bezár
 

zene

2017. 07. 13.
Érzelmeket szeretnék megmutatni
Interjú Orbán Borival
Sokan Édith Piaf hangi reinkarnációjának tartják, de ő a sanzonokon kívül ugyanolyan érzelmi mélységgel énekel dzsessz sztenderdet, bossanovát, népdalt is. Legközelebb a Hegykő Fesztiválon, a Szentendrei Nyári Fesztiválon és a Pozsonyi Pikniken a 60-as évek olasz slágereit is megszólaltatja a fiatal énekesnő. 

PRAE. HU: Nemrég vizsgáztál sikeresen az Etűd zeneiskolában. Most egy kicsit szusszansz, majd készülsz a programokra?

Pihengetek, de készülök is, szeretnék egy kis zenekart, amiben régi stílusú, hangulatú dzsesszt adnánk elő, kicsit a sanzonok világát is belekeverve. Van egy nagyon  friss formáció, amiben mindenféle stílusokat keverünk Csendes Péterrel, aki nem csak  fotós, de remek zenész is egyben. Tanulok minél több dalt más stílusban, nyitok más irányokba. Érdekelnek az olasz dalok, a hatvanas évek, a spanyol flamenco. A flamenco népzenei vonalakat hordoz magában, amiket én nagyon szeretek. Népdallal kezdtem, nyolcéves koromban Szvorák Katalinnál tanultam. Bár a popzenét nem annyira kedvelem, nyitok a lazább stílusok felé, mert úgy vagyok vele, hogy nem mindenki szereti a sanzont. A zenei világ is folyamatosan újul, és valamennyire alkalmazkodni kell hozzá.

PRAE. HU: Ezzel lépést tartottatok az iskolában?

Igen, különösen a modern dzsessz van már előtérben, ott is az improvizálás. Nekem az gyengeségem, a dzsesszben talán ezért is nehezebben nyílok, mert az improvizáció nagyon szabad, ugyanakkor roppantul nagy tudást igénylő dolog. Ilyen szempontból szeretem a kötöttséget. Viszont a portugál, a latin zene, a bossanova a szívem csücske, és ezeket az emberek is szeretik, még mindig. Ami még kedvelt formáció számomra, amikor népdalokat dzsesszesítve énekelek. A modern zenékbe is belevisznek latin ritmusokat, úgy gondolom, ezzel tudnék mit kezdeni. Nagyon szeretem a sanzont, de nem szeretném, ha behatárolnának. Nem úgy szeretnék ismertté válni, mint Édith Piaf hangi reinkarnációja, ahogyan sokan mondják, hanem jó volna, ha megismernék, hogy emellett még mi mindent tudok.

Orbán Bori

PRAE. HU: Megnéztem a különféle felvételeidet, mindegyik stílusba beleadod magad. Olyanok ezek, mint egy szerep?

Mindig más a hangom is. Sanzont egészen másképp énekelek, mint mondjuk egy bossanovát.

PRAE. HU: Átalakulsz lelkileg?

Hangilag is, minden szempontból. A sanzonokban nagyon sok a nazális, az orrhang, viszont amint egy bossanovát vagy valami más dzsesszt, esetleg más stílust énekelek, abban a pillanatban leveszem a nazalitást, és csak a teljes hangom kerül előtérbe, az meg megint egész mást kölcsönöz. Azt hiszik, hogy más énekel, mert alkalmazkodom mindig a stílusokhoz.

PRAE. HU: Például egy kínai dalt is énekeltél kíséret nélkül, az meg tényleg egy teljesen külön zenei világ, nekem az is nagyon tetszett!

Orbán Bori

Nagyon szeretem a népek zenéjét. Kifejezetten érdekel, egyébként, mindig is érdekeltek a népek kultúrái, ha nem énekes lennék, akkor szerintem antropológiával foglalkoznék. Nagyon érdekel a nyelvük, a zenéjük.

PRAE. HU: A Nyitott Műhelybeli fellépéseden volt egy kis beszélgetés, a családi indíttatásról is szó volt. Mondtad, hogy a szüleid hallgattak dzsesszlemezeket…

Igen, abszolút. Biztos, hogy ez hatással volt rám. A Jazz Café című lemezen például, emlékszem a kedvenc számom a Far away volt, Astrud Gilberto, remek portugál énekesnő előadásában. Nagyon nagy hatással volt rám például az a szám is, de nem csak a dzsessz sztenderdek; nyilván voltak azok is: hallgattunk Billi Holiday-t, Fitzgeraldot, dzsesszt és sanzont is, meg klasszikus zenét. A Hot Jazz Bandet apukám nagyon szereti, meg én is.

PRAE. HU: Kicsit beszélnél a családodról?

Édesapám kortárs festőművész, főleg aboriginal maszkokat fest. Kiállított már többek között Sidney-ben, Montrealban. Anyukám is képzőművész. Én nem igazán értek hozzá, rajzolok, de alapvetően nem sokat tudok.

PRAE. HU: Előnynek érzed, hogy a szüleid művészek?

Nem tudom. Néha hátrány. Érzelmileg sokkal érzékenyebbek vagyunk. Ha megnézem a két bátyámat, a nagyobbik eleve túl érzékeny, verseket ír, a kisebbik teljesen más, testépítő és most gyógytornász szakra jár egyetemre. A sport is benne van a családban, sokan voltak tornászok, testedzéssel foglalkoztak, anyai nagymamám gerelyhajító volt. A családban sokszor nagy az érzelmi túlfűtöttség.

PRAE. HU: Édith Piaf hogy jött?

Nem tudok pontosan visszaemlékezni, egyértelmű, hogy kiskoromban hallgattam, és tizenhat éves koromban már érzelmileg tudtam vele valamennyire azonosulni. Nyilván teljesen nem, mert egész más az életútja, de nagyon nagy hatással volt rám az életrajzfilm is, valahogy így beindult ez a dolog. Észrevettem, hogy tudok hasonló hangon énekelni. Ehhez azért van egy kis háttér sztori, végül is minden összecseng: gyerekkoromból az, hogy hallgattuk, aztán én a szerelmek és a film által közel kerültem hozzá. A szerelemből jött a sanzon, igazából a szerelemből mentem a szerelembe. Talán azért is tudom olyan érzelmesen előadni, mert ez az egész úgy dúl bennem! De most már az a célom, hogy ne Piafhoz hasonlítsanak, hanem teljes egészében én magam lehessek. Persze egyszerre csodálatos is, hogy hasonlítanak hozzá, de alapvetően jó, ha az ember önmaga, én Orbán Bori vagyok. Bízom abban, hogy lesznek egyénibb ötletek, most még táplálkozom azokból, akiket nagyon szeretek: Dalida, Astrud Gilberto, nyilván mind különböző műfaj, de valahol a hang, az hasonló. Azoknak az énekeseknek a dalaival szeretek azonosulni, akik hangilag hasonlóak az enyémhez, és akkor vissza tudom adni, ami a dalaikban benne van. Csak ez megint egy kicsit másolás jellegű.

PRAE. HU: Nem feltétlenül, mert a hang mellett ott van magának a dalnak a töltete. Mondtad is, hogy így tudod kifejezni az érzelmeket, a dalok által. Hiszen egy-egy dal olyan, mint egy kis dráma, és azt intenzíven meg lehet formálni. A szöveg, a zene kiegészítik egymást. Mit gondolsz erről?

Jártam francia órára, és lefordítottunk rengeteg szöveget a tanárommal, tudom, hogy mit jelentenek, de máshogy szeretném átadni az embereknek, még inkább érzelmesebben, még inkább drámai átéléssel. Ez nyilván az alkatomhoz is hozzá tartozik, de a másik oldal az, hogy szerintem az emberek nem élik meg eléggé a mélységeket. Úgy látom, hogy a világ egyre felszínesebb, mindenhonnan a felszínesség folyik – ezt magamon is nagyon jól észreveszem, én is mindent bekajálok ám, amit például az interneten látok… Szerintem fantasztikus ellenpontozás, hogy az emberek a zenében meg tudják élni azokat a mélységeket, amiket az életben már nem tudnak, vagy nem engedik nekik. A modern zene is olyan, hogy nincsenek benne érzelmek, megy az alap ritmus, egy-két akkord van az egészben, és nem akarok senkit megbántani, nincsenek karakteres énekhangok, tucathangok vannak. Kicsit hazabeszélek, de nálam ott kezdődik a hang, hogy van ereje meg mélysége. Azt látom, hogy a zenében már nincsenek átélések. Bemegy a fiatal lány meg a fiú a diszkóba, felszínesen táncolnak egy felszínes zenére és minden felszínes. Ha minden felszínes, akkor előbb-utóbb az emberek robotok lesznek, észrevétlenül. Ezért szeretnék én olyan zenét hozni, amiben mélységeket tudnak megélni. Hiszem, hogy akarva-akaratlanul, tudok hatni a hallgatóságomra, és ha már valahogy megfogtam őket, az már valami. Az emberek a zenében sem szeretnek annyira drámázni, a könnyűzene, a popzene megy, lazítani szeretnek, mindenki el akarja kerülni a gondokat, a felelősséget. Az a zene, amit csinálok, meg amit Piaf csinált, amit én elő akarok hozni, az pont erre jó, hogy a mélységeket megéljük. A két zenei világ közti különbség olyan, mintha például megnéznénk egy amerikai vígjátékot és egy akármilyen más drámát, lehet tőlem amerikai is, de igazi dráma. Én azt mondom, kell néha lazítani, de a sok ostoba vígjátéktól meg az akciófilmektől semmi nem fog történni, agresszív lesz a lelkünk vagy semmilyen, felszínes. Szerintem kellenek érzelmi mélységek, hogy tudjunk jobban, erősebben megélni dolgokat, és ebben segít ez a zene.

Orbán Bori

PRAE. HU: Nagyon nívósak a dalok, amiket énekelsz.

Igen, így van. A más műfajok felé nyitás folyamata számomra nem is könnyű, átmenetet kell képeznem, hogy önmagam is meg tudjak mutatkozni, megélhessem magamat, de közben az embereknek is örömet okozzak. Játszani kell ezzel is, nem kell, hogy annyira drámai legyen, de felszínes se. Érdekes út lesz kitapasztalni, ha rajtam múlik, a drámai műfajokat választom. Gyermekkoromban is a népdalokon belül a balladák voltak azok, amelyekben a legjobban ki tudtam fejezni magam. Szerintem nagyon sok függ attól, hogy mennyit és mit éltünk meg, milyen fájdalmakat, milyen helyzeteket és mindezt milyen lélekkel. Nagyon sok múlik a megélésen. Nagyon nem örülök neki, hogy erősebben élem meg például a kudarcokat. Próbálom is magam mindig erősnek mutatni, de rájöttem a lényegre: ez azért kell, mert a zenében át tudom adni. Legalábbis azon vagyok.

PRAE. HU: A konzervatóriumban milyen szakos voltál?

Először népi énekre jelentkeztem, aztán váltottam dzsesszre. A Váci Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam, nagyon szép éveket töltöttem ott, azután Budapesten az Etűd konzervatórium dzsessz-ének szakára jártam. Winand Gábor tanította a főtárgyat, tanított még Mészáros Tamás, majd Kanizsa Georgina. Első évben Pánczél Kristófhoz jártam hangképzésre és klasszikus énekre. Általában vele lépek fel, nagyon jól kísér, egy énekes ennél nem kívánhat többet. És még tud énekelni is, az meg végképp jó!

PRAE. HU: A színpadi megjelenés, a fellépés hogy tetszik neked?

Először népdallal léptem föl, kisgyerekként 8-9 évesen, onnantól viszonylag gyakran voltak fellépéseim, gyakran jártam versenyekre. Egyedül énekelni színpadon, bár évek óta csinálom, mégis még most is lámpalázas vagyok. De megfigyeltem, amikor a sanzonokkal, Kristóffal lépünk fel, már nem izgulok annyira. Nem vagyok túl kommunikatív, nem annyira tudok ellazulni, nyílni, de ez azért is van, mert nekem nem az a stílusom. Vannak lányok, énekesek, akik alapból rázzák magukat, mert nyitottak, persze el is kell tudniuk adni magukat, és ez jogos. Én alapvetően nem ilyen vagyok. Nem ez az alkatom, és nem is kell ilyennek lenni. Valamennyire kell mozogni a színpadon, ezzel egyetértek, de hogy mennyire, ez egyrészt zenei stílustól függ. Nyilván, akik pop-számokat meg diszkó-számokat énekelnek a könnyű műfajban, ott jól is néz ki, hogy rázzák magukat, de egy sanzon vagy egy dzsessz ballada egyáltalán nem kívánja meg.

PRAE. HU: Azt hiszem, az sem mindegy, hogy az embert ki tanítja. A zenetanulás két személy közötti zajlik, nagyon érzékeny, lelki dolog. Mi van, ha azt mondják, ne így csináld, mert ez így nem jó, te pedig úgy érzed, hogy de, igen, ez így jó?

Nagyon-nagyon nehéz, én olyan alkat vagyok, hogy a tanárokkal mindig nehézkesen jöttem ki. Nem lehet a tanároknak sem könnyű, nem érthetik meg mindenkinek a lelkét, ez egy nehéz folyamat – bár elismerem, hogy nagy szükségem van a tanításra. Azért is választottam a sanzont, mert abba nem tudtak beleszólni. A népdalt én például autentikusan éneklem, ahogy öreganyámtól tanultam, aki székely asszony.  Azért tértem át a sanzonra, mert annyi csalódás ért a népdalban, akkor váltottam dzsesszre is, úgy voltam vele, hogy mindent ösztönösen akarok csinálni. Érdekes, hogy ez az, amit az emberek a leginkább szeretnek tőlem; amit nem tanítottak, az lett a legösztönösebb és leginkább lélekből fakadó. Lehet népdalt tanítani, dzsesszt tanítani, de sanzont, azt nem, az lélek kérdése. Kell hozzá hangi adottság is, a sanzon csak egy erős hangon tud megszólalni, tudni kell használni a nazalitást, de nem is feltétlen kell, szóval ezt nem lehet tanítani. Én nem vagyok egy megrögzött franciaimádó, bármelyik stílust nagyon fogom szeretni, amelyikben ki tudom engedni a hangomat és a lelkemet. Nem szeretem egyiket jobban a másiknál, de úgy tapasztaltam, a sanzonokban jobban meg tudom élni a mélységeket, mint mondjuk egy dzsessz sztenderdben, – ezért kedvelem a dzsesszben is különösen a balladákat. A sanzon annyira kötött, erős, és hosszan kiengedett hangok vannak benne, hogy az szinte megköveteli a mélységeket. Míg a dzsessz, mégiscsak ettől a szvinges, lebegő, beates érzéstől könnyedebb; és ez teljesen jó, mert nagyon szeretem a dzsesszt, és persze, ha kell, én is énekelek könnyedebben, de jó, hogyha megélhetem és kifejezhetem a mélységeket.

PRAE. HU: Olvastam, hogy részt vettél a Max line Média Management szépségversenyen. Mit tudhatunk erről?

Végül is nem mint versenyző indultam, bár ez sokáig úgy volt, hanem mint előadó. A cég csinált nekem egy facebook oldalt, de az nem érvényes, nem az én oldalam, ha keresnek, Orbán Bori és Pánczél Kristóf néven találnak meg a facebookon.

PRAE. HU: Legutóbb a Múzeumok Éjszakáján léptetek fel a MagNet ház Belső udvarában, francia sanzonokkal s egyéb 20. századi olasz, portugál dalokkal, melyek külön-külön is gyöngyszemek, de így egyben igazi kuriózumot jelentenek. Úgy tudom, Kelecsényi László írt neked egy színdarabot. Mikor mutatjátok be?

A darab Édith Piaf életéről szól, gyerekkorától 18 éves koráig játszódik. Felolvasószínházként fogjuk előadni Tallián Mariann és Lázár Balázs színművészek közreműködésével. Én beszélek is és énekelek is a darabban. November első felében mutatjuk be az Óbudai Kulteában

PRAE. HU: A nyáron fellépsz a Hegykő Fesztiválon és a Szentendrei Nyári Fesztiválon is. Szeptember 2-án, pedig a Pozsonyi Pikniken. Mit láthat, hallhat a közönség?

A Pozsonyi Pikniken tavaly léptem fel először, nagyon sokan voltak. Kristóffal most az a tervünk, hogy nem csak sanzont énekelek, hanem például a 60-as évek olasz dalaiból is bemutatunk néhányat, mint például Patty Pravo slágereit, vagy Dalidától a Parole, parole-t. Nagyon szeretem ezt a korszakot.

 

A videót Csendes Péter készítette:

A fotókat készítették: Orbán Katalin, Harmath Vivien Vanda, Telegdy István (a szerk.)

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés