes pszichológiai thriller-horror, mely a véres jelenetek helyett a feszült, misztikus hangulat fenntartására és a karakterépítésre helyezi a hangsúlyt. Csak hát mindezt illett volna az emlegetett Másolatok vagy a Kínai negyed mintájára hasonlóan jól kidolgozott jelenetsorokkal zárni. Gore Verbinskiből elfogyott az erő a sztori végére, így ha nem is kidobott pénz és idő Az egészség ellenszere, de könnyen lehet, hogy a vetítés után bosszúsan jövünk ki a moziból.

Az egészség ellenszere (A Cure for Wellness)

Színes, magyarul beszélő, amerikai-német horror, pszichothriller, 146 perc, 2016.

Írta és rendezte: Gore Verbinski

Forgatókönyv: Justin Haythe

Operatőr: Bojan Bazelli

Zene: Benjamin Wallfisch

Producer: Gore Verbinski, Arnon Milchan, David Crockett

Vágó: Pete Beaudreau, Lance Pereira

Szereplők: Dane DeHaan (Lockhart), Jason Isaacs (Volmer), Mia Goth (Hannah), Harry Groener (Pembroke),

Bemutató: 2017. február 16.

Forgalmazó: InterCom

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!