bezár
 

irodalom

2017. 08. 30.
Élet a cukrászdán túl
JAK-tábor 2. nap
Traumatikus bezárások, notórius műhelymunkások, egotripek, lángszórók, rocksztárok, kultikus italmérések, Neoton Família, és persze sünök minden mennyiségben - ilyen volt a 29. JAK-tábor második napja.

Ha azon gondolkodtunk, hogy vajon mi fog történni az idei JAK-táborban, mindent el tudunk képzelni, rengeteg író-költő egy rakáson, mi itt a határ? Arra azonban egészen biztosan senki nem számított, hogy a balsors keze már első este lecsap ránk: futótűzként terjed a hír, hogy bezár a cukrászda. Örökre. Még az is megfordult a fejünkben, hogy ennek voltaképpen mi vagyunk az oka, ki tudja, mit néznek ki belőlünk a cukrásznénik, láthattak már ezt-azt. El is hangzott: megjött Kabai, erre bezárt a cukrászda. A hivatalos verzió persze a tulajdonosi döntés, a kezdeti sokkos állapotot elütöttük azzal, hogy ez biztos kacsa, hát miért is zárnának be, mikor egy hétig itt vagyunk, egész éves bevételt produkálva. Aztán másnap nem nyitottak ki. Az Aranypatkó sem. „Műszaki okok miatt zárva.” Mi jöhet még?

Trakt

Amíg próbáltam feldolgozni a tábor történetének legtraumatikusabb élményét, addig a rendes irodalmárok szemináriumokon ültek Németh Gábornál, Nádasdy Ádámnál és Mészöly Ágnesnél. Eddig is tervben volt, hogy be-benézek a műhelyekbe, de az aztán végképp meggyőzött, hogy amikor megkérdeztem a prózásokat, milyen is volt az első délelőtt, Bakos Gyöngyi lelkesen mesélni kezdte: „Megtudtam, hogy az elbeszélőm autista.” A lírásoknak az első napi vonatos felező tizenkettesek után most a sünök inspirálta hexameterrel kell megküzdeniük. Izgalmak izgalmak hátán.

Ebéd után összeverődtek a notórius műhelymunkások, elkezdődtek a délutáni programok. Elsőként Turi Tímea beszélgetett Nádasdy Ádámmal, rögtön egy meglepő kérdéssel indítva: „Unatkozott-e már valaha?” Persze Nádasdy nem tűnik egy unatkozós típusnak, egyértelmű volt a válasz. „És Wagner közben?” – hangzott a következő kérdés. Na, itt már nem olyan egyszerű a helyzet. Kiderült, hogy a nyelvészprofesszor egyik barátja, aki történetesen baleseti sebész – így a munkahelyi feszültségek miatt a kikapcsolódás egészen durva formáját igényli – elvitte őt a Ringre, négy egymást követő estén. „Én nem bírom a nyugalmat, mit csináljak. Az mentett meg, hogy ki volt vetítve németül és magyarul is a szöveg. Ez már igen. Itt otthon voltam. Egész jól tudok németül, figyeltem, hogy vajon ugyanazok-e a mondatok.” Ha már fordítás, természetesen szóba került az Isteni színjáték is, Nádasdy be is vallotta, hogy ez a munkája voltaképpen magamutogató tolakodás, de már Babitsé is egy „egotrip” volt, Szász Károlyt kívánta detronizálni, ő maga pedig azt gondolta, megmutatja Babitsnak, hogyan is kell ezt csinálni. Dante és Shakespeare mellett a következő pár évben újabb igen fontos szerző kerülhet fel a fordítói palettára, ugyanis a tervek között szerepel Katona József Bánk bánjának mai magyarra való átültetése, méghozzá a 200. évforduló apropóján.

„A szöveg érdekel, ami rettentően nehéz, én nem értem sokszor, hogy mi van odaírva, és ha én nyelvészprofesszorként nem értem, akkor senki nem érti.” Ugyan kockázatos lehet nyelvileg hozzányúlni egy olyan szöveghez, ami ilyen erősen bele van kódolva a nemzeti öntudatba, de néha kell egy kis botrány. A beszélgetés olykor-olykor személyesebb vizekre is evezett, Nádasdy elmesélte, mi segítette túllendülni a költészeti nehézségeken, miért éppen akkor jelent meg az első kötete, amikor. Édesapja, Nádasdy Kálmán nagyhatású ember volt, az opera igazgatója és főrendezője, de arra már nem volt elég ideje és türelme, hogy a gyerekeivel „vacakoljon.” Úgy nőttek fel, mintha arisztokrata család sarjai lennének: az anyagiakkal minden rendben volt, de az igazán intim kontaktus hiányzott. Nádasdy Ádám mégis úgy érezte, hogy az apja a veséjébe lát, ezért eszébe sem jutott megmutatni neki a verseit, pedig barátai folyamatosan biztatták a publikációra. Géher Istvánnal közölte is az Angelica kávéházban: addig nem lesz kötet, amíg az apja él. „Aznap este meghalt, mintha azt mondta volna: jó, édes fiam, miért nem mondtad, parancsolj.”

Nádasdy Ádám helyét az ifjúsági irodalom és a popkultúra szerzői vették át, egészen pontosan Dávid Ádám, Sepsi László, Kalapos Éva és Lakatos István, a beszélgetést Szekeres Nikoletta moderálta. Az első kérdés igencsak kézenfekvő, ám annál nehezebb rá válaszolni: mi is az a popkultúra? Tökéletes konszenzus persze nem volt, de Sepsi László összefoglalta a lényeget: a kultúrának az a szegmense, amelyet egy adott társadalomban egy adott időintervallumon belül a legtöbben fogyasztanak – a különböző elméletek ebből próbálnak esztétikai következtetéseket levonni, az egyik kulcskérdés pedig mindig az, hogy a könnyen dekódolható populáris kultúra mennyire jár együtt bármiféle értéktulajdonítással. A regények nyelvi síkjára rátérve Lakatos István bevallotta, hogy az utóbbi időben ritkán olvas gyerekirodalmat, mert elege lett belőle – az „enytyempentyem”, szójátékokkal teletűzdelt szövegekből kiváltképpen – , ő maga is majdhogynem véletlenül kezdett ebben a műfajban működni. Egészen pontosan két oka van annak, hogy gyerekirodalmi szövegekkel foglalkozik: ha a fantasykat a fiataloknak szánja, akkor a könyv nem hever majd a polcok alján, illetve így nem kell érfelvágós szerelemmel sem foglalkoznia. 

Az első tanács, amit Kalapos Éva a nyelvvel kapcsolatban kapott, az az volt, hogy ne azzal a gondolattal írjon, hogy gyerekek olvassák majd a könyvét. Szlenget persze használ a regényekben, de semmi olyan nem fordul elő, ami tőle idegen lenne, a legerősebb muníciót egyébként is a saját kamaszkora adja. Dávid Ádám hasonlóan gondolkodik, az ő szóhasználata sem különbözik túlságosan élesen attól, mint amit a regényeiben használ. A Millennium-expressz trilógia megírása során például arra törekedett, hogy megteremtsen egy 1896-os kamaszszlenget, de nem kísérelte meg, hogy teljes mértékig hiteles legyen, szabadjára engedte fantáziáját. A beszélgetés során óhatatlanul szóba került a káromkodások használata is, Lakatos István pedig azonnal lecsapta a labdát: szerinte a szépirodalomnak nevezett szövegekben sokkal mocskosabb megnyilatkozások vannak, mint az ifjúsági regényekben, de azt azért mégsem lehet mondani, hogy „adjatok nekem egy lángszórót, kérlek, az iskoláját!”

A programok vacsora után folytatódtak, Peer Krisztián azonnal megjegyezte, hogy rocksztárnak érzi magát: az utolsó pillanatban ért be a vonata, kocsi jött érte, mondhatni gruppival érkezett, az irodában pedig csináltak neki egy fröccsöt, mert bezárt a büfé. Magát a beszélgetést Gaborják Ádám és Nemes Z. Márió igyekezett kordában tartani több-kevesebb sikerrel, de valószínűleg senki nem lepődött meg azon, hogy Peer Krisztián valójában arról beszélt, amiről ő akart, szép nagy kerülőkkel kitérve a kérdések elől. Hát, ilyenek a rocksztárok. Új kötet ide vagy oda, a tábori hangulathoz illően mégiscsak a nosztalgiázás dominált, a múlt legmélyebb bugyraiból kerültek elő hol nyomdaképes, hol kevésbé vállalható történetek, előbb-utóbb minden válasz átfordult anekdotába. „Abban az évben, amikor Ficsku Pál írta volna a naplót, a JAK-táborok történetének legszívbemarkolóbb performanszát hajtotta végre – ami persze abból állt, hogy végig ivott és nem írt semmit –, kijött a színpadra, majd közölte, hogy családi tragédia történt. Könnyekig meghatódott azon, hogy nem írt semmit, végül azt mondta, hogy Balatonodorics.” – mesélte Peer. Odorics Ferenc elnökségének idejét ő maga is csupán elbeszélésekből ismeri, amikor elkezdett táborba járni – bevallottan önreprezentáló céllal –, már Mészáros Sándor állt a JAK élén. Peer első kötete, a Belső Robinson a JAK-füzetek sorozatban jelent meg, és bár akkor úgy érezte, hogy ezek után mindent szabad, ma már többnyire ügyetlenkedésnek látja a szövegeket. A 42-vel bizonyos szempontból ismét elsőkötetes szerző, ez pedig már sokkal visszafogottabb munka a korábbiaknál.

Nemes Z. Márió nem érzi teljes újrakezdésnek a friss verseket, meglátása szerint ezer szállal kötődnek a korábbi szövegekhez, hiszen az önanalitikus, pszichologizáló, ugyanakkor nagyon reflexív nyelvhasználat a radikálisan férfiatlanított beszélővel ugyanúgy megvan a 42-ben is, éppen úgy, akárcsak a sírás poetizálása. Emellett még hozzátette, hogy Peer beszédmódjához a Telep csoport is igen erősen kötődött, voltak úgynevezett „sűrűn olvaostt kötetek,” amiket az ember ellopott a könyvtárból, és ilyen volt a Belső Robinson is. Peert régebben sokszor összekötötték Téreyvel és Keménnyel, de saját bevallása szerint nem egyenesen levezethető a hatás, majd nevetve azt is megjegyezte, hogy Orbán János Dénes befolyása szintén igen nagy volt, ő volt ugyanis az első, aki azt mondta, hogy nem írók vannak és olvasók, hanem sztárok és rajongók. És már vissza is kanyarodtunk a rocksztár attitűdhöz, ilyen egy valamire való keretes szerkezet.

A második napot Oláh Gergely, Zeke Gyula és Németh Gábor beszélgetése zárta, Czinki Ferenc kérdezett arról a különleges expedícióról, amely A város peremén nevet viseli. A három író (Jánossy Lajost sajnos nélkülöznünk kellett a táborban) és a fényképész körbejárta Budapest kevésbé népszerű helyeit, az ott készült fotókhoz pedig kisprózák készültek, egészen pontosan 250-300 szövegről van szó. Ezek az írások gyakorta táncolnak a műfajok között, ami nem is csoda, ha az izgalmas élményanyagot nézzük. Németh Gábor még azt is megjegyezte, hogy sokszor a próza szó is kétséges, annyira más mindhármuk attitűdje, ráadásul gyakran allúziók és vendégszövegek keverednek az írásokba. „Színes szőttes az egész” – hangzik el a konklúzió. A rövid túráknak rendkívül fontos eleme Zeke Gyula csodálatos pálinkája, ahogyan az is, hogy mindig adódjon lehetőség meglátogatni azokat a kultikus italméréseket, amelyek ezeket a területeket uralják. A beszélgetést jó hangulatú felolvasások szakították meg, a végén pedig még Jánossy Lajos is bejelentkezett két videóval.

Az este ismét döcögősen indult, az el-elkapott párbeszédek azonban érdekes képet adtak a táborozók érdeklődési köréről. A lírások a házi feladat végett gondosan utánajártak a sünök életmódjának, most már én is tudom, hogy Magyarországon csak a keleti sün honos, a nőstények pedig párzáskor lelapítják a tüskéiket – remélem, ezt az információt még lesz majd lehetőségem hasznosítani. Meglett persze a közös Trónok harca nézés időpontja is, mindenki megnyugodott, több fronton is elérhető az évadzáró epizód. (Talán ennek összefüggésében kevésbé meglepő, hogy olyan mondatok is el-elhangzottak a beszélgetések során, minthogy: mi van akkor, ha kiderül, hogy megcsalt a bátyád?) Aztán L. Varga Péter páratlan énektechnikája életre hívta a bulit is: „Az én csodálatos hangomat tűzriadó esetére tartogatjuk, de beáldozom magam” – mondta, mielőtt belekezdett a Nyár van című Neoton-opusz refrénjébe. Lett végül zene is, sőt, a diszkófényeket sem kellett nélkülöznünk, Halász Rita szokásához híven uralta a táncteret, de Michael Jackson már Peer Krisztiánt is becsalogatta néhány perc erejéig. Mégiscsak úgy tűnik, hogy van élet a cukrászdán túl.

Fény

Fotó: Bach Máté

További képek a JAK Facebook oldalán

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés