bezár
 

színház

2017. 06. 17.
Bűn, bűnhődés, katarzis
Visszapillantás a MITEM-re
Araszolok befelé a helyet foglalt nézőkkel szemben, lehuppanok, körbenézni sincs idő, kezdődik az előadás. Hirtelen jött a meghívás, a szokottnál is kevesebbet tájékozódtam a programról, a szokásosnál is kevésbé befolyásolnak ismereteim. A szerző Dosztojevszkij, a darab a Bűn és bűnhődés, a MITEM-en vagyok, a Nemzetiben, és az est hosszú lesz. Jól tettem, hogy prekoncepció nélkül ültem be: állíthatom, ez életem egyik meghatározó – ha nem legmeghatározóbb – színházi élménye volt. Nem véletlenül tartott sokáig, míg képernyőre vetettem gondolataimat.

Vásári forgatag fogad. Hangos, lüktető zenére a teljes társulat egyszerre játssza a magáét, lassan bontakozik ki, mi is történik, hová kell fókuszálni. Annyira leköt, hogy elhelyezzem térben és időben az előttem lévőket, csak fáziskéséssel esik le, nem magyarul beszélnek. Nem egy jelenetre kell tehát a kezembe nyomott tolmácskészülék, végig fordítás lesz. Nincs időm morfondírozni, hogy bírok ki öt órát fülhallgatóval a fejemen, máris beszippant a játék.

A színészek vérprofik. Mindenki elegáns. Még az aljas, az esendő, a fájdalommal teli is magabiztos eleganciával mozog. A mozdulatokat és a mondatokat mintha elemelnék, az idő tört része alatt megcsavarnák, magukba olvasztanák, majd az alkalom egyediségét árasztva, könnyeden feltálalnák. Ripacskodásnak nyoma sincs. Illetve – de! A második felvonás előtt a gárda még azt is megengedi magának, hogy „műsoron kívül”, kilépve a drámából, minket is bevonva a közönségszórakoztatásba, egy szám erejéig direkt ripacskodjon: a női szereplők lufikkal a kezükben, szexi jelmezben amolyan night clubos, erotikus táncot lejtenek (a Bűn és bűnhődés közepén!). Hogy a másik pillanatban visszakerüljenek a dosztojevszkiji világba. Mi, nézők is visszaváltunk – azonnal. Mert játszanak velünk is: ha akarják, nevetünk, ha akarják, sírunk! Mindezt olyan gyorsan idézik elő, mintha bűvész tenné, kinek nem vesszük észre a trükkjét. Pedig ez itt nem trükk, hanem A SZÍNHÁZ. Welcome to the real world!

Anyanyelvén szólal meg a regény. Szinte látom, ahogy a színészek az anyatejjel szívják magukba az orosz klasszikust. Nagyon átjön, szívig hatol a produkció. Legjobb Szonya (Anna Blinova) és Razumihin (Viktor Suraljov). A naiva pont a megfelelő finomhangolásban testesíti meg az eszményi nő egyik archetípusát; törékeny, éteri, mégis nagyon erős, legnehezebb helyzeteiben is meg tudja őrizni ártatlanságát. Hozzá köthető az egyik csúcspont (vagy a csúcspont?), mikor felolvassa a Bibliából Lázár feltámasztását. A főhős barátjában, Razumihinben tökéletessége fog meg – nem lehet rajta fogást találni. Ráadásul majdnem elviszi a show-t. Kicsit sem zavaró, hogy nem játszik alá Raszkolnyikovnak (Alexandr Polamisev), akinek kifejezetten érdeme, hogy szinte voyeur a szerepben. Szerző gyengének, befolyásolhatónak, de pozitív hősnek festette meg, és ezt mutatja kevéssé fajsúlyos, viszont annál következetesebb jelleme. Ebben szerelme, Szonya van segítségére, ő farag belőle igazi férfit. Szórakoztató faktor a vagányan gonosz, luciferes Szvidrigajlov (Dimitrij Liszenkov), ördögi lénye időtlenséget, hatalmat és bukást hordoz – mesterin. Liszenkov szinte fürdik az antihős szerepében, operettbe illő, táncoskomikus módjára vezeti a karaktert. A vége felé kissé túlrántja, de a hátborzongató hatásból ez mit sem von le. Kiemelkedő Porfirij nyomozó (Vitalij Kovalenko): szürke eminenciás, de mégsem az. A szerepek aprólékosan felépítettek, sodró a lendület elejétől a végéig, az arányok megtartottak. Akárha orvosi diagnózist állítanék föl, mely mutatja, mennyire precíz, patikamérlegen adagolt az előadás valamennyi eleme. A pontos dramaturgia nélkül ez nem menne: jókor, jó helyen történnek meg a drámai események, ez önmagában dicsérendő.  

A díszlet szemnek kellemes: modern, stilizált, letisztult és esztétikus. Érdekessége, hogy a mindennapi használati tárgyak – főleg a bútorok – egy-egy jellegzetes helyen befejezetlenek, az űrt könnyen kipótolja képzeletünk. Ahogy az épületek is csak a jelzés szintjén kapnak helyet. A jelmez jól illik a berendezéshez; hangsúlytalan, szürkés tónusú, nem köthető semelyik korszakhoz sem – filmes utópiákban látni ilyet.

A hangulat nem komor. Komoly, elgondolkodtató, megható, helyenként meglepően szórakoztató. Utoljára a Pintér Béla Társulat Titkaink című előadásán tapasztaltam hasonlót. Hogy a legkeményebb, legkomolyabb téma is – Pintéréknél a pedofília – feldolgozható kvázi szórakoztatóan. Nincs feszengés, semmi érzelmi dagonya, „csak” tiszta katarzis.

A rendező ráérzett a szentpétervári társulattal való kollaboráció lehetőségeire, és a művet hazai színpadra vitte. Érti a színészek nyelvét, a szó szoros értelmében is. Kiválóan sikerült az adaptáció. Ha helyenként tetten érhető is az érzelgősség, a koncepcióba belefér. A minőségen látszik, hogy a közös munka nemcsak olajozottan, de minden bizonnyal partnerségi alapon folyt az „érdemes művészek közt” (sokan a színészek közül az Oroszország érdemes művészei címet viselik). Érdekes lett volna nyomon követni a próbafolyamatot: a játszók mennyire alakították aktívan a darabot, mit hoztak hazájukból, és mik voltak a fontosabb rendezői instrukciók. Akárhogy is, Vidnyánszky Attila remekül teljesített – semmi sem befolyásol abban, hogy a bemutató után ezt így kijelentsem.

 

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

 

Szakértő-tolmács-fordító: Kozma András

Szereplők:

Rogyion Raszkolnyikov: Alexandr Polamisev

Pulherija Alexandrovna, Raszkolnyikov anyja: Marija Kuznyecova (Oroszország érdemes művésze)

Dunya, Raszkolnyikov húga: Vaszilisza Alekszejeva

Porfirij Petrovics, nyomozó: Vitalij Kovalenko (Oroszország érdemes művésze)

Szvidrigajlov: Dimitrij Liszenkov

Szonya Marmeladova: Anna Blinova

Szemjon Marmeladov, Szonya apja: Szergej Parsin (Oroszország érdemes művésze, Állami-díjas)

Katyerina Ivanovna, Marmeladov felesége: Viktorija Vorobjova

Razumihin, Raszkolnyikov barátja: Viktor Suraljov

Luzsin: Valentyin Zaharov

Lebezjatnyikov: Ivan Jefremov

Aljona Ivanovna, uzsorásasszony: Jelena Nemzer (Oroszország érdemes művésze)

Lizaveta, az uzsorásasszony húga: Jelena Zimina (Oroszország érdemes művésze)

Amalia Ljudvigovna: Julia Szokolova

Mikolka: Nyikolaj Belin

Kátya: Margarita Abroszkina

 

Díszlet- és jemeztervező: Marija Tregubova, Alekszej Tregubov

 

Rendező: Vidnyánszky Attila

Bemutató: 2017. április 23. Nemzeti Színház, MITEM

 

Fotók forrása: Nemzeti Színház

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés