bezár
 

irodalom

2017. 09. 01.
Folyamatos extázis
JAK-tábor 4. nap
Utolsó előtti nap, már éppen kezdem megszokni, hogy minden programot végigjegyzetelek, és  a teraszos beszélgetésekben is úgy veszek részt, hogy folyamatosan színházi jelenetként látom magunkat, arra koncentrálva, hogy vajon melyik mondat húzná be a közönséget. Hol nevetnének, hol fognák a fejüket, hogy miket beszél ez, vagy hol menekülnének el sikítva. 

Ha elkapok egy találó megjegyzést, azonnal felírom, én vagyok az a lány, akinek a kezéhez nőtt a telefon, nem túl szép dolog ez. Természetesen folyamatosan hangsúlyozom, hogy figyelek minden szóra, nem ignorálok senkit, csak tudósítanom kell, 0-24-es a munkaidőm. Erre az emberek 85%-a megvádol, hogy én írom a titkos naplót. Csak az kéne még. Már alváskor sem szabadulok. Egyfolytában a táborról álmodom, egyik kép zavarosabb, mint a másik. Egyetlen jelenet van meg élesen, amikor is Molnár T. Eszter bejelenti, hogy a következő JAK-tábor New Yorkban lesz, és mindenkinek fizeti a repülőjegyét. Nem volna rossz médiumnak lenni.

Molnár T. Eszter

Nehezen indult a reggel, de fáradtság ide vagy oda, elhatároztam, hogy eminens szeminarista leszek, fél 10-kor már ott ülök Németh Gáborral szemben, semmi sem állhat az utamba. Hiába voltak izgalmasak a szövegek, néha azért el-elkalandoztam egy olyan világ felé, ahol napi tizenkét óra alvás a kötelező, de amikor előkerült Szent Fruzsina szőrös lába, azonnal felkaptam a fejem. Halász Rita összetett, művészettörténeti problémákat is tárgyaló prózájának megvitatása során olyan különös mondatok hangzottak el, amilyenekről soha nem hittem, hogy elhagyják valaki száját. Mégis, ki mondana olyanokat, hogy „magára húzza a szőrös Magdolnát”? Mármint Mária Magdolnát. Ez a tábor egyre furcsább dolgokat hoz ki az emberekből. A következő szöveg kevésbé volt provokatív, ugyanakkor a feszültség megmaradt: Harag Anita regényrészlete egy rákos anyuka életéből villant fel képeket a gyermek szeme által.

A szeminárium második felét már nem hallgattam végig, az előző szövegek keménysége épp elég megterhelő volt egy délelőttre, és egyébként is szükségem volt némi motivációs alvásra, hogy aztán frissen és üdén fejezzem be a tegnapi tudósítást.

Aztán olyan jól sikerült az a kis pihenés, hogy jó egyórás késéssel érkeztem meg az első délutáni programra. Illetve érkeztem volna, csakhogy a zongorateremben nem találtam senkit. Az Alkotóház személyzete gyanúsan hangosan porszívózott, így nem lehet beszélgetni. Körbejártam a parkot, hátha nyomra bukkanok, ennyi ember nem tűnhetett el egyszerre. Semmi. Végül úgy döntöttem, hogy beülök a könyvtársba, abból semmi baj nem lehet, így a JAK-füzetek bemutatójának utolsó tíz percére sikerült szerencsésen beesnem. Áttették a helyszínt, nekem meg persze nem volt annyi eszem, hogy megnézzem a Facebook-eseményt, van-e valami változás. Sebaj, kárpótlásként, amiért lemaradtam az első programról, megvettem magamnak Csutak Gabi novelláskötetét és Deres Kornélia Képkalapácsát.

A következő programot is a könyvtárban tartották, erről már előre megbizonyosodtam, Gaborják Ádám és Nádasdy tanár úr közös erővel megpróbált olyan teret kialakítani, hogy mindannyian elférjünk és még a menekülési útvonal is járható legyen. A tábor egyik legjobban várt beszélgetése következett, Krasznahorkai Lászlót Szegő János kérdezte. Bár az eszmecsere kevésbé volt intim és informatív, de a közbeszúrt anekdoták kellemes hangulatot teremtettek, a társadalomkritikai vonal pedig megnyitott egy elevenebb réteget is. Nem titok, hogy Krasznahorkai bázisa Berlin, ráadásul már három évtizede. Először Nyugat-Berlinben járt egy ösztöndíj révén, majd amikor ’88-ban visszajött Magyarországra, teljesen megdöbbentette az országban uralkodó mentalitás: „Nagyon komoly, értelmiségi emberek azt gondolták, hogy a rendszerváltás után valami jobb jön. Ez nem történt meg és nem is fog megtörténni, mert nem lehetséges. Mégis hogy gondolhatták azt, hogy itt egy nyugat-európai értelemben vett szabad demokratikus társadalom jön létre ugyanazokból az emberekből, akik az előző rendszert lényegében elviselték?” Elárulta, hogy a Berlini falhoz is más volt a viszonya, mint a legtöbbeknek, ő egyfajta védőpajzsként látta, ami nem ereszti át keletet, ki is ment tiltakozni a bontáskor. Németország tehát a központ, de olykor-olykor belefér némi kitekintés, így például a New York Public Library ösztöndíja is.

Krasznahorkai egy évet töltött az Egyesült Államokban, amely során elkészült a The Manhattan Project – ez volt egyébként az USA atombomba programjának neve a második világháború idején. Kezdetben nem is volt pontos elképzelése, aztán az ösztöndíjra való jelentkezéskor felnézett a könyvespolcára, és az első cím, amit ki tudott venni, Melville Mobydickje volt. Egészen pontosan egy kérdés indította el az úton: Van-e élet a Mobydick után? Arra igyekezett utalni, hogy Melville voltaképpen ezzel a címmel írta ki magát az amerikai irodalomból, a Báró Wenckheim hazatér azonban olyan fizikai fáradtságot okozott Krasznahorkainak, hogy New York-i megérkezése után nem akart semmit csinálni. A látszat kedvéért azért berendelte a témához kapcsolódó könyveket a könyvtárba. Aztán mégis el kellett kezdeni a munkát, barátja, Ornan Rotem végigfényképezte a kutatás folyamatát, már-már zaklatta az írót, hogy írjon a fotókhoz egy-egy mondatot, és tudjuk, hogy ez az egy mondat mit is jelent Krasznahorkainál. Végül megszületett a kötet, amely azokat az eseményeket mutatja be tényszerűen, amelyek elvezettek a „New York-könyv” megírásához.

Ám nem csupán Melville állt az amerikai út középpontjában, Krasznahorkai ugyanis bejárt hat államot, teljesen egyedül: „Nem ért véget a feketék drámája, hiába szabadították fel őket” – kezdte, majd később hozzáfűzte, hogy az integrálhatatlanság nem elsősorban a nagyvárosokat jellemzi, sokkal inkább a peremterületeket, ahol a nyomor feszültsége előhívja a félelmet, és azt az állatias tudatalattit, ami nem engedi szabaddá válni őket.

Vacsora után különleges program következett, Jónás Vera adott akusztikus koncertet. Az indító dal után mosolyogva meg is jegyezte, hogy Gaborják Ádám előre figyelmeztette: ez ugyan nem gyerektábor, de az első sorba senki nem fog ülni. Végül Kele Dóri mentette meg a becsületünket, utána pedig egyre népszerűbbek lettek a közeli székek. Magyar és angol dalok váltották egymást, néhány dalszövegíró neve ismerősen is csengett a közegben, a Ne felejts el például Grecsó Krisztiánhoz köthető, ennek megemlítése pedig – valószínűleg szándéktalanul hangos – női sóhajt váltott ki valakiből. Aztán hamarosan elérkezett a nap egyik legváratlanabb eseménye: a zongorateremben ülő írók egyöntetűen vonyítani kezdtek Jónás Vera kérésére. „Szeretem, ha a közönség olyan hangokat ad ki magából, mint soha, vagy legfeljebb óvodában” – mondta Vera, a táborozók pedig nem okoztak csalódást.

Nem titok, hogy nehezen, többnyire csúszással indulnak el a programok, ahogyan az sem, hogy ennek elsősorban nem a szervezés, hanem maguk a táborozók az okai. A „csak még egy cigi”-effektus hatástalanítása érdekében Gaborják Ádám cselhez folyamodott: magához ragadta a mikrofont és felolvasta a Magyarország-Lettország percről percre közvetítését az Indexről. A teraszon beszélgetők bedőltek a trükknek, azt hitték, elkezdődött a program, így előbb-utóbb szinte mindenki beszállingózott a zongoraterembe. Ezen az esetén Garaczi Lászlót nem a dj pultnál láthattuk, hanem gondosan felsorakoztatott regényei mögött. Ugyan a program neve azt sugallta, hogy a tavaly megjelent Plazmabál áll majd a beszélgetés középpontjában, azonban Berta Ádám nagyobb ívű eszmecserét tervezett, így a szerző 60. születésnapját ünneplő kötet csak néhány rövid felolvasás erejéig került a figyelem középpontjába. Az életmű áttekintése szempontjából azonban mindenképpen termékeny volt a diskurzus. Garaczi például azt tapasztalta, hogy a kritikusok azt szeretik, ha az írók következetesen hasonló hangokon szólalnak meg, nála azonban vannak zavarba ejtő kanyarok, ilyen például a Wünsch híd. Saját bevallása szerint nem ő törekszik a változásra, a történet formálja meg önmagát. Esetében szöszmötölős, építkezős alkatról van szó, aki először felhordja az alapanyagokat, majd azokat rakosgatja hosszú időn át, így a regényírás egyszersmind szobrászkodássá is válik. A lassú munka néha elképesztő adatokat eredményez, egy mindössze száz oldalas regényt hét évig írt, ami körülbelül napi hat szót jelent. Mindemellett többször is hangsúlyozta, hogy bár az unalomfóbia révén a beszédmódja igen változatos, a motívumhasználat ugyanakkor rendkívül következetes. Különös figyelmet fordít például az emlékezés technikájának megragadására, a felnövés problematikájára és arra, hogy vajon mit is jelenthet maga az írás. A hamarosan megjelenő Hasadásban is visszatérnek a főbb motívumok. A Lemur-könyvek folytatásában Garaczi Lászlónak hívják a főszereplőt, ugyanakkor semmi köze a szerzőhöz, így a biográfia felől lehetetlen lesz majd értelmezni. A hitelesség magából a szövegből fakad, nem pedig külső adatokból. Végül Berta Ádám rákérdezett az író táborozós-fesztiválozós élményeire is, Garaczi pedig folyamatos extázisként definiálta a JAK-táborokat: „Egyik korszak jobb, mint a másik.” A Szigetnél azonban egyértelmű a leszállóág, kezdetben ugyanis úgy érezte, hogy valódi mesevilágba cseppent a fesztivál idejére, egy olyan helyre, ahol nincs sem rivalizálás, sem harag, ráadásul fantasztikusakat lehet bulizni az óbudai fák alatt. Ez az utóbbi időszakban megváltozott, átalakult egy vurstlivá, egy szórakoztatóipari happeningé. Ennek ellenére azonban továbbra is rendszeres fesztiválra járó, a meghasonlás végül bocsánatot nyert.

A negyedik nap végére mindenkin maximálisan eluralkodott a fáradság, a táncolni vágyók halovány reménysugara is viszonylag gyorsan szertefoszlott. „Majd az utolsó nap megőrülünk, most pihenjünk rá” – hangzott a jelszó, így a tábor ismét kitelepült a teraszra, ahol az értelmiségi témák mellett többek között előkerült a köldökszösz kialakulásának kérdésköre is. Persze eljött az a pont, amikor többen úgy érezték, hogy elég lesz, egyikük rá is szólt André Ferire: „Inkább igyál egy fröccsöt!”, mire a válasz: „Te nekem programot ne csinálj!”. André egyébként szokásához híven öntötte magából a szóvicceket, amikor pedig valaki igyekezett komolyabbra fordítani a szót és megdicsérte a szövegeit, csak ennyit felelt: „Köszönöm. Benji írja őket.”  Ha eszembe jut, hogy holnap reggel, három-négy óra alvás után ismét meg kell nyitnom a Word-öt,  arra gondolok, hogy nekem is be kellene szereznem egy saját Benjit. 

Fotó: Bach Máté

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés