bezár
 

gyerek

2017. 06. 17.
A háború színárnyalatai
Monica Hesse: A kék kabátos lány. Tilos az Á Könyvek, 2017. (fordította: Totth Gitta)
A háború színárnyalatai Monica Hesse A kék kabátos lány című regénye 1943-ban, a németek által megszállt Hollandiában, egészen pontosan Amszterdamban játszódik, és rendkívül érzékenyen, a maga összetettségében képes ábrázolni, mit jelent egy ilyen helyzetben élni, és mit lehet - kinek-kinek a maga lehetőségei szerint - tenni.  

A 18 éves Hannekének még nagyon sokat kell tanulnia a világról, noha, mint minden ennyi idős fiatal felnőtt, meg van arról győződve, hogy ő már nagyon sok mindent megtapasztalt. A regény elején még könnyen hihetünk is neki, hiszen békében felnőtt, vagy épp most felnövő - nem feledve, hogy elsődleges célcsoportja a könyvnek mégscsak a főszereplővel azonos korosztály - európai polgárként elképzelni is nehéz, milyen lehetett háború idején, megszállás alatt 18 évesen családfenntartó lenni és feketepiaci seftelésből élni. Hanneke egy temetkezési vállalkozónál dolgozik (háború idején biztos állás), aki a megszállás következtében bevezetett jegyrendszer ilyenkor szokás szerint létrejövő "kiskapuit" kihasználva elhunytak jegyeivel üzletel. A lány egyszerre beszerző és kiszállító, akinek nap mint nap hazudoznia, alakoskodnia kell a járőröző német katonák előtt.

Noha saját bőrünkön szerencsére még nem kellett megtapasztalnunk ilyen élethelyzetet, másodlagos, főként filmekből és regényekből származó ismereteink jócskán vannak, így aztán könnyen rávághatjuk erre a történetelemre, hogy ez van, ilyen a háború, amikor megszűnnek a hétköznapi élet normális keretei, és mindenki úgy boldogul, ahogyan csak tud. Véleményem szerint azonban ahhoz, hogy a regényben ábrázolt morális problémák összetett jellegét megértsük, már itt, ezen az első ponton érdemes kicsit elidőzni, éppenséggel akár a regény esetleges iskolai feldolgozása során azt megvitatni, hogy tényleg ilyen egyszerűen lerendezhetjük magunkban ezt a kérdést? Ne feledjük, a lány (pontosabban a főnöke) nem jótékonykodik, nem segít, hanem üzletel. Mi van azokkal, akiknek nincs elég pénzük? Vagy ilyen ügyes ismerősük? Vagy félnek, és bizalmatlanok bárki idegent egy kéréssel felkeresni?  Az emberek nagyon sokféle módon reagálhatnak ugyanarra az extrém szituációra, és dőreség lenne azt gondolni, hogy háború idején ez másként lenne. 

Merthogy sem a háború, sem az ellenállás vagy az embermentés nem fekete-fehér, nem egy egydimenziós eseménysor, ahol a jók előre eldöntik, hogy jók lesznek, a rosszak pedig azt, hogy rosszak. Az 1974-es Lacombe, Lucien című film - amely igencsak provokatív alkotás volt a közösségi emlékezetben a resistance-t központi helyre tevő francia társadalomban - például azt mutatja be, hogy oly kevésen, szinte a véletlenen múlik, hogy egy paraszti kultúrából érkező 17 éves fiúból ellenálló lesz-e vagy kollaboráns. Paradox módon azonban épp akkor lesz morális súlya minden egyes apró döntésnek, mikor nagyon könnyű lenne hagyni, hadd sodorjon (el) a történelem (úgyis ez lesz a vége, de nem mindegy, hogy milyen körülmények között). 

A kék kabátos lány szereplői sem úgy állnak hozzá a helyzethez, hogy most ők hős embermentők lesznek, hanem csak azt érzik, hogy segíteni kell, és ki-ki a saját lelkialkata, bátorsága, ügyessége révén hozzátesz valami aprót (vagy nagyobbacskát) a nagy közöshöz. Van, aki biztonságos rejtekhelyet nyújt zsidó szomszédainak vagy alkalmazottainak, van aki kisgyerekeket próbál még a deportálás előtt "nevelőszülőknél" elhelyezni, vagy a gyűjtőpontban zsúfoltságban tartott embereknek élelmiszert szerezni. Van, aki titokban fényképezi az eseményeket, más iratokat hamisít. A következmények sem egységesek, akad, aki az életével fizet, mert segíteni akart, és előfordulhat az is, hogy ami egyik percben még hasznos segítségnek bizonyul, a hirtelen megváltozott körülmények között akaratlanul is veszélybe sodorhat sokakat. 

Hanneke csak egyetlen egy dolgot szeretne. Egyik ügyfele, a magára maradt Janssen néni kéri segítségét, hogy keresse meg a korábban a kamrájában bújtatott és onnan eltűnt feltűnő kék kabátos lányt. A főszereplő így kerül kapcsolatba az ellenállással (ahol első szerelme, a fronton életét vesztő Bas bátyja, Ollie is tevékenykedik), így döbben rá, hogy tulajdonképpen mi is történik körülötte, és hogy sokkal komolyabb problémák is vannak annál, mint hogy hol lehet selyemharisnyát vagy valódi kávét beszerezni. Ez a rádöbbenés azért is fontos, mert Monica Hessének sikerült valami lényegit megragadnia abból, hogyan is eshetett meg az európai polgári demokráciákban, hogy embereket szisztematikusan megfosztanak jogaiktól és megsemmisítenek mondvacsinált okokból. A megoldás épp a polgári demokratikus gondolkodásmódban rejlik, ahogyan a németek mindezt törvényileg szabályozott módon vitték véghez, és az átlagpolgár (főleg a nyugat-európai) ezt nem kérdőjelezte meg, a hétköznapi életéből vett tapasztalai alapján úgy gondolta, hogy biztos megvan annak oka, ha valaki szembekerül a törvénnyel. Hanneke - bár az átlagnál tájékozottabb fiatal lánynak tűnik, ráadásul érthető módon gyűlöli a megszállókat - először szintén nem gondolja végig a gondolatmenetet, bizonyos szinten magától értetődőnek veszi, hogy ha jön az értesítés, hogy valakinek meg kell jelennie egy gyűjtőponttá átalakított színházban, hogy aztán onnan deportálják, akkor meg kell jelennie. Akkor kezd el igazán gondolkozni a helyzetről, mikor saját szemével látja, milyen állapotok közt várják a színházba bezsúfolt emberek, hogy elvigyék őket. 

Mindazonáltal nem tudom Hannekét pozitív figurának tekinteni, számomra kellemetlen a makacskodása, hogy őt nem érdekli más, csak ezt az egy lányt akarja megtalálni, ráadásul bűntudatból, mert ő is hozzájárult ahhoz, hogy szerelme katonának jelenkezzen. Viselkedése gyakran kimondottan önzőnek és felelőtlennek tűnik az embermentő fiatalok közegében. Ugyanakkor itt megint akad egy nagyon jó kérdés, amiről érdemes vitatkozni: nagyon nagy kockázatot vállalva csupán egy ember megmentésére koncentrálni, vagy - mint ahogyan a Judith nevű lány vallja - mindig azt tartani szem előtt, hogy a lehető legkisebb rizikóval a lehető legtöbb emberen segíteni próbálni egy-egy akcióval.

Nagyon súlyos erkölcsi kérdéseket feszeget tehát a regény, de nagyon is könnyen befogadható módon. A történéseket Hanneke egyes szám első személyű elbeszéléséből ismerhetjük meg, természetesen ez is hozzátesz ahhoz, hogy a könyv könnyen beszippant a világába, lendületesen visz előre. Nem szájbarágós, nem akarja erőszakosan megmondani a tutit, hanem nagyon nyitott szöveg, ami kifejezetten késztet a helyzet átgondolására és megbeszélésére (értelemszerűen azon a vitán felül álló, megkérdőjelezhetetlen morális alaphelyzeten túl, hogy elfogadhatatlan emberek millióinak megsemmisítése). Könnyíti a befogadást az is, hogy annak a történelmi eseménysornak, amely a gázkamrák ajtaja mögött végződik, ebben a regényben az elejét látjuk, azt a stádiumot, amikor sokkal nagyobb lehetőség van cselekedni, és megvan rá a remény, hogy aki szeretne, akinek ez fontos, akár csak egy apró hétköznapi gesztussal is segíteni tud a bajba jutottakon. Ezáltal pedig benne van az az egészséges optimizmus is, hogy ha elég sokan vannak, akik segíteni szeretnének, akkor legközelebb, ha fennáll hasonló helyzet eshetősége, talán nem ugyanúgy végződik majd, mint hét évtizeddel ezelőtt. Bizonyos értelemben tehát kíméletesen mutatja be a célkorosztálynak ezt a történelmi eseményt. Nem utolsó sorban pedig azért is képes közel hozni a történetet az olvasóhoz, mivel az olyan legegyszerűbb emberi kapcsolatokon keresztül, mint szerelem vagy barátság ábrázolja a történéseket. De tisztában kell azzal is lenni, hogy - mint ahogyan korábban már említettem - háború idején egy visszautasítottsága, szerelmi csalódása miatt  elkeseredett kamaszlány butasága akár jóval súlyosabb következményekkel is járhat, mint békeidőben.  

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés