Egy kitelepítés története a könyv alcíme, ám hasonló olvasmánytapasztalataink alapján már előre sejthetjük, hogy a történet legalább annyira szól a múlt után kutakodó unokáról, mint az ábrázolni kívánt eseményeket átélt nagyapáról. A jellegzetes harmadik generációs dilemma - azaz hogy a felmenők élettörténete csak töredékesen áll rendelkezésre, a fehér foltokat az utódnak kell képzeletével és a témáról szerzett másod- vagy sokadlagos tudásával kitölteni - explicit módon is megjelenik a szövegben, amikor a narrátor (ez esetben maga az unoka) a Hamis frank 1927 fejezetben írja, hogy mindahhoz, amit a nagyapától megtudhatott, "hozzáillesztem valahogy, amit történelmi tanulmányokban és anyakönyvi kivonatokban találtam". 

Azonban mégsem egészen szokványos az alapprobléma, mivel a háromszéki földbirtokos nagyapa, Beczásy István korábban maga is megírta a család kitelepítésének történetét (ráadásul kilencvenhét évesen ő maga kívánta az unokának diktafonra mondani életét). Csakhogy ebben a verzióban egyetlenegy nézőpont érvényesül: egy olyan gazdálkodó emberé, akinek minden gondolata a mezőgazdaság körül forog. Beczásy csak a földdel, a növényekkel, az állatokkal foglalkozott, a politikai viszonyok "a legkisebb mértékben sem izgatták", miközben az unoka érthető módon az agrárszakember szakmai véleménye helyett arra lenne kíváncsi, amit legegyszerűbben a történelem személyes aspektusának nevezhetnénk. Azaz, miként éli meg valaki, hogy az élete menetébe egyik napról a másikra ilyen brutálisan beavatkoznak, tulajdonától megfosztják, gyermekeitől elszakítják, sőt még kis híján agyon is verik. Természetes tehát a kíváncsiság bárki részéről, hogy ezt mégis hogy lehet túlélni. (Bizonyos szempontból persze megkapjuk a választ: a nagyapa szerint így, hogy továbbra is azzal foglalkozik, ami életének korábbi szakaszában is a központi szerepet kapta).

Ugyanakkor a regényíró unoka részéről is tapasztalhatunk sajátságos szakmai érdeklődést, hiszen ahogyan a már említett fejezetben szó esik róla, a narrátornak "végső soron politikai alapon" van köze ahhoz, hogy olyan olyan elbeszélői móddal kísérletezik, melyben állatoknak adja át az elbeszélés jogát. Az animal turn jelensége - amellyel Selyem Zsuzsa saját elmondása szerint jelenleg intenzíven foglalkozik - egy tudományos szemléletmódbeli változás, és fontos mozzanata, hogy az ember nem felette áll a természetnek, hanem része annak, vagyis növény, állat és ember egyenrangú. 

E két útvonalon keresztül jut el tehát a regény oda, hogy az egyes fejezetek elbeszélői közt nem csak az unokával, a két nagyszülővel, de állatokkal, sőt, egy esetben egy hemlokfenyő révén növénnyel is találozhatunk.  

Noha bizonyos mértékű antropomorfizáció elkerülhetetlen - ennyiben tehát eleve kudarcra van ítélve a kísérlet, hogy "az állatok nyelvén" beszéljen el egy történetet -, a Moszkvában esik esetében egyáltalán nem arról van szó, mint a közismert állatmesékben, hogy emberi tulajdonságokkal felruházott lények történetén keresztül kapunk egy példázatot az emberről. Az egyes fejezetekben narrátorként felléptetett állatok ugyanis épp azon tulajdonságaik révén tudnak a nagyapa életének egy-egy pillanatáról beszámolni, amelyekben jobbak, ügyesebbek, erősebbek az embernél. Például, hogy egy légy összetett szeme, fürgesége és egyáltalán, repülési képessége által többet képes érzékelni egy népbírósági "tárgyalásból", mint a jelenlévő emberek. Az ágyi poloska elsősorban a (mentálisan is) egészséges emberek vérét szereti szívni, így ő számol be arról, hogy bár a nagyapa már Dobrudzsából (Duna-Fekete-tenger-csatorna) kerül a börtönbe, a vele történtek még nem törték meg. Úgy vélem, a célkitűzést tekintve ez a két fejezet sikerült a legjobban, a többi esetben nem mindig jön át teljesen az üzenet. 

A komor téma ellenére a Moszkvában esik egy könnyed, szellemesen csevegő hangvételű könyvecske. A címe a "megkérdezik a jereváni rádiót" - kezdetű viccekre utal, ezek közül több ügyesen simul bele a szövegbe: "Megkérdezik a jereváni rádiót: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Előbb volt tyúk is, tojás is.", mondja Beczásy felesége, Zina, a Vaskapu 1989 című fejezetben, felidézve, hogy nem szerette, mikor a Duna-deltánál csirkéket kellett gondoznia.

Jól áll a regénynek az itt-ott felbukkanó fölényeskedő hangnem is, ahogyan például a monogámiájukról ismeretes gyöngybaglyok egyik példánya megvetően beszél a Moulin Rouge-ban mulató emberekről, a kutyában pedig - ha explicit utalást nem feltétlenül találunk is rá, de - ott dolgozik a büszkeség, hogy az a fajta hűség, a gazda iránti lojalitás, odaadás, ami rá jellemző, az embereknek ritkán szokott sajátja lenni, különösen nem, ha éppen éjnek idején lopóznak be a gazdához, hogy aztán otthona elhagyására kényszerítsék. Az állatok egyébként humánnak nevezik az embert, előkerülnek a nőstény, hím, sőt, attól függően, hogy milyen állat beszél, a gyerekekre alkalmazott kölyök vagy lárva kifejezések is. 

Ugyancsak érdemes odafigyelni arra, ahogyan Selyem Zsuzsa a mai hétköznapi beszéd egyes tipikus szófordulatait adja narrátorai szájába. "Én is csak enni akarok, mint mindenki. Ennyike." - kezdi elbeszélését az ágyi poloska. Később olvashatunk tőle olyat is, hogy "hagyod, hogy a flow ringasson", vagy felbukkan "a zöld ötven árnyalata" kifejezés. A macska pedig azt mondja: "És a nyár, a nyár, az überoké." (52.) Hasonlóképpen be-becsúsznak a szövegbe itt-ott angol félmondatok - különösen a nagymama egyébként tört magyar nyelvű elbeszélésébe -, ez megint csak a könnyed nagyvilági társalgás érzetét kelti, és izgalmas feszültségbe lép magával az elbeszélt történettel. A figyelmes, efféle játékokra kapható olvasó pedig nem csupán a Kabaré című film mulatóbeli nyitójelenetét fedezheti fel a szövegben, de rábukkanhat még más híres filmrészletre is.   

Így áll össze - és tulajdonképpen mégsem - a nagyapa története, hiszen a sokféle, egymással nem feltétlenül kompatibilis elbeszélő révén megmarad a töredékesség, az egyes mozaikkockák egymáshoz nehezen passzíthatóságának érzete is. A végeredmény egy különös hangulatú, több szempontból is elgondolkodtató könyvecske, mely remélhetőleg megtalálja a többrétegű mondanivalójára fogékony közönségét.