"Ennél zöldebb nem lesz" – mondja egy délutáni részeg a piros lámpánál, miközben mi még csak keressük az első esztergomi kocsmánkat a kettős könyvbemutató előtt. A részeg végül sértetlenül támolyog át a zebrán, és mi is találunk egy félárnyékos teraszt. Urbán Bálinttal Budapestről buszoztunk Esztergomba, ő a kora esti beszélgetés moderátora. Két beszélgetőpartnerét, Magolcsay Nagy Gábort és Peer Krisztiánt várjuk, akik a szomszédból, Nagymarosról érkeznek. Örülök, hogy Gábor meghívott, egyrészt azért, mert régen jártam erre, másrészt a többi Budapesten tevékenykedő tudósítóhoz hasonlóan általában nekem is kimaradnak az úgynevezett vidéki haknik, a kultúrházas író–olvasó találkozók, itt viszont már a párosítás is sokat ígért – akinek nincs meg az a bennfentes információ, hogy ők ketten véletlenül szomszédok lettek a Dunakanyarban, nem biztos, hogy éppen őket ültetné le egy asztalhoz.

Urbán is azzal indítja a beszélgetést a békebeli hangulatú Reanimatio Ház emeleti termében, hogy Magolcsay és Peer költészete az alanyisághoz való hozzáállásukat tekintve a kortárs líra két végpontja, de ha közös pontokat kell keresni, a nagy visszatérés mindenképpen az. Peer Krisztiáné volt a hangosabb, ahogy annak idején, huszonévesen az indulása is látványosabbra sikerült, eltűnése pedig hosszabbra. Aki csak fél szemmel is követi a kortárs irodalmi életet, ismeri a 42 című kötet történetét, hallott vagy olvasott a barátnő, Mocsár Zsófi képzőművész elvesztéséről, és tudja, hogy a kötet rejtett, belső oldalain olvashatók az ő halála után íródott versek – csak akkor tudja elolvasni őket, ha felvágja a lapokat.

Mivel néhány évvel ezelőtt készítettem egy interjút Magolcsay Nagy Gáborral, az ő sztoriját is ismertem: békés vidéki élet, különösebb kritikai visszhang nélküli bemutatkozás költőként, később fővárosi pörgés céges hétköznapokkal, majd egy szívroham, aztán a hajléktalanság. Ha az ember úgy érzi, mindenképpen alkotnia kell, de kreatív energiát a pénzszerzés árnyékolja le (vagy Gábor szavaival élve a GDP-t kell lapátolnia), fizikailag is megbetegedhet, ha pedig nem áll mögötte tehetős család, nemcsak a lakásvásárlás, de még egy szoba bérlése is komoly nehézséget okoz. A kilátástalannak tűnő helyzetből az jelentette a kiutat, hogy egy installáción kezdhetett el dolgozni, a Második ismeretlen című kötet pedig ennek a munkának a folytatásaként is értékelhető.

"A hajléktalanság lehetne a költőség metaforája" – veti közbe Peer, és visszagondol saját ifjúkorára. Miután a kollégiumból kitették, ismerősöknél aludt, vagy éppen ismeretleneknél, akikkel aznap este fröccsözött először. Korábban nem is gondolt magára társasági lényként, a kocsmázást tehát tekinthetjük akár szükségszerűségnek is – egy költő jól érzi magát akkor is, ha egész nap egyedül van, és csak a fákat meg a madarakat figyeli. Magolcsay is kívülálló volt sokáig, már ami a kortárs irodalmat vagy az irodalmi közéletet jelenti: huszonöt éves koráig nemhogy nem találkozott élő íróval, de nem is olvasott kortárs szerzőket. Innen ered a kritikához való hozzáállása is, számára ugyanis nincs különbség az átlagosnak, illetve a profinak nevezett olvasó között.

Urbán a radikalitást és az extremitást tartja még közös vonásoknak. Peer már-már parodisztikussá fokozza az alanyiságot, verseiben változtatás nélkül szerepelnek valós személyek nevei, Magolcsay viszont éppen a referenciáktól fosztja meg a szövegeit. Peer azt állítja magáról, hogy semmi újat nem talált ki, szerinte sem lehet nem referenciálisan olvasni a verseit, de örülne, ha így is önérvényűnek  tekintenék őket, Magolcsaynál viszont különválik a magánember és a költő, mivel magemberként rögeszmésen próbálja megfosztani az embereket az illúzióiktól, a költészetet viszont emelkedettebbnek tartja a valóságnál. Azért Peer sem mond el szó szerint mindent a verseiben, arra ott van a naplója, amit soha nem mutatna meg senkinek, és Magolcsay versein is nyomot hagynak a saját tapasztalatai, még ha gondosabban el is rejti őket.

Tényleg nehéz lenne tehát két ilyen távoli világot közelebb hozni egymáshoz. Magolcsay hátradől és keresztbe teszi a lábát, Peer előrehajol, a többiek szavába vág és hevesen gesztikulál. Az egyik oldalon Orpheusz siratja a halott kedvest, a másikon vizuális költemények, akrosztichonok, mezosztichonok és telesztichonok várják, hogy olvasójuk megfejtse őket. Mégis ott lóg a levegőben a közeledés, párbeszéd, az egymásra hatás lehetősége, és történik is valami, amit egy tudósítás legfeljebb megpróbálhat visszaadni, és még akkor sem lennék benne biztos, hogy ez sikerülhet, ha ismerném a jó tudósítás megírásának receptjét. Peer szerint az író magánemberként lehet náci vagy gyilkos, de íróként nem hazudhat. Azt megtette például Váci Mihály a Százhuszat verő szív című versében, vagy Oravecz Imre a Téli örömben – a szív egyszerűen nem verhet százhúszat, az MMA-tól havi kétszázezres járadékot kapó költő pedig nem írhatja le, hogy csak akkor tudja fizetni a gázszámláját, ha kikapcsolja a fűtést.

Egy jó tudósító leírná még, hogy a szerzők felolvassák néhány versüket, Magolcsay versvideót is vetít, aztán a kultúrházhoz tartozó, szemközti sörözőben folytatódik az est, legalábbis rövid ideig. Vagy csak nekem tűnik rövidnek, mindenki hamarabb indul haza, mint ahogy elképzeltem, és én is hamarabb találom magam a vasútállomáson, ahonnan az utolsó vonat helyett az utolsó vonatpótló busz visz vissza Budapestre.

Fotó: Szűr Annamária