bezár
 

irodalom

2017. 05. 17.
Noé bárkájában
Inkognitó 3 in 1. Kötetbemutató, kiállítás, koncert (2017. május 9. Trafó)
Kiss Tibor Noé Inkognitó című kötetének megjelenése a kortárs irodalom egyik legizgalmasabb bemutatkozása volt néhány éve, írja a Trafó Inkognitó 3 in 1 című programjának ajánlója.

A kereken száz percre szabott műsor magában foglalta az első ízben a Kalligramnál, 2010-ben, majd tavaly a Magvetőnél új kiadást megért regényről szóló beszélgetést Németh Gáborral, a regény világához kapcsolódó képzőművészeti alkotásokból válogatott tárlatot (melyet Bartók Imre nyitott meg), valamint az önmeghatározása szerint szecesszionista punk-rockot játszó Gustave Tiger koncertjét. Túl azon, hogy 2014-ben, immáron a Magvetőnél megjelent Kiss Tibor Noé második kötete is, Aludnod kellene címmel (és a kiadói stratégia miatt logikusnak tűnik az első munka új kiadása), adódik a kérdés, hogy mennyiben lett más az Inkognitó fogadtatása? Mit jelent hét év egy regény, mit egy író és mit a magyar kulturális nyilvánosság számára? Voltaképpen erre kereste a választ Németh Gábor íróval folytatott rövid beszélgetésében Kiss Tibor Noé.

Hét évvel ezelőtt szinte megkerülhetetlen volt az, hogy az Inkognitó-t pont annyira regénynek, fikciónak olvasták, mint amennyire egy transznemű személy „előbújása” dokumentumának. Bárhogyan is van, a regény fogadtatása elválaszthatatlan környezetétől, s bizony a 2000-es évek politikai atmoszférája (a máig tapasztalható manifeszt nőgyűlölet, az LMTBQIA-közösségek, a hajléktalan és mélyszegénységben élő emberek nyílt megvetése stb.) nem kedvezett annak, hogy ez az irodalmi szöveg irodalmi szöveg tudjon maradni. A közélet gügyögő egyszerűsége és egyre gyakrabban nyílt erőszakossága nem igazán tette lehetővé azt, hogy megjelenése pillanatában az Inkognitó-t ne politikai dokumentumként olvassa a közönség egy része. Mint Kiss Tibor Noé elmondta, ez nemcsak a kötet korai recepcióját, de saját írói szerepét is kijelölte a nyilvánosságban: szándékán kívül egy időre – talán a 2016-os nevezetes Pride-megnyitóig – ő lett a transzneműek szószólója. A média kulturális logikája szerint elsősorban transznemű lett, s csak másodsorban – ha egyáltalán – író. Egy hónapja egy hosszú és meglehetősen kínos beszélgetésben a riporter a vécéhasználatától, a focin keresztül a családi erőszakig mindenről kérdezte Noét – kivéve a regényeiről. Innen nézve teljesen konzekvens, hogy Németh Gábor nyitókérdésére azzal reagált, hogy ezt a helyzetet egészen egyszerűen: unja. Nem transznemű író szeretne lenni, hanem magánéletében transznemű, foglalkozását tekintve pedig író. Ezért a korábban megjelent beszélgetésekhez képest sokkal több szó esett a regénypoétikáról, az írói módszerről és a saját elbeszélői hang megtalálásáról, valamint a képszerű, fotografikus atmoszférateremtésről. A feszes ritmusú program miatt a beszélgetést mintegy háromnegyed óra után le is kellett zárni.

Következett az est második része, az Inkognitó tematikájához kapcsolódó vagy a szerzőhöz közel álló, felkért művészek (kiállító művészek: Balogh Tünde, Biacsics Renáta, Bodor Anikó, Csató Csenge, Győrffy László, Losonczy István, Maros Lili, Ódor Bence István, Szüts Miklós, Vojnich Erzsébet) képeiből összeálló alkalmi kiállítás, melyet Bartók Imre nyitott meg. A szöveg a regény címében, valamint a portréábrázolásokban rejlő értelmezési lehetőségeket hozta mozgásba, nevezetesen az arc, az én, a másik, a szerepek, a titkok megmutatásának vagy éppen elrejtésének tétjét; többször utalt Görföl Balázs pécsi vernisszázsára, mely inkább a szöveg és a képek közötti hangulati analógiákra (bensőségesség, szorongás, kitettség, sebzettség) helyezte a hangsúlyt. Bartók Imre megnyitóját és a Gustave Tiger zenekar kezdése közötti rövid idő adatott meg a szép számú közönségnek, hogy a kiállított képeket megszemlélje, illetve vásároljon a könyvekből. A zenekar zúzós, punk ritmusképlete, azt hiszem, kicsit az est ritmusának sűrítménye is volt egyben, s a rendelkezésére álló bő félórában a Gustave Tiger igazolta is, hogy Noé miért éppen őket kérte fel. A koncert végén az énekesnő, Szurcsik Erika megköszönte a lehetőséget.

Ahogy álldogáltunk ott, majd szépen lassan elindultunk kifelé, azon tűnődtem, hogy szinte mindenki ismert mindenkit. Túl azon, ami elhangzott, amit láttunk és hallottunk, azért volt jó ott lenni a Trafóban, mert Noé ezredszerre is önmagát „hozta”; szeretem, ahogy belebonyolódik a mondataiba, melynek végéről rendszerint egy-egy szótagot mindig leharap, hogy olykor kiveszi a beszélgetőpartner kezéből az irányítást, majd elnézést kér, hogy ezt tette, s közben kajánul mosolyog, a közönség pedig hálásan kuncog ezen. Élvezem, ahogyan felépítette ezt az írói szerepet, majd amikor a médiaszereplések szükségszerűen kilúgozták belőle azt, ami ő, és – ahogy ő maga írta nekem – „dísztransszá” akarták formálni, akkor ledobta magáról ezt a maszkot is. Kis túlzással a Trafóban Kiss Tibor Noé barátai voltak jelen. Olyan írók, művészek, zenészek, olvasók szálltak be Noé bárkájába, akiket nem egyszerűen inspirált, hatott rájuk, hanem akik – kicsit félve írom, mert nehéz hitelt érdemlően mondani – szeretik őt. Van is miért. Kiss Tibor Noé egy igaz ember. Jelenlétével segít megtartani a világot.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés