bezár
 

220VOLT

2017. 03. 28.
FŰH #1
Tekerés > Majomplacc (életrajzi töredékek)
Kezdetben volt a házi csokilikőr és a rumpuncs, / az után a fű és a mentatea…  

Szabadka, hetvenes évek > Jefferson Airplane: Surrealistic Pillow

A város központjában gyűltünk össze szombat esténként, és a parkot kerítő, díszes vaskorláton ücsörögtünk késő éjszakáig. A híres szecessziós városháza elől a hatvanas években eltávolították a szentháromság szobrot, de a német megszállók által épített víztároló medencék még mindig ott éktelenkedtek. Ez volt a „majomplacc”, a tinédzserek találkahelye, kicsit távolabb a Népszínházat és Jadran mozit összekötő korzótól, ahol a nagyfiúk vadásztak nagylányokra, és sétáltak velük le-föl, karonfogva. A placcon váltottuk a világot, innét indultunk a házibulikba és terveztünk távoli utazásokat. Az áldott hippi-korszak beszűrődésének ideje volt ez Jugóba, amikor a gastarbeiter szülők által hozott bakelitokon progresszív rockot hallgattunk, nem volt AIDS meg terrorizmus, és szinte, szinte minden lehetségesnek látszott.

Gimista barátaimmal én is ott dekkoltam, az egzisztencialista filozófiáról, az Emerson, Lake & Palmer: Tarkus lemezéről beszélgettünk, és a Tóth Lili fantasztikus didkójáról álmodoztunk. Kezdeményezni nem nagyon mertünk a csajoknál, maximum egy smárolás erejéig, de azért halálbiztosak voltunk magunkban. Ebben a körben jelent meg Ante, aki valamelyik párhuzamos szerb osztályba járt, és már akkor ismert volt extrém művészeti ötleteiről, meg pökhendi modoráról. Kivett a kabátzsebéből egy dohányzacskót, maréknyi kenderrel, és elkezdett dzsointot tekerni. Sokáig pepecselt, fensőséges lassúsággal, majd gyufával rágyújtott, mélyen beleszívott, és azt mondta: Itt van Xanadu legszebb asszonya.

Punk majomplacc (Szabadka, hetvenes évek)

A füvezés hétvégi szórakozásunk része lett, Ante mindig megkínált bennünket. Ő maga termesztette a kelebiai határban, és szobájában a festményei mellett ott lógtak kötegekben a száradó növények. Soha nem kért pénzt, és ez akkor természetes is volt. Szabadka környékén nagyon magas az évi napos órák száma, ütős a vadkender, és a jugók csak a Koszovón át érkező heroin-szállítmányokra vadásztak. Néha-néha azért lecsapott rá a milicija, elvittek mindent, de mivel Ante „kiskorú fogyasztó” volt, mindig megúszta. Az önfeledt mámor pedig, amit mi, szexet és alkoholt alig ismerő kölykök kaptunk, megismételhetetlen és gyönyörű.

Negyedik után, mikor az osztály eldönti, hogy Görögországban lesz a búcsúkirándulás, én váratlanul megmakacsolom magam, és nekivágok egyedül, autóstoppal Indiába. Anyám kétségbe esik, nem enged el, ezért azt hazudom, csak Bulgáriába megyek, a tengerpartra. Niš után Hungarokamion sofőrök vesznek fel, és befizetnek, tudtomon kívül, Edirnében egy kuplerájba. Nem veszem észre a viccet, és eltöltöm életem első és utolsó éjszakáját egy vérmes türkis szajha combjai között. Isztambulban a Londra kempingben szállok meg, nincs sátram, a szabad ég alatt alszom, hálózsákban. A táborban gyülekeznek az Indiába, Nepálba tartó csoportok, esténként megy a gitározás, szívás, lamúr. Megismerkedem egy fiatal angol házaspárral, akik hatéves lányukkal, Tashával érkeznek, egy lepattant VW-mikrobuszban. Hozzánk csapódik még egy amerikai srác, két francia csaj, összedobjuk a pénzünket, nekem 50 márkám van, és elindulunk a vakvilágba

Ken Thorne: Iran (1974)

Az utolsó napon találkozunk két hollanddal, akik Indonéziából jöttek idáig, gyalog. Rettentően soványak, csöndesek. Tanácsokat adnak nekünk, meg egy kiló kendert. Az idősebb szétosztja közöttünk a holmiját, vissza akar menni, valami szerzetes kolostorba. Én öltözet fehér selyem indiai ruhát, hímzett török mellényt és egy poharat kapok tőle. Boldogok vagyunk, tudatlanok. Iránban elkap bennünket egy hosszú esőzés, az autó becsúszik a földút melletti árokba. Nem bírjuk kiemelni, kilenc napig nem jön arra senki. Elfogy minden élelmünk, még az otthoni, megavasodott szalonna is, forraljuk a vizet, csak teát iszunk és szívunk. Hideg van, összebújva alszunk, nem lehet kimozdulni, a ruhánkat, takarónkat átitatja a fű keserű illata. Végül egy távolsági busz áll meg, a helybeliek elszörnyedve tódulnak körénk. A szomszéd faluból küldenek traktort, az húz ki bennünket a sárból.

Magasan a hegyek között tönkremegy a fék, csak kézivel tudunk lassítani. Tom vezet, én fékezek. Félünk, a környéken nem lehet venni semmit, az emberek ellenségesek. Az indulás után húsz nappal valamennyien hastífuszt kapunk. A nyomorúságos falvakban nincs orvos, csak autószerelő és kocsmáros. Véreset hányunk és székelünk, mindenki nagyon lázas és gyenge. Nyers kendert rágunk, ami enyhíti a betegséget, azonnal kiüt. Tania zokog a kislánya miatt. Visszafordulunk, Teheránban kapunk gyógyszert. Pár napot maradok még Isztambulban, aztán stoppolok Belgrád felé. Későnyári hajnalban érek haza, nem ébresztem fel anyát. Olyan piszkos és fáradt vagyok, hogy az előszobában alszom, a padlón.
 

Ante Vukov (Szabadka, 1996), Polaroid: Triceps


Most, eszembe jut Ante egyik korai verse, amit az „álom lépcsőin” írt, a gyötrő vágyról az elérhetetlen után, mikor lángot vetett testünk és szikrát szórt agyunk, mikor tizenhét évesek voltunk…


Ante Vukov
KASTÉLY

Megyek.
És visszatérek a te
földiepres kertjeidbe.
A kastélyodba.
Vészjósló, szépséges és sötétlő.

Az ajtókon.
Karvaly és karvaly. Őrök.
A tornyokban.
Trombiták és kostülkök.
És visszatérek.

Megérkezem a te
istállóidba és lakosztályaidba. A kincstárba.
Paripámat
lakomaasztalodhoz engedem.

A kutakat drágaságokkal töltöm.
Árnyasak és szárazak.
Zuhanok.

A nevetés lépcsőin lefelé.
Palánkok nélkül.
A csiga házának belsejében.
Repülök.

(Triceps fordítása)


Szerb szavak
Jelen = Szarvas sör, pivo, žene i rakendrol
Jadran = Adria mozi, bioskop vremena
Milicija = rendőrség, nikad ne udara

Szereplő személyek
Ante: Ante Vukov Lupus (Szabadka, 1955–2012): horvát avantgárd költő és képzőművész.


KATTINTS A KÉPRE, ÉS HALLGASS KÖZBEN ZENÉT!
 

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés