bezár
 

zene

2017. 08. 12.
Füles hangulatban
Sziget tudósítás - 1. nap. 2017. augusztus 9.
Be kell vallanom, nem szeretem a fesztiválokat. Sokan vannak, meleg van, izzadok, drága a kaja, legfőképp pedig őrült sznob vagyok, és azt szeretem, ha azok, akik körülöttem préselődnek a nézőtéren, nem csak úgy arra tévedtek, nem csak oda sodorta őket a lődörgés, hanem bizony pont azért a koncertért váltottak jegyet, ezzel ellentmondásban pedig csillapíthatatlan kényszert érzek arra, hogy még véletlenül se hallgassak végig semmit sem, hanem rohanjak egyik helyszínről a másikra.

Innen pedig, lássuk be, igen nehéz nyerni, de végül sikerült, az idei első szigetnapom egész jól telt, viszonylag hamar elröppent a kint töltött közel nyolc órácska még úgy is, hogy amikor kimentem, nem nagyon tudtam még, hogy mi is érdekel.

Hogy mi történt a Sziget menedzsmenttel és a koncertszervezőkkel, azt nem tudom, tavaly ugyanis azért még ismertem a zenekarok egy részét (tavalyi tudósításaim itt, itt és itt olvashatóak), idén viszont szinte senkit. Ennyit pedig aligha öregedtem egy év alatt.

De mielőtt belemennék a koncertek bemutatásába, muszáj pár dologról szót ejteni, amik elég szorosan összefüggnek a Sziget-élményeimmel.

Az egyik, hogy bizony negyed évszázados lett a Sziget. 25. alkalommal kerül megrendezésre ez, a mára Európa nem csak egyik legnagyobb fesztiválja, de a mindenféle stílusú koncerteken kívül a csomó színházi, civil és cirkuszi programnak köszönhetően bizonyára Európa legsokszínűbbje is, de mindennek az ég világon semmilyen hangot, segget sem kerítettek a szervezők. Pedig az egész fesztivált fel lehetett volna fűzni erre a sztorira, úgy lehetett volna belerévedni az egészséges nosztalgiába, hogy közben tombol a jelen és a progresszivitás.

esernyő

Hogy mennyire későn kaptak észbe a szervezők, jól mutatja az az interjú, ami épp a Sziget első napján jött ki, s amelyben az újságírók négyszer kérdeznek rá arra, hogy miben és mikor fog megújulni a Sziget, mire Gerendai Károly és Kádár Tamás végre válaszolnak: nagyjából dunsztjuk sincs.

A másik a Szigetre jutás. A K-hídról a besétálás bár valóban göröngyös, de tökmindegy, hiszen gyalog tényleg megteszi. De a H-híd felől az autóval, biciklivel vagy – mint én – robogóval érkezők egy teljességgel vállalhatatlan, kátyús, hézagos, nagyjából nyolc féle burkolattal borított és néhány helyen teljesen sötét, ámde sűrű porfelhőben úszó úton jutnak el a valódi bejárathoz. Elképesztőnek tartom, hogy 25 év alatt egyetlen forintot sem sikerült erre a párszáz méterre költeni.

dísz

Aztán a szigeten lévő szemét. Az első nap végén olyan mennyiségű műanyag pohár borította a főbb útvonalakat, a tapsrúd party alatt kiosztott, de két perccel később már elhajigált lufikról nem is beszélve, hogy szinte lépni alig lehetett. S bár folyamatosan rótták köreiket a szemétszedő alkalmazottak, és bizonyára a második napra szép tisztaság is lett, de a megannyi, jól működő innováció mellé (isteni például a Sziget app) még simán beleférne valami olyan fejlesztés, amitől az emberek kedvet kapnak ahhoz, hogy poharaikat mondjuk visszavigyék, de legalábbis egy szemetesbe dobják. Ehhez mondjuk az sem ártott volna, ha a szemetesek nem telnek meg őrült hamar. Például egy kellemes betétdíj sokat lendítene a Sziget környezettudatosságán és a XXI. századba vetett hitemen.

Végül a vízhelyzet. Egy fél literes víz 480 Ft plusz borravalóba kerül, ami igen komoly összeg önmagában is, pláne ezen a trópusi nyáron. A nagyszínpad melletti VIP-szektorban pedig már 6-kor sem folyt minden csapból a víz, a plebsznek járó nagy zuhanyzók mellé kiállított csapokhoz ki van írva, hogy csak fogmosásra használjuk, a többi csapból pedig elég kevés van, szappan pedig sehol sincs.

Nade, most akkor jöjjön végre az, amiről egy zenei kritikának szólnia illene, ez pedig a zene.

Hello Wood

A délutánomat a Jónás Vera Experimenttel indítottam, ami annak ellenére, hogy a Nagy-Szín-Pad 2017 jelöltje is volt (szerintem semmi szüksége a JVE-nek arra, hogy tehetségkutatón mérettesse meg magát) és annak ellenére, hogy ezúttal a színpadképet elég minimálra vette, most sem okozott csalódást. Bizonyára jóval többen lettek volna a Petőfi Rádió – Telekom VOLT Fesztivál Színpadon, ha nem 16.30-kor kezd, de ez Jónás Verát cseppet sem zavarta. Ő épp úgy mozogta be a színpadot és épp úgy lelkesítette a közönséget, mintha a Royal Albert Hallban játszana, és ez teljesen rendben is van. Egy profi produkció azoknak játszik, akik ott vannak és nem azon fanyalog, hogy hányan nincsenek ott. Remélem, egyszer tényleg eljut a RAH-ba.

Tavaly az egyik legnagyobb élményem az Európa Színpad volt, szinte mindig isteni bulik voltak ott, gondoltam, most is érdemes kicsit benézni, az izraeli Lola Marsh-ra pedig egyébként is kíváncsi voltam. Útközben viszont keresztülhaladtam a Nagyszínpadon is, ahol épp a bosnyák Dubioza Kolektiv játszotta elképesztő intenzitású balkán hip-hopba oltott ska-ját. Ötödszörre mozgatták meg a Szigetet, éreztem, ahogy lüktet a Nagyszínpad alatt a föld. És bár ott csak sejtettem, hogy mintha nem csak bosnyákul, hanem angolul is énekeltek, itthon azért rájuk is kerestem, és valóban. A szövegeik legalább annyira önkritikusak, mint a klipjeik. Érdemes hát belemélyedni a munkásságukba, ha már a Sziget kimaradt.

Aztán persze azért eljutottam a Lola Marsh-ra is, de kicsit megbántam, elég sokáig hangolgattak, aztán pedig a túl cuki zenéjük sem igazán hozott lázba még annak ellenére sem, hogy az énekesnő egész ügyesen ejtette a magyar szavakat: meleg van (pedig hőmérsékletben Izrael sem viccel), köszönöm, sziasztok. Ezekre viszont szinte senki sem reagált, mintha kizárólag külföldiek lettek volna a nézők között.

Lola Marsh

Na és akkor jött a Sziget első csúcspontja. A Billy Talent. Valójában a P!nk miatt nyomultam viszonylag előre, de elég hamar kiderült, hogy megérte. A kanadai punkok bár izzadtak, mint a lovak, de olyan erős, hangos és isteni koncertet adtak, hogy azóta őket hallgatom itthon is. A vörös és fekete egyenruhába öltözött fiúk jól láthatóan élvezték a lemenő nap fényében tartott koncertet, és ennek az énekes Benjamin Kowalewitz rendre hangot is adott. Látványosan lelkes lett attól, ahogy a tömeg Pest-et üvöltött, amikor ő Budát, máskor meg miniszterelnökük, Justin Trudeau punk helytartójaként szónokolt arról, hogy mennyire fontosnak tartja, hogy "love everybody exactly the fucking same".

Arról nem is beszélve, hogy Nothing Left to Lose című dalukat a nemrég öngyilkosságot elkövető Chris Cornellnek és Chester Benningtonnak ajánlotta. Szóljon hát itt is ez a dal, szintén nekik és minden érintettnek.

Mint utóbb megtudtam, egy ideje már nem az eredeti dobosukkal játszottak, sajnos Aaron Solowoniuknak olyan súlyos lett a sclerosis multiplexe, hogy már nem vállalja a dobolást, ezért, ahogy 2016 januárja óta, most is Jordan Hastings dobolt, de olyan erővel, hogy tényleg leszakadt a fejem. Fantasztikus volt még Ian D’Sa gitáros is, aki elképesztő frizurája alatt nemhogy keményen tolta a hol punk, hol a Muse-ra hajazó riffeket, de még végig is vokálozta a koncertet. És bár Jon Gallantet, a basszusgitárost nem sűrűn mutatták a kivetítőn, tőle pedig elég messze álltam, ezért csak a belső szerveim körül éreztem azt a súlyt, amit rápakol az egyébként sem gyenge társai által játszott hangokra.

Billy Talent

Az erőt egyébként nem csak a Billy Talent adta, hanem a perzselő nap is, no meg az elképesztő embertömeg, amely a nézőtérre szorult. És nem is magamat sajnáltam igazán, aki a 178 centimmel is simán belesüppedtem az előttem álló, közel két méteres félmeztelen, puha férfitestbe, hanem a mellettem álló, meglepően alacsony családot, azon belül is főleg a 9-10 körüli kislányt, akit nyilván a P!nkre hoztak ki a szülei, s akinek a hangját bár nem hallottam, de a szájáról is le tudtam olvasni, ahogy azt mondja a szüleinek, hogy „nem kapok levegőt”. Végül a mögöttem álló orosz lánnyal megmentettük a családot, hogy aztán a P!nk alatt mi lett velük, azt nem tudom, addigra már elváltak útjaink.

Annál is inkább, mert túl sokat nem bírtam rajta maradni.

Olvastam én is, hogy milyen jó volt a koncert, de az első négy szám alatt, amiknek meglepő módon mindegyikét ismertem is, annyira késett a kivetítőn mutatott képhez képest a hangszórókból hallatszó hang, hogy meg voltam róla győződve, ez playback, de az a tavalyi Rihanna-blama után vérciki lett volna. De még ha tényleg ő is énekelt, az elején erőtlen volt és unalmas, a fő munkát pedig mintha nem is ő, hanem a rengeteg vokalista és táncos csapat végezte volna helyette.

Aztán a Bobby McGee-re összeért a hang és a fény, de egyrészt Janis Joplin nyomába kizárólag Rúzsa Maglodna képes jutni, másrészt az amerikai hippi életérzést tábortűzi fejbiccentgetéssé csúfítani elég szomorú volt, szóval egy merész lépéssel egyszerűen eljöttem a koncertről. Pedig állítólag később tényleg jó volt, sőt, P!nk még némi akrobatikával is elkápráztatta a közeget.

Mivel a nap fő attrakciója éppen az a koncert volt, ami a legkevésbé fogott meg, ezért a többi színpad erre az időre nem nagyon tervezett semmit sem, gondolván, hogy úgyis mindenki P!nket hallgat, sőt, az A38 sátor egész napra nem tervezett egy fia koncertet sem. Fura.

Így aztán némi bóklászás és pizzázást követően eljutottam a Magic Mirror sátorba, ahol éppen Gerendás Péter játszotta súgógépről olvasva a Gondolsz-e rám című dalt. Itt a bő óra minden egyes pillanata a tavaly nyáron elhunyt Somló Tamásról szólt, zsúfolásig tele is volt a sátor. Őrült megható volt hallgatni a dalokat, nézni a párás tekinteteket. 17 dal hangzott el, nem csak LGT, hanem Kex, Non-Stop és Omega dalok is, szóval tényleg a teljes Somló-életműből válogattak, fel sem sorolom az összes előadót.

Music Box

Közben néha kinéztem a Magic Mirror melletti Music Box színpadhoz is, ott ugyanis a Somló Cirqsszal párhuzamosan a Pierce Brothers játszott, az ausztrál testvérek pedig a viszonylag kicsi doboz elé elég komoly tömeget vonzottak, s mint kiderült, nem véletlenül. A popos-folkos dalok annyira jól szóltak, hogy a BIlly Talent mellett ők lettek a szerda másik nagy felfedezettjei. Persze csak nekem új együttes a Pierce Brothers, felléptek ők már jóval nagyobb közönség előtt jóval nagyobb színpadokon is, hogy most hogyhogy a Music Box jutott nekik, azt nem tudom, de mintha ők sem igazán értették volna, hiszen a honlapjukon a turnéállomások között nem is szerepel a Sziget.

De örülök, hogy Belgium és Anglia közé befért Magyarország is, a Music Boxot pedig nem érdemes sem nekik, sem nekem lebecsülnöm, biztos vagyok abban, hogy a szintén szerdai Upor András bluesa és a csütörtöki Barna Margit egy szál gitárja legalább olyan nagyot szólt, mint amilyet majd a nagy kedvencem, Alice Phoebe Loe fog szólni szombaton, vagy a szintén rajongásig imádott Ian Siegal fog majd hétfőn.

Ekkorra már hulla fáradt voltam, viszont a P!nk okozta csalódást már feldolgozva indultam hazafelé azzal, hogy azért a keretes szerkezet jegyében még elnézek a Petőfi Színpad elé, valamiért kíváncsi voltam a Majka és Curtis koncetre.

Majka és Curtis

És mitagadás, jól tettem, hogy így éreztem. A két repper nem cécózott, a színpadot telepakolták élő zenét játszó élő zenészekkel, de megtöltötték a teljes nézőteret is rajongókkal, sőt, nem elég, hogy még a nézőtér mögötti füves terület is zsúfolásig megtelt, de még az úton is mindenki őket nézte, a Belehalok szövegét pedig egy emberként üvöltötte mindenki úgy, hogy még most, írás közben is borsódzik a hátam.

Szóval Majka bár először volt a Szigeten, bizonyára lesz még.

Mert hát nincs mit tenni, Füles hangulatban érkeztem, de némi képzavarral azt mondhatom, hogy a végére összeállt a nap, Majka és Curtis pedig elvitték a showt.

Folyt. köv., legközelebb a szombati koncertekről fogok írni, no meg arról, hogy még mindig olyan finom-e a Nyárson sült röfi, mint volt tavaly.

(A képek a szerző felvételei)

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés