bezár
 

zene

2017. 04. 10.
Göndör sziluett
José González koncert, Budapesti Tavaszi Fesztivál, 2017. április 4.
Apró, színes labdák ezrei pattognak le San Francisco dimbes-dombos utcáin, miközben kellemes gitárzene és mára már összetéveszthetetlen énekhang szól. Ez bizony José González, az argentin származású, angolul éneklő, keveset beszélő svéd indie-folk énekes, aki most egy szál gitárját kísérte Budapestre.

Azért van abban valami végtelen abszurditás, amikor az ember a Kossuth téri rendőrsorfal mellett elsétálva, adrenalindózisát, tehetetlen dühét és kiszolgáltatottságát negligálva, de legalábbis negligálni próbálva érkezik meg a harmónia és a béke nemzetközi nagykövetének, José Gonzáleznek a koncertjére.

De hát a Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezői aligha tudhatták volna előre nem is sejthető politikai eseményekhez igazítani a koncertek időpontját, így nem csak elfogyott a jegyek mindegyike, de szépen meg is telt csukott szemű, fejüket lágyan ringató rajongókkal az Akvárium NagyHall-ja.

José González

Ehhez képest már-már forradalmi volt megérkezni a koncertindító How Low akár politikai üzenetként is értelmezhető kezdősoraira:

How low are you willing to go
Before you reach all your selfish goals?

(Milyen mélyre vagy hajlandó süllyedni
Mielőtt elérnéd önző céljaid?)

Pedig José Gonzálezt elsősorban nem a tartalma miatt hallgatjuk, legalábbis azt sejtem, hogy az ő esetében a kellemes gitárharmóniák, a különleges, több szólamúnak ható ének jóval hangsúlyosabb, mint maga a szöveg. De hát úgy tűnik, itt is érdemes belenézni a sorokba, hogy végképp egyértelmű legyen, hogy egyrészt a küllem nem ugyanaz, mint a jellem, másrészt hogy a cukin megénekelt nyomasztás sokkal nagyobbat szól, mint a nyomasztóan megénekelt cukiság.

Elköszön

De hát mit tegyünk, José González tényleg cuki, már közel négy éve is megírtuk róla, amikor Junip nevű indie-együttesével érkezett Magyarországra. Azóta pedig volt már a Szigeten is, most pedig már három albumos előadóként érkezett ide.

Ami tizenkét-tizennégy év alatt azért nem igazán tűnik túl nagy teljesítménynek, de ha ehhez hozzáadjuk a két Junip-lemezét is (Fields, 2010 és Junip, 2013), akkor azért kijön a 2-3 év/album tempó, ami egyáltal nem rossz, de még így is éppen elég volt közel 70 perc arra, hogy nagyjából bemutassa a teljes repertoárját.

Elhangzott persze a két, talán legnépszerűbb, egyébként feldolgozás-dala, a Teardrop a Massive Attack-től és a Heartbeats a The Knife-tól, a svéd kortárs elektroduo-együttestől, de persze volt itt Crosses és Cycling Trivialities is és a hatalmas tapsot kapó With The Ink of a Goast, de játszott egy Junip-dalt is, a Line of Fire-t és a Red Dead Redemption című film egyik betétdalát, a Far Away-t, illetve további 10 dalt nagyjából egyenletesen eloszlatva a Veneer (2003), az In Our Nature (2007) és a Vestiges & Claws (2015) című albumairól.

És bár JG szólóban kiművelt stílusa aligha fér össze a vad színpadi jelenléttel, és guszta is volt a minimalizmus, de az énekes múltjában azért ott a hardcore punk (sajnos erről hanganyagot nem találtam), szóval azért valami aktivitás talán belefért volna. Mondjuk néha a köszönöm, a köszönöm szépen és a thank you-n túl is mondhatott volna valamit.

De az igazi baj nem is ez volt a koncerttel. És ami baj volt, az sem olyan igazi és komoly. Mindössze arról van szó, hogy mivel Gonzálezen kívül más nem volt a színpadon, ő pedig elég jól bírja a hangját és hangszerét, ezért egy album-minőséget hozó, széken ülő, göndör, gitározó, különböző színekben úszó Gonzálezt nézhettünk.

Színpadkép

Persze komoly teljesítmény ugyanazokat a harmóniákat hozni, mint lemezen, de azért egy koncerttől az ember azt is várja, hogy neki szóljon, és hogy lásson-halljon valamit, amit otthon cd-n vagy youtube-on nem. Szóval a koncert bőven a komfortzónán innen lévőnek tűnt, de ez talán nem is volt baj, így legalább mi is tudtunk kicsit befelé figyelni a koncert alatt. Bőven volt mi elől ide menekülni és itt kicsit megnyugodni.

Szóval 70 percnyi béke szökött Budapestre, s ha a koncert nem a gödör vize alatt, hanem egy naplementében úszó tisztáson zajlott volna, akkor bizonyára lepkék és kisebb madárkák ültek volna meg González göndör fürtjein, galambok a gitár nyakán, és talán még a szarvasok is felhagytak volna egy-egy pillanatra az évszaknak megfelelő tevékenységükkel, hogy átadják magukat a nyugalomnak.

 

(A fenti koncertkritika nem jöhetett volna létre a Budapesti Tavaszi Fesztivál nagyvonalúsága nélkül. A koncerten készült képek Hegyi Júlia Lily hozzájárulásával kerülhettek a cikkbe. Ezúton is köszönöm mindkettőt. A José González-képet innen töltöttem le - SzD.)

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés