bezár
 

film

2017. 08. 01.
Menőség és naturalizmus
David Leitch: Atomszőke
Charlize Theron ultramenő kémnőként aprítja a KGB tagjait a ’89-es Berlinné rongyolódott Budapesten a korszak legvadabb popslágereire. Az Atomszőke sokat markol, s akad, amit jól meg is fog.

Minthogy a film rendezői székében ülő David Leitch exkaszkadőr a Keanu Reevest ismét mennybemenesztő, instant trash-klasszikussá nőtt John Wick társalkotójaként mutatkozott be, elkerülhetetlen volt, hogy első önállóan dirigált filmjét az „új, női John Wickként” aposztrofálják, egyrészt az analógiakeresés örök kényszere miatt, másrészt mert marketingszempontból sosem tűnik rossz ötletnek valamilyen korábbi sikerünket meglovagolni. Ám amennyire első blikkre adja magát a párhuzam, a filmet látva épp annyira egyértelművé válik már az első néhány perc után, hogy fölösleges minden további erőlködés arra nézvést, hogy egy új női hőst valamely korábbról ismert férfi filmikon utánzataként értelmezzünk.

Atomszőke

Leitch tehát nem akarta a pályaelhagyó bérgyilkos időnként szarkasztikusan a nézőre kikacsintó, repetitív hentelését újrajátszani – arra úgyis ott van nekünk a John Wick kevésbé kvalitásos folytatása –, inkább egy kicsit továbbgondolta, hogy mit lehet még kihozni egy filmből, aminek a nyilvánvaló lényege az ellen extrakúl módon történő likvidálása. Alighanem az egész projekt legszerencsésebb ötlete az a mozzanat volt, amikor a The Coldest City című képregényhez nyúltak inspirációért, a bérgyilkos sztori megismétlése helyett így kapunk egy profi MI6 ügynököt és egy küldetést a hidegháborús hangulattól pattanásig feszült, téli Berlinben. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a sztori maga inkább csak alibi, a küldetés iránt nem érzünk különösebb kötődést, holott a nyugati hatalmak és a keleti blokk ütközőzónájában tevékenykedő kémek, köztük kettős ügynökök listája releváns téma lehetne, a helyzet világpolitikai jelentőségének és az ezzel járó feszültségnek az ábrázolására egyszerűen már nem jutott sem energia, sem filmidő a kiadós akciók mellett. John le Carré-i izgalmakra tehát senki ne számítson, a forgatókönyv minimálisan igyekszik csak csavarni a történet időkezelésén, s valamilyen elemi szinten reflektálni a történtekre azáltal, hogy egy kihallgatás keretébe illeszti a visszaemlékezésként elbeszélt berlini küldetés eseményeit. A küldetés maga, de még az epilógusként felfogható utolsó jelenetek is a kémfilmek kiszámítható fordulataival operálnak, s ha néhol nem is áll össze minden részlet, azért összességében nem kombinálták túl az alapötletet, a néző gyakran kapja azon magát, hogy a szereplők előtt jár egy lépéssel.

Atomszőke

Részint a képregény alapanyag miatt, részint mert úgy tűnik, a látványba összehasonlíthatatlanul több gondolatot és kreatív energiát fektettek, mint az együgyű történetbe, az Atomszőke legnagyobb erénye a jól kidolgozott, rendkívül erős vizuális világ, mely bőven túlmutat az akciózsáner szépen koreografált verekedésekből álló spektákulum jellegén. A nyolcvanas évek végi, hidegháborús Berlin annak ellenére pazar háttérként szolgál, hogy a történelmi pillanat súlyát nem sikerül lefesteni. A kékesszürkére fényelt, fagyosan gomolygó, kelet-európai november atmoszférája szinte megborzongat, olyannyira tapintható, a keleti blokk pazar részletgazdagságban ábrázolt tárgyi környezete pedig ezen a féltekén leküzdhetetlen nosztalgiakényszert kelt a nézőben. A látványtervezőknek éppen csak egy leheletnyit kellett bekoszolni a jól megválasztott budapesti helyszíneket, hogy egy egykor büszke, most némileg fejvesztett és lerongyolódott Berlinné változzon. Egy olyan környezetté, amelyben a szerepében fürdőző James McAvoy úgy fest, mintha ide született volna – a bombanőként mindenkit felaprító Theron mellett említésre méltó teljesítmény, hogy a virtigli nyolcvanas évekbeli punkká züllött, eredetileg beépült brit ügynököt, gyakorlatilag inkább maffiamódszerekkel dolgozó, helyi kiskirályt alakító McAvoy csaknem ellopja a showt a címszereplőtől.

Atomszőke

Hollywood ügyeletes bombanőjét sem kell persze féltenünk, Theron az átkötő jelenetekben úgy vonul, mintha a budapesti belváros vértől mocskos macskakövei helyett milánói kifutó terülne el a tűsarkai alatt, az alkotók mégis meglepő fordulatot visznek az ábrázolási konvencióba: nem csupán a verekedések, hanem sok esetben Theron teste is megdöbbentően naturalista felfogásban jelenik meg a vásznon. Alighanem ettől a merész fogalmazásódtól marad az Atomszőke emlékezetes alkotás: először megnyerik az Álomgyár leggyönyörűbb nőjét a főszerepre, majd nem átallják isteni lénnyé stilizálás helyet a maga valóságában megmutatni a kémnő testét. Ezt a zsánertől szokatlan és nagyon markáns fogalmazásmódot már az expozícióban egyértelműsíti a film, amikor az arcunkba kapjuk a jeges fürdőben ülő Theron sebekkel és zúzódásokkal borított, meztelen testét. Ugyanígy a filmben az ember ember elleni küzdelem sem  valamiféle látványos és szórakoztató tánckoreográfia, hanem merő vér és fájdalom mindenki számára. Döbbenten figyeljük, ahogy a verekedők fokozatosan fáradnak, a bevitt ütések nyomán mélyről jövő, kellemetlenül öblös köhögések szakadnak fel és ultraszexi ügynöknő, és kétméteres KGB-s verőlegény egyformán kínnal tápászkodik fel a padlóról. A naturalisztikus felhangok mellett viszont a kötelezően sorjázó akciójelenetek között kapunk egy igazi stiláris gyöngyszemet is, a bravúros hosszú beállítással felvett bérházi szekvencia minden bizonnyal máris beírta magát a filmtörténetbe.

 

Atomszőke (Atomic Blonde)

Amerikai akció-thriller, 2017Rendező: David Leitch

Forgatókönyv: Kurt Johnstad

Operatőr: Jonathan Sela

Zene: Tyler Bates

Szereplők: Charlize Theron, James McAvoy, John Goodman, Sofia Boutella, Toby Jones, Eddie Marsan, Til Schweiger

Bemutató dátuma: 2017. július 27.

Forgalmazza a FreemanFilm.

Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!

Photo credit: Jonathan Prime, Universal Pictures

 

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés