bezár
 

220VOLT

2017. 04. 02.
1970 – Like a rolling stone
Tartalom értékelése (11 vélemény alapján):
Nem tudjuk még, hogy ezt is Dylan írta. Mi a zseniálisan durva verzió miatt Hendrixnek tulajdonítjuk. Sőt: elsősorban nem is a dalcímet, hanem a londoni vadkutya-banda nevét halljuk benne. A matekfüzetemre átlósan keresztbe fel van írva, nem, nem írva, rajzolva, vésve, golyóstollal, vastag testű, kalligrafikus, árnyékvető óriás betűkkel: Let’s Spend The Night Together. Mintha tudnám, mit jelent. Tudom, mit jelent. Ezerkilencszázhetvenet írunk.   (a képekre kattintva indul a zene)

A nagy rock-évtized nyitányán indul kamaszkorom.

1970 szeptemberében középiskolába kerülvén, málé kis gólyákból alig pár hónap alatt belevaló hetvenesévek-beliek leszünk. Mire az első osztály végére beavatódunk budai protokollgimnáziumunkba, és azzal egyenesen együtt korunk Kádár-kádertársadalmának kiábrándító hierarchiájába, ennek mintegy keserves jutalmaképpen megkapjuk az első osztálykirándulást. De addigra már a negyvennégy kölyökből – tíz fiú, harmincnégy lány – páran a korabeli ellenállásnak valamiféle kalandvágyó szimatolói-kóstolgatói vagyunk. Ki-ki a maga hátterével, ki-ki a maga találta lázadásformával, amiben még nyilván a zene az első, meg a friss lendületű impertinencia, a jó helyre odapöccintett éles kis frappáns válaszok. De ha akármivel is, mind elég pimaszul hangoskodunk-zörgünk: a kamasz csattan, pattan, kicsapódik a szélre, kiabál, újra felkapja az ellenár, a másiknak koccan, röhög, hörög, továbbpörög. Mint a gördülő kő.

Nem tudjuk még, hogy ezt is Dylan írta. Mi a zseniálisan durva verzió miatt Hendrixnek tulajdonítjuk. Sőt: elsősorban nem is a dalcímet, hanem a londoni vadkutya-banda nevét halljuk benne. A matekfüzetemre átlósan keresztbe fel van írva, nem, nem írva, rajzolva, vésve, golyóstollal, kalligrafikus, vastag testű, árnyékvető óriás betűkkel: Let’s Spend The Night Together. Mintha tudnám, mit jelent.

Tudom, mit jelent. Ezerkilencszázhetvenet írunk. Kezdődik a XX. század szabadságra legszomjasabb, az időt leginkább sürgető, mégis legszürkébb, leghosszabbra nyúló dekádja. Az álmodó évtized. Előző kalodáimból kiszabadulva, most boldogságomban nagyon kisgyerekesnek ítélem – pedig mennyire nyersen vad volt! – az általános iskolás bandámat. Legsajátabb szellemi közegembe való hazatalálásnak tűnik, hogy végre gimnazista vagyok. Hiszen tavasszal, ’71 márciusában már tizenöt éves leszek – és már most szabadabb vagyok, mint eddig bármikor az iskolában: gondolkodhatom, értik, írhatok, díjazzák. Az illúziót persze nagyban növeli, hogy fantasztikus magyartanárt kapok: a „Nagyklárit”. Klári velünk kezd – ha 8 évvel lehet idősebb nálunk. Komoly kontya van, szemüvege, szép anyás nagy mellei a kinyúlt sötéttürkiz bordás garbója alatt. Egyszer, sokkal később látom viszont ugyanígy mindezt együtt – külsőre szinte pontosan ugyanígy: Gothár Megáll az idő-jében, a Lívia tanárnő alakjában. Még a vékony-ideges férj, Bandi alakja is ugyanaz – leszámítva, hogy ez a mi Bandink, bár kiváló mérnök, sohasem volt káder. A Nagyklári nem forradalmár, inkább intrikus kétkedő. De nekem épp így jó. Sosem lesz a hősöm, sem ifjú pótanyám: a magyartanárom lesz, és az is marad. Annak viszont jóval nagyobb tudású és szélesebb látókörű, mint a középiskolás fok. Kritikusan, némileg hitetlenül, fanyar iróniával hűtve támogat minket keveseket, akiket kell, innentől négy éven át minden kísérletünkben, amit csak kitalálunk.  

Bandi és Nagyklári

Bandi és Nagyklári

Amint eme első tudatos én-korszakomban valamelyest elhelyezkedem, úgy döntök, kedvemre be is rendezkedem benne. Van már ellenségem: az egész létező szocializmus, referenciamezsgyém: a magyartanárom által közvetített szellemi közeg, saját szférám: a folyvást micimackósat játszó kölyökhad, ami nem az én szintem, de kellemesen vesz körül, mint a finom langyos víz. Mindehhez az első év végi, májusi osztálykiránduláson – de korántsem hideg fővel, hanem a szellemi közösség megtapasztalásától feltámadt erős szeretetből – megválasztom Legjobb Barátnőmnek a legagyalósabb lányt, hogy a mítosznak megfelelően egyenrangú felem is legyen, méltó szellemi társam, életre-halálra.

Legjobb Barátság, 1971 esős májusa, Szeged

Legjobb Barátság, 1971 esős májusa, Szeged

Lassan összeeszkábálódik körém az a kis obligát, szedett-vedett csoportocska is, az alkalmi véd- és dacszövetség, amire az embernek állítólag szüksége lehet – vagy ha nem, hát beválasztják oda e nélkül is. Első osztály végén már ez a más-más nyitásra nyíló, de nyiladozó agyú, több infantilis és két koraérett tagját valami pionír zaggyal furamód összefogó bagázsunk lép ki a gimi kapuján a ’71-es nyárba. Középütt a Legjobb Barátnő, a legkevésbé idealista, de a leginkább tettetett cserkész, s vele én, a legidealistább, de legkevésbé sem cserkész. A többiek őszinte, lelkes kiscserkészek, akikkel mi ketten – a Legjobb Barátnő mint Főnök, én meg mint Varázsló – próbálunk mindenféle páros és páratlan szemű törzsi hálót fonni, hogy aztán ezt toldjuk-foldjuk, gyűrjük-mossuk, bonyolítsuk mind az érettségiig, míg az összes vékony kis szálakat szét nem foszlatja az Élet Tengere.

Addig azonban inkább a folyó dobál minket: a Duna nejlonszürke háta. A partjain ide-oda gördülő kövekként élünk Budapesten, teli van velünk a város, főleg persze a budai rakpart. Valahogyan minduntalan odakerülünk a szürkearcú rendőrök belénk botló lába alá – nehezen tűrik. Túl feltűnő a különbség, sosem volt még ekkora. Hisz a kölykök tegnap még magázták a szüleiket – most meg tessék, a lányok is ezekben a vastag kék vászon cájgnadrágokban, ezekben az amerikai tehenészgatyákban járnak, meg a lehetetlen nemtelen kockás ingekben, és a mellüket lelapító dzsekikben, s a fiúknak is a vállukat veri a zsíros hajuk. És mindjük szájából lóg a cigaretta. És nemre való tekintet nélkül üvöltetik a zenéjüket. Még egy év, és megfogalmazódik a Nagy Generációs Szakadás minden tétele, benne, akkor már, az a valami több is, a koraszülött korosztályi forradalmi csíra kicsi élő pirosa, amit azonnal lekennek a negyedszázada bevált vastag pvc-szürkével.

Bem rakpart, 1970

A budai rakpart, 1970

De az én életemben ezen a tavaszon még egyszer elszelídülnek a dalok: a Rolling vadkutyái és a Zeppelin oroszlánjai egyelőre visszahúzódnak őszintén barbár gyerekkorom magam mögött hagyott sötét barlangjaiba, és én, életemben először és utoljára, a széplelkű kamaszfilozofikusságnak áldozok egy rózsaszín félévet. Mikor már egészen belemerülök a Legjobb Barátság legendájába, elhagyom érte a lükén útkereső, kissé faragatlan, kissé bárdolatlan, tőlem idegenül radikális szocreál csajhaverjaimat, el a Zeppelint, az I Can’t Get No-t, az utcai faltámasztást. Helyette véghetetlen agyalásokba bonyolódom Legjobb Barátnőmmel az élet értelméről, amik mögül egy percre sem maradhatnak el új kedvencemmel közös kedvenceink, a Beatles csodálatos tercei, Paul túlcsurgó édesméze, John kaparó keserűje, George félrehúzott szájú rekedt szólama, meg a Ringo pattogóskavics-dobolása. 



ITEM MCMLXX

ki itt belépsz az örvénylésbe lépsz be
mint életkorod s a korszak teszi:
elragad és nyomban lehúz a mélybe
hogy egy rövid év csak s máris dobja ki
új lényed készre érlelvén a korra
kicsépelvén minden illúziót
minden hajlamot kompromisszumokra
a sejtekből s az alkalmazkodót
az inakból – az még egyelőre kétes:
szétesik-e vagy épp így lesz életképes

nyomtat

Szerzők

-- Falcsik Mari --


Más művészeti ágakról

Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója
Tóth Kinga AnnaMaria sings/singt/énekel című kötetének bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés