Segges poénoktól társadalmi problémákig / Dario Fo darabja a Teatro di Romában / PRAE.HU

Két hónapja vagyok Rómában, és rengeteg színházi szakembertől hallottam, hogy az olasz színház sok problémával küzd. Legutóbb például Davide Carnevali drámaíró, aki a Fabulamundi nemzetközi projektjében a fiatal olasz drámaírókat reprezentálja, mesélt erről sokat egy dramaturgia-workshop keretében: kevés a pénz, még kevesebb a fix állás, pozíció, szintén kevés a néző, és a színház általában ignorálja az aktuális problémaköröket. Utóbbi alól üdítő kivétel a Teatro di Roma, ami az egyik olasz nemzeti színház – itt ugyanis olyan darabok (is) színpadra kerülnek, amik például háborúval, menekültekkel és meneküléssel is foglalkoznak, mint például Edward Bond Learje vagy Olivier Kemeid Aeneis-átirata.

Ennek ellenére eddig egyetlen olyan előadást sem láttam itt, amire bárkinek azt mondtam volna – igen, na ezért megéri ide utazni. Egészen a színház iskolájának (ami egy, a nemzeti színházakra vonatkozó törvény következtében létrejött, igencsak friss intézmény már diplomás, 35 éven alatti színészek számára) bemutatójáig, melyre a Teatro di Roma Teatro India nevezetű helyszínén került sor.

Bár a diákoktól sok panaszt hallottam a szervezetlenség, fejetlenség és hasonlók okán, valamint legtöbbjüket bevallottan (és érthetően) nem is annyira az iskola, hanem a lehetséges kapcsolati tőke érdekli, eddigi tapasztalataim alapján remek lehetőségeket kapnak. Korábban írtam Oskaras Korsunovas litván rendező workshopjáról, melyen az UTE tagszínházainak fiatal, kiválasztott színészein kívül a Teatro di Roma növendékei lehettek résztvevői. Ezen túl most például zajlik egy, az Aeneis-bemutatóhoz kapcsolódó munkafolyamat, melyben a növendékek fiatal migránsokkal együttműködve keresik azt a (színházi) nyelvet, amivel júniusban kilenc napon át járják majd a város külső kerületeit, hogy megmutassák azoknak, akik a legjobban félnek a menekültektől (többek között egzisztenciális okokból), hogy kiket is rejt ez az összefoglaló és manapság sok helyen megbélyegző név.

De most vissza az előadásra! Massimo di Michele már a Korsunovas-workshop előtt is dolgozott néhány hetet a kiválasztott tíz növendékkel – ennek keretében főleg mozgásos feladatokat hajtottak végre, gyakoroltak. Dario Fo színházi nyelvéhez ugyanis ez is szorosan hozzá tartozott és tartozik, hiszen gyakorlatilag egy új színházi hagyományt teremtett rendezéseivel, írásaival, munkásságával. A próbákon a későbbiekben is nagy szerep jutott a mozgásnak, az erőnlétnek – szinte minden alkalom előtt komoly bemelegítéssel, gyakran edzéssel kezdtek: fekvőtámaszokkal, futással és erőnléti, valamint táncos gyakorlatokkal.

Az előadás kezdete is a fizikai színház nyelvén fogalmaz – a diákok például egy, az improvizációikra épülő koreográfián keresztül fogalmazzák meg, mit is jelent belehalni a munkába (ezúttal elvont értelemben, például a monotonitás által).

A darab alapvetően egy színház a színházban helyzetet tár elénk. A szereplők már nem tudják, hogyan hívják fel a hatóságok és a kormány figyelmét problémájukra, jelen esetben a munkahelyi halálok számára. Túl a tüntetéseken, sztrájkon és minden lehetőségen, úgy döntenek, új dologgal próbálkoznak: egy színházi előadással. Az előadás pedig mi másról is szólhatna, mint „kedves” főnökük temetéséről, ezáltal haláláról…

Az alaphelyzet mélységesen szatirikus, a szerepek egytől egyig karikatúrák, a dühkitörésektől fulladozó özvegytől kezdve a butácska, de jóakaratú amerikai orvoson át a homoszexuális hajlamokkal küzdő papig. A közönség dől a nevetéstől, a kormány tagjai is megjelennek (majd néhány szelfi és semmitmondó megjegyzés után le is lépnek), a humor és a játék mindent felülír egészen addig a pillanatig, amíg a színészek ki nem mondják: ez nem játék, az előadásban elhangzó minden adat, mint például hogy kétóránként meghal valaki a munkahelyén, valós.

Erős anyag maga a dráma is, ízig-vérig olasz, helyt ad a commedia dell’arte hagyomány által megkövetelt poénoknak, improvizációknak, tele van az olaszoknak ismerős, aktuális és viccesen megfogalmazott utalásokkal. Massimo di Michele rendezése azonban olyan színházi nyelvet rak a néző elé, hogy még akkor is nevetve-töprengve nézi végig a hetven percet (a remek átdolgozás következménye), ha nem feltétlenül ért mindent, ami a színpadon elhangzik. A kezdő, pop zenére „eljárt” koreográfia párja zárásként egy érzékeny, lírai kettős Arianna Pozzoli és Federico Benvenuto előadásában, ami akár egy kortárstánc-produkcióban is megállná a helyét. Közben az előadás tele van tűzdelve különféle poénokkal, például a közepén a szerető egyszer csak popdívaként jelenik meg előttünk, végigtáncolva (a többiekkel együtt) egy teljes videoklipet, majd belépője után, még mindig egy díva mosolyával, felolvassa a jelentést az elmúlt órában történt balesetekről. A karikatúra-karakterek minden egyes mozdulata, grimasza hajszálpontosan kitalált és begyakorolt, ide értve a címben említett „segges” vagy ez esetben is inkább „szellentős-poénra” épülő jelenetet is, melynek lényege, hogy vajon honnan jön a szag, s hogy mikor marad már abba, a közönség pedig végigröhögi a grimaszoló, fulladozó színészek minden mozdulatát.

Az előadás legkiemelkedőbb jelensége ugyanis a színészi jelenlét – a színészeké, akik végre ott vannak, ahol lenni akarnak, a színpadon, ami most az övék, ők pedig ezt láthatóan mélységesen élvezik és tisztelik. Minden figyelmüket, erejüket ebbe a hetven percbe összpontosítják, irtózatos energiával, koncentrációval vannak jelen, és jól láthatóan olyan játékörömmel, ami a nézőket is magával ragadja.

Dario Fo: Il funerale del padrone

a Scuola di Teatro e Perfezionamento Professionale del Teatro di Roma színészeivel:

Antonio Bannò

Dario Battaglia

Federico Benvenuto

Luisa Borini

Edoardo Coen

Mariasilvia Greco

Alessandro Minati

Arianna Pozzoli

Silvia Quondam

Fabio Vasco