bezár
 

irodalom

2017. 08. 31.
Fokozd még, Garaczi!
JAK-tábor 3. nap
Még kevéssé vagyok rutinos JAK-táborozó, de már tavaly is meglepett a szeminaristák kitartása. Nem egész nap fröccsel a kezükben lófráló írókat kell elképzelni, akik mellesleg néha beszélgetnek egy kicsit a kortárs irodalmi irányzatokról, és lejegyzetelnek pár ügyesen elkapott mondatot (hátha jó lesz majd később valamire). Kemény munka van, nem szórakozni jöttünk ide.

A hajnalig tartó kötelező teraszos beszélgetések után reggel már mindenki javában szöveget elemez, kritizál, kérdez, felolvas. Nincs apelláta, itt jelen kell lenni, ráadásul Nádasdy Ádám is könyörtelenül behajtja a házi feladatokat. A napközbeni pihenés szinte kizárt, egészen este 11-ig tartanak a programok, nem is nagyon érdemes kihagyni őket. Akárhogy számoljuk, négy-öt óra alvásnál nem jut több egy napra, hiába igyekszünk. A lelkesedés mégsem lankad, „becsöngetésre” mindenki a helyén, mintha a tegnap esti pálinkázás meg sem történt volna. Én is megkíséreltem alkalmazkodni a viszonyokhoz, ezért némi késéssel ugyan, de végül bemerészkedtem a líraszemináriumra. Igaz, a napok elteltével egyre fáradtabb arcokat látok magam körül, de Molnár T. Eszter megnyugtatott, hogy nem kell a nyúzottságon aggódni, egy költészeti műhely esetében nem elvárható, hogy frissek legyünk, minden belefér. A próza, na, az már más, az kispolgári, ott tessék kordában tartani a fel-feltörő bágyadtságot.

A szemináriumon a Lúdas Matyi első néhány hexameterének elskandálása után Petri György került a középpontba, egészen pontosan a 65 karácsonya. Örültem, hogy éppen ezt sikerült elcsípnem, hiszen ismét táplálékot kaphatott a Petri-fanatizmusom, így indul egy valamire való nap. Aztán Posta Marianna olvasott fel, méghozzá a Varrt, ami egyébként már meg is jelent a Kulter-en. A vers kapcsán némi biológiai vita is kialakult arról, hogy vajon a magzat képes-e lenyelni a magzatvizet. A nők ugyan próbálták megmagyarázni, miként is lehetséges ez, Nádasdy kétkedő tekintete azonban nem a teljes meggyőzésről árulkodott. Hogy tisztázzam magamban a kérdést, most meg is nyitottam a Google-t: mégiscsak Mariannak volt igaza. (Az ominózus verset ide kattintva tudjátok elolvasni: http://kulter.hu/2016/10/posta-marianna-versei/)

Ebéd és némi parkbéli heverészés után a Szívlapát című antológia szerzőinek beszélgetése nyitotta meg a napi programsorozatot, Fehér Renátóval, Juhász Tiborral, Vida Kamillával, illetve a kötet szerkesztőjével, Péczely Dórával L. Varga Péter beszélgetett. A Szívlapátban összesen 85 költő 150 verse szerepel, ciklusokra osztva. Ezekben a rövid szakaszokban gondos szerkesztői munkával egymásra olvashatóvá váltak a versek, egy-egy történet váza bontakozik ki minden alkalommal. A kötetben szereplő legidősebb költő a nyolcvannyolc éves Kányádi Sándor, a legfiatalabb pedig az egyetemista Vida Kamilla, jó néhány generációt magában foglal hát a versfolyam, ezért kikerülhetetlenné válik a kérdés: milyen is most a generációs életérzés? „Engem egy időben nagyon sokat foglalkoztatott, hogy miben rejlik egy generáció cselekvőképessége, és frusztrált is egy időben, hogyha körülnézek, akkor nem látom, hogy generációba tudnánk szerveződni, pedig igény lenne rá" – válaszolta Juhász Tibor, majd hozzáfűzte, hogy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. százmilliós támogatásaihoz kapcsolódó vita során látta az első lehetőséget arra, hogy mégis lehetne együtt elérni valamit. Fehér Renátó ugyancsak erre reflektált: „Az valahol  mégiscsak szimptomatikus, hogy a generációs kérdés kapcsán a huszonhetedik percben előkerül Orbán János Dénes neve, szerintem ez túlmutat önmaga jelentőségén. Ha folyamatosan kutatjuk az elmúlt pár évre jellemző generációs alaptapasztalatokat, akkor biztos, hogy azt mondhatjuk, hogy ez nekünk a Mozgó Világ betiltása.”

Rövid cigi és fröccsszünet, majd négykor a Debüttel folytatódtak a programok. Csuhai István Ferencz Mónikát, Zilahi Annát és Nagy Hajnal Csillát kérdezte frissen megjelent első köteteik apropóján. Túlzás lenne azt állítani, hogy ez volt minden idők legizgalmasabb irodalmi eszmecseréje, talán egy picit jobban lekötötte volna az ember figyelmét az egyébként többé-kevésbé tartalmas beszélgetés, ha nem végig a szövegekre, illetve azok szerkesztésmódjára helyeződött volna a hangsúly, hanem a szerzők gondolkodásmódjára. Száraz volt így, fogyaszthatóan száraz, de mégsem az igazi. Érdekes volt viszont hallgatni, ahogy a „kötetdüh” összeköti a fiatal költőket: mindegyikükben volt némi távolságtartás saját szövegiek kapcsán. Zilahy Anna például – bár mindig biztos volt benne, hogy lírával szeretne debütálni – egyre jobban elbizonytalanodott, emellett kialakult benne egyfajta dacos ellenállás, úgy látta, hogy futószalagon jöttek ki az újabb és újabb bemutatkozó művek. Ferencz Mónika hasonlóképp látta a helyzetet, még olyan elgondolása is volt, hogy írja sorra a verseket, és majd ötven-hatvanéves korában kiválogatja belőle a legjobbakat, miért is kellene folyamatosan publikálnia őket, a legnagyobbak köteteibe is sűrűn becsúszik egy-egy esetlenebb szöveg. Nagy Hajnal Csillának eleinte talán kevésbé volt ambivalens viszonya a munkájával, de már egy ideje ő is azt érzi, hogy túl sok ez, lehetett volna húzni még pár verset.

A vacsora előtti rövid szünetben néhányan elsétáltunk a kultikus platánfához, és tudom, hogy minden netnaplóban méltatják a park szépségét, lerágott csont, de hát tényleg gyönyörű, nincs mit tenni. Hozzászokni meg pláne nem lehet. Van ebben a környezetben valami különös, képtelenség kikerülni a hatását, az egymásba kapaszkodó fák alatt sétálgatva akár évtizedeket zuhanhatunk vissza az időben, a kiválasztottságtudat néha át is szivárog a jelenbe, máskor pedig egészen báró wenckheimi az életérzés, talán kicsit kevesebb zavarodottsággal. Aztán, amint belépünk a kastélyba, hétköznapibbá válik minden, a káposztás hús szaga magával hozza mindazt a szokványosságot, amit erre a pár napra otthon hagytunk.

Este hétkor aztán a vacsorakómából visszacseppentünk az irodalomba, Tompa Andreával Darabos Enikő beszélgetett legújabb regényéről, az Omertáról. „Elég rossz címadó vagyok, úgyhogy általában, ha bemondok egy címet a kiadóba, akkor azt válaszolják, hogy oké, ez a munkacíme, majd aztán meglátjuk” – kezdte Andrea, majd bevallotta, hogy ő maga is nehezen szerette meg ezt a címet, egészen a regény utolsó negyedéig nem volt benne biztos, hogy ezt így ki lehet adni. Az Omertáról, az elhallgatásról, az erdélyi környezetről minden irodalmi felkiáltójel ellenére képtelen leválasztani a szerzőt, már csak azért is, mert gyermekkorának néhány fontos helyszíne megegyezik a történetben szereplő városrészekkel, fel-feltűnik néhány Tompa is a sorok között, erős az emlékanyag, még ha pár évtizeddel későbbi is. Tompa Andrea egyébként a ’90-es években költözött el Kolozsvárról, így otthon van Budapesten és Erdélyben is, de elárulta, hogy nagyon hosszan érkezett meg ide, Magyarországra. 

„Ez nyilván lelki alkat kérdése is. Az erélyiekre inkább a volt a jellemző ekkor, hogy bezárkóztak, egymással barátkoztak, félelemben éltek, a kisebbségi érzést pedig vitték magukkal mindenfelé.” – mondta. A hetvenes évektől kezdve folyamatosan bontották Kolozsvár külvárosi részeit, ő gyerekként édesapja házának ablakából nézhette végig a pusztítást. „Mindig beleírom magunkat egy picit, néha nagyon, máskor játszadozásképpen. Az ember szeretné szétírni a saját nevét, hogy ne jelentse azt, ami vagyok, hanem jelentsen más dolgokat is.”  Az Omertában a Tompák mellett megjelennek valós történelmi-irodalmi alakok is, de a szerző sosem vállalkozna arra, hogy túlságosan is élesen rajzolja meg őket, nem szeretné megsérteni az etikai határokat. A fikció jelenti a szabadságot.

Megvallom őszintén, hogy a hungarofuturista programzárásból kimaradtam, a Mömö Ömömö helyett Halász Ritával és L. Varga Péterrel – aki egyébként tegnapra már tökélyre fejlesztette a tomportáncát – a Trónok harca évadzáró epizódjára szavaztunk. Felkészültünk a legrosszabbra, biztos most fogják elrontani, túl sok a szál, nagyok az elvárások, ebből nehéz jól kijönni, de végül a vártnál jóval kevesebbszer kellett leállítani, vagy hangosan üvölteni, hogy ez mégis hogy lehetséges, ez itt minden logikának ellentmond. És most várhatunk két évet a következő részre. 

Pulóver

„Még nem ittam elég pulóvert.” – ez volt az első mondat, amit az Alkotóházba visszatérve meghallottam. Jó újra itthon lenni. Az előző két este lassú folyása után tegnap már nem volt mese, táncolni kellett, a „dj pult” mögött Garaczi László. Igen szép ívet járt be a playlist, a Tankcsapdától kezdve Robbie Williamsen és Madonnán át eljutottunk a Hungária Isztambuljáig, amikor is Péczely Dóra felkiáltott: „Fokozd  még, Garaczi!” És fokozta. Vajon mi jöhet még ezek után?

Fotó: Bach Máté

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés