bezár
 

színház

2017. 04. 07.
Meccset játszva
Viripajev a Rózsavölgyiben
Ivan Viripajevtől a Részegek című darab a Nemzeti Színházban több, mint furcsa. Profizmus, tehetség, de mintha valamiféle trendi szektás találkozón vettem volna részt, ahol suba alatt a lelkemre pályáznak. Még a nézők is csupa egyformán hitgyülisnek kinéző, jól fésült fiatalok voltak: ha a kifigurázás volt a cél, miért nem vette a lapot a közönség? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek után nem előítélettel ültem be az író egy másik darabjára, az Illúziókra a Rózsavölgyi Szalonba, a székesfehérvári Vörösmarty Színház vendégszereplésére. Nem voltak illúzióim. És jól megkaptam újra: ne légy előítéletes!

Elsőre a díszlet lep meg: méteres teniszpálya illúzióját kelti az optikai csalódásnak köszönhetően, valójában minigolfozásra lenne alkalmas. Tíz perc után egyre jobban csodálkozom, hogy hiába a pálya, a sportolójelmezek, tenyeresek, fonákok és szervaröpték, izzadás és lihegés, az egésznek semmi köze a teniszhez. Ez is jó! Aztán van maga a történet, amiből kiderül, semmi és senki sem az, aminek és akinek látszik. Meg vagyok vezetve – már megint! Másik optikán át nézem az előadást.  

Meccset játszva, mímelve két ismerős házaspár tagjai emlékeznek vissza monológokkal elmúlt ötven évükre. A férj vagy a feleség halálos ágyán házastársaik végre őszinték lehetnek egymáshoz. Egymás után halnak meg, „a végén csak egy maradhat” – mintha a Tíz kicsi néger groteszk változatát látnám. Tóth Ildikó Sandraként erősen (és kimelegedve) kezd, felidézi beszélgetését férjével, Dannyvel, aki őt látszólag nagyon szerette, aztán azt, mikor férje halálos ágyán megvallja, hogy legjobb barátjába, Albertba volt igazából szerelmes. A legjobb barát is odavolt a nőért, de leplezte – nem tudtak egymás vonzalmáról –, ám Albert is bevallja haldokló feleségének, Margarite-nek, hogy kit szeretett. Lehet követni? Most jön az, hogy a másik feleség pedig férjének barátjába, Dannybe volt szerelmes. Páros teniszmeccs, itt az a játszma, hogy légvárakat építenek.

Egymás szomszédjai, sok időt töltenek együtt, mégis mindnyájuk egyedül van az érzéseivel. Magányosak, boldogságuk látszat. Albert gyerekként is zárkózott volt: ufót látva nem merte elmondani, senki nem hitt volna neki, csak felnőttfejjel, avatja be Sandrát a titkába. Danny egy ausztráliai nyaraláson érzi magát elszigeteltnek: egy tengerparti sziklán (óriás teniszlabdán) megtalálja tökéletes helyét a világban, ám Sandra nem érti meg: ő közben egy rózsaszín csíkot kémlel az égen. Az ehhez hasonlóan játékos jeleneteknek és a szerelemmel kapcsolatos optimista közhelyeknek köszönhetően reményteli az üzenet: a mindennapi drámák és az elkerülhetetlen elmúlás ellenére sem elviselhetetlen az élet.

A szerelem bonyolult ugye, a szeretet is az lehet, és ezek keveredhetnek. Mikor s hol megy át egyik a másikba, ilyesmi kérdések merülnek föl, miközben – túlzottan is – szabad folyást engednek az érzelmeknek. Egyre csöpögősebb szövegek követik egymást, egyre jobban folyik a játékosokról az izzadtság. Ahogy a jó teniszező menti meg a vonalon belül a labdát, a rendező Hargitai Ivánnak sikerül azért megmentenie a drámát. Angolszász területeken egy love-val elintéznék a témát: itt és most az előadás terjengősen érzelgős, a már-már erőltetett lelkizés miatt került át a „nagyon jók” kosárból a „jók” közé. Ha nem látom az említett Részegek lelki manipulációját, a jobbak közé sorolom ezt a produkciót. (Előbbit a Katona József Színház is műsorára tűzte, ráadásul a Nemzetivel majdnem egy időben, kíváncsi lennék arra az interpretációra, ahogy arra is, miért kaptak rá ennyire Viripajev munkáira.)

A mérkőzésen a nők játéka eredményesebb a férfiakénál. Tóth Ildikó remekel, visszafogott, mégis kemény, végig egyenletes teljesítményt nyújt, „ütései” pontosan helyezettek. Varga Mária is odateszi magát szívósságban és precizitásban. Párjaik begyűjtenek néhány hibapontot, de a sportos Hirtling István így is hiteles a vonzó és megértő férj szerepében. Debreczeny Csaba pedig a laza, félénk, játékos énjét vette elő az esendő karakterhez. Ezt egy vicces szövegfelejtéssel is megfejelte, de még ez is passzolt Danny jelleméhez.

A produkció erősségét az aprólékos kidolgozás és a szokatlan teátrális megoldások adják, beleértve a monológokra épülő szövegmondást. „A monológot elmondó személy ravaszsága abban rejlik, hogy a színfalak mögött lévő szereplőt ugyanolyan elevenné varázsolja, mint amilyen eleven ő maga a színpadon” – írja Eric Bentley A dráma életében. A káprázat és a valóság folyamatos dinamikája garantálja a nézői figyelem fenntartását – Viripajev kiválóan megteremtette a maga illúzióját, és a rendező nagyszerűen színpadra alkalmazta. A két alkotást elnézve bajban vagyok az íróval, véleményem két szélsőség között ingadozik –, kellene egy harmadik, hogy helyére kerüljenek a dolgai.

 

Ivan Viripajev: Illúziók

(Fordította: Kozma András)

 

Szereplők:

Varga Mária

Hirtling István

Tóth Ildikó

Debreczeny Csaba

 

Mozgás: Blaskó Borbála

Jelmeztervező: Kárpáti Enikő

Díszlettervező: Magyarosi Éva

Zene: Dobri Dániel

 

Rendező: Hargitai Iván

 

A Székesfehérvári Vörösmarty Színház és a Rózsavölgyi Szalon koprodukciója

Rózsavölgyi Szalon, 2017. március 3.

 

Fotó: Gergely Beatrix

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés