bezár
 

színház

2017. 05. 11.
Segges poénoktól társadalmi problémákig
Dario Fo darabja a Teatro di Romában
Adott egy probléma: Olaszországban kiemelkedően magas a munkahelyi balesetek és az ebből következő halálos áldozatok száma. Hogyan lehet ezt úgy színpadra vinni, hogy az egy otthonról nehezen kimozduló közönség számára is érdekes legyen? Pontosan úgy, ahogy Massimo di Michele megrendezte Dario Fo szövegét a Teatro di Roma színészhallgatói számára.

Két hónapja vagyok Rómában, és rengeteg színházi szakembertől hallottam, hogy az olasz színház sok problémával küzd. Legutóbb például Davide Carnevali drámaíró, aki a Fabulamundi nemzetközi projektjében a fiatal olasz drámaírókat reprezentálja, mesélt erről sokat egy dramaturgia-workshop keretében: kevés a pénz, még kevesebb a fix állás, pozíció, szintén kevés a néző, és a színház általában ignorálja az aktuális problémaköröket. Utóbbi alól üdítő kivétel a Teatro di Roma, ami az egyik olasz nemzeti színház – itt ugyanis olyan darabok (is) színpadra kerülnek, amik például háborúval, menekültekkel és meneküléssel is foglalkoznak, mint például Edward Bond Learje vagy Olivier Kemeid Aeneis-átirata.

Ennek ellenére eddig egyetlen olyan előadást sem láttam itt, amire bárkinek azt mondtam volna – igen, na ezért megéri ide utazni. Egészen a színház iskolájának (ami egy, a nemzeti színházakra vonatkozó törvény következtében létrejött, igencsak friss intézmény már diplomás, 35 éven alatti színészek számára) bemutatójáig, melyre a Teatro di Roma Teatro India nevezetű helyszínén került sor.

Bár a diákoktól sok panaszt hallottam a szervezetlenség, fejetlenség és hasonlók okán, valamint legtöbbjüket bevallottan (és érthetően) nem is annyira az iskola, hanem a lehetséges kapcsolati tőke érdekli, eddigi tapasztalataim alapján remek lehetőségeket kapnak. Korábban írtam Oskaras Korsunovas litván rendező workshopjáról, melyen az UTE tagszínházainak fiatal, kiválasztott színészein kívül a Teatro di Roma növendékei lehettek résztvevői. Ezen túl most például zajlik egy, az Aeneis-bemutatóhoz kapcsolódó munkafolyamat, melyben a növendékek fiatal migránsokkal együttműködve keresik azt a (színházi) nyelvet, amivel júniusban kilenc napon át járják majd a város külső kerületeit, hogy megmutassák azoknak, akik a legjobban félnek a menekültektől (többek között egzisztenciális okokból), hogy kiket is rejt ez az összefoglaló és manapság sok helyen megbélyegző név.

De most vissza az előadásra! Massimo di Michele már a Korsunovas-workshop előtt is dolgozott néhány hetet a kiválasztott tíz növendékkel – ennek keretében főleg mozgásos feladatokat hajtottak végre, gyakoroltak. Dario Fo színházi nyelvéhez ugyanis ez is szorosan hozzá tartozott és tartozik, hiszen gyakorlatilag egy új színházi hagyományt teremtett rendezéseivel, írásaival, munkásságával. A próbákon a későbbiekben is nagy szerep jutott a mozgásnak, az erőnlétnek – szinte minden alkalom előtt komoly bemelegítéssel, gyakran edzéssel kezdtek: fekvőtámaszokkal, futással és erőnléti, valamint táncos gyakorlatokkal.

Az előadás kezdete is a fizikai színház nyelvén fogalmaz – a diákok például egy, az improvizációikra épülő koreográfián keresztül fogalmazzák meg, mit is jelent belehalni a munkába (ezúttal elvont értelemben, például a monotonitás által).

A darab alapvetően egy színház a színházban helyzetet tár elénk. A szereplők már nem tudják, hogyan hívják fel a hatóságok és a kormány figyelmét problémájukra, jelen esetben a munkahelyi halálok számára. Túl a tüntetéseken, sztrájkon és minden lehetőségen, úgy döntenek, új dologgal próbálkoznak: egy színházi előadással. Az előadás pedig mi másról is szólhatna, mint „kedves” főnökük temetéséről, ezáltal haláláról…

Az alaphelyzet mélységesen szatirikus, a szerepek egytől egyig karikatúrák, a dühkitörésektől fulladozó özvegytől kezdve a butácska, de jóakaratú amerikai orvoson át a homoszexuális hajlamokkal küzdő papig. A közönség dől a nevetéstől, a kormány tagjai is megjelennek (majd néhány szelfi és semmitmondó megjegyzés után le is lépnek), a humor és a játék mindent felülír egészen addig a pillanatig, amíg a színészek ki nem mondják: ez nem játék, az előadásban elhangzó minden adat, mint például hogy kétóránként meghal valaki a munkahelyén, valós.

Erős anyag maga a dráma is, ízig-vérig olasz, helyt ad a commedia dell’arte hagyomány által megkövetelt poénoknak, improvizációknak, tele van az olaszoknak ismerős, aktuális és viccesen megfogalmazott utalásokkal. Massimo di Michele rendezése azonban olyan színházi nyelvet rak a néző elé, hogy még akkor is nevetve-töprengve nézi végig a hetven percet (a remek átdolgozás következménye), ha nem feltétlenül ért mindent, ami a színpadon elhangzik. A kezdő, pop zenére „eljárt” koreográfia párja zárásként egy érzékeny, lírai kettős Arianna Pozzoli és Federico Benvenuto előadásában, ami akár egy kortárstánc-produkcióban is megállná a helyét. Közben az előadás tele van tűzdelve különféle poénokkal, például a közepén a szerető egyszer csak popdívaként jelenik meg előttünk, végigtáncolva (a többiekkel együtt) egy teljes videoklipet, majd belépője után, még mindig egy díva mosolyával, felolvassa a jelentést az elmúlt órában történt balesetekről. A karikatúra-karakterek minden egyes mozdulata, grimasza hajszálpontosan kitalált és begyakorolt, ide értve a címben említett „segges” vagy ez esetben is inkább „szellentős-poénra” épülő jelenetet is, melynek lényege, hogy vajon honnan jön a szag, s hogy mikor marad már abba, a közönség pedig végigröhögi a grimaszoló, fulladozó színészek minden mozdulatát.

Az előadás legkiemelkedőbb jelensége ugyanis a színészi jelenlét – a színészeké, akik végre ott vannak, ahol lenni akarnak, a színpadon, ami most az övék, ők pedig ezt láthatóan mélységesen élvezik és tisztelik. Minden figyelmüket, erejüket ebbe a hetven percbe összpontosítják, irtózatos energiával, koncentrációval vannak jelen, és jól láthatóan olyan játékörömmel, ami a nézőket is magával ragadja.

 

Dario Fo: Il funerale del padrone

a Scuola di Teatro e Perfezionamento Professionale del Teatro di Roma színészeivel:

Antonio Bannò

Dario Battaglia

Federico Benvenuto

Luisa Borini

Edoardo Coen

Mariasilvia Greco

Alessandro Minati

Arianna Pozzoli

Silvia Quondam

Fabio Vasco

 

Rendezőasszisztens: Gabriele Zecchiaroli

 

Rendező: Massimo di Michele

 

Teatro di Roma/ Teatro India

2017. április 28-30.

 

Fotó: http://www.teatrodiroma.net/

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés