A bemutatón összegyűlt tömeg is jelzi a vállalkozás fontosságát. Kemény az egyik legmarkánsabb véleménynyilvánító irodalmi, irodalompolitikai, és sokszor közéleti kérdésekben az utóbbi 15 évben. Bár nyilván tiltakozna az efféle megjelöléstől, de sokak számára ő az iránytű, s annál hitelesebben képviseli ezt a szerepet, hogy alkatilag nagyon is távol áll tőle a megmondó szerep.

Fehér Renátó jó kérdezőnek bizonyult: bár a kérdések egy részét egyeztették a beszélgetés előtt, de akadt pár váratlan is köztük, ám nem csak ennek volt köszönhető a kérdező és a megszólított valódi dialógusa. A Lúdbőr szövegeiben Adytól Szókratészen át a 68-as Nagy Generáció újragondolásáig jutunk el, s eközben kirajzolódik egy olvasó író háttérországa is, ötven szerzőn (és még több, csak sejtetett néven, szövegen) keresztül.

Fehér Renátó kiemeli az ötven szerzőről (ötven pillérről) szóló kisesszét, ahol a nevek válogatásában Sipos Balázs volt Kemény segítségére, s bár így sokan kimaradtak a fontosak közül, de a szűkítés, az újabb és újabb szelektálás során talán a legmeghatározóbbakra került a hangsúly.

Volt-e olyan vers, amit valamiféle kutatás előzött meg? – kérdezi Fehér. Ennyire direkten ilyesmi talán csak egyszer fordult elő, válaszolja Kemény, a Káin-versek írásakor, de mivel évtizedek óta professzionális olvasó, vagyis nem csak a saját kedvéért olvas, hanem recenziót, fülszöveget, esszét ír mások könyveiről, igazából nem sokszor tud csak a szöveg öröméért könyvet venni a kezébe. Kemény jegyzetelős olvasó, ezen felül egy időben az ÉS Követési távolságának, majd a Litera 2flekken sorozatának rendszeres írója – s ezek a jegyzetek, szövegek álltak össze a kötetben valamifajta korrajzzá, egy kor lenyomatává is.

Kemény már a borítóval pontos iránymutatást ad: az ott szereplő fotó – Bartis Attila képe – 1989. október 23-án délután készült, a Parlament előtt, a Duna felé vezető lépcsőkön. Hová jutottak ezek az arcok, mi lett ebből a generációból és az őket követőkből? A 89-es korszakhatárt további fontos mérföldkövek követik: a Kemény szerint nagyjából 2006-ra tehető nagy szakadás, amitől kezdve gyakorlatilag fokozatosan távolodik egymástól az ország két fele, vagy a 2014-es „nagy pánik”, amikor azzal kellett szembenézni, hogy a fiatalok tömegesen mennek máshova, s az ország szép lassan megfosztódik egy teljes generációtól. Ez utóbbival kapcsolatban megjegyzi, hogy a pánik mostanra elmúlt, vagy enyhült, talán mert hozzászoktunk a távolsághoz, illetve sokan visszajöttek azok közül, akik egy időre elköltöztek. Nem keserű szónoklatokról, vádaskodásról van szó a beszélgetésen – és a könyv esszéiben -, inkább a rétegek óvatos lefejtéséről. Hogy mennyiben felelős a mai állapotokért a 68-asok kitüntetett generációja, hogyan keresi a helyét a náluk eggyel fiatalabb nemzedék, és mi az egyén feladata, felelőssége a társadalommal szemben. Nem az aktuális harcmezőn járunk: Szókratésztől Thor Heyerdahlon át Dänikenig jutunk a beszélgetés során, a kötet fülszövegét író Kemény meghatározása szerint az esszékben szó esik „költőkről, versekről, irodalomról, művészetről. És történelemről, politikáról, jövőképről, kivándorlásról. Szabadságról és egyenlőségről, fantasyről és sci-firől. Magyarországról és Európáról. Zrínyi Miklósról és Rejtő Jenőről. És egyéb összetartozó dolgokról.”

Fehér Renátó két „démont” figyelt meg a szövegekben: egy, a Kedves Ismeretlenből ismerős Pataira hasonlító alakot, a kötet „Szókratészát”, fanyalgó, kritikus figurát, és a 30-as szakállas karakterét. Kik ezek a figurák? – kérdezi Keménytől. „Szókratész” egy számára nagyon fontos alak – „aki engem nagyon mélyen frusztrált, ahogy valószínűleg én is őt”, s akinek a nevét nem árulja el, de fiatalkorának meghatározó élménye, ahogy ízekre szedi az egyik írását – vélhetőleg jogosan. A 30-as szakállasoknak nincs konkrét modellje, egy egész csomó emberről van szó rajtuk keresztül: a már említett 68-asokról, a világszerte irigyelt és kivételezett nagy generációról, akik közül azonban sokan mára nagy öregekké merevedtek. Általuk „folyamatosan meg volt mondva a tuti, pozitív értelemben, de mégis frusztráló módon. Az én generációm elmenekült a szellemi életből a politikába. Mi adtuk a legtöbb minisztert, államtitkárt. Elég baj az" - teszi hozzá egy félmosollyal.

Az értelmiségi szerep nyomasztó felelősséggel jár, hiszen ellenérzéseket is kelt a kívülállókban – ilyesmi vezetett Trump megválasztásához is, s ezzel a nyomással-nyomasztással a következő korszak már nem nagyon tud mit kezdeni. Ahogy a zárásként felolvasott szövegből is kiderül: nehéz a tudományos-objektív szent őrülete (Thor Heyerdahl) és a kalandos-fantaszta ámokfutó (Erich von Däniken) között belőni a helyes utat. Minden remény megvan rá, hogy a Lúdbőr szövegei segíthetnek a tájékozódásban.

Fotó: Bach Máté