Kiss Noémi új kötetében hét szöveget olvashatunk, hét utazás szubjektív perspektívájú, ám a (történeti-antropológiai) szakszerűségre, illetve az élmények „hitelességére” is különösen odafigyelő, kvázi-objektív vetületű leírását. A szövegek műfaji meghatározása zavarba ejtő és gyakorlatilag megoldhatatlan feladat elé állítja az olvasót, ugyanis eme írások ugyanannyira közel állnak a novella, az útirajz és az esszé műfajaihoz, mint amennyire el is távolodnak ezektől (na tessék: máris csak tér-metaforákat tudunk alkalmazni). A különböző műfajok kötelező elemei és bevett kliséi izgalmasan keverednek össze bennük, ám nem mindig szervülnek tökéletesen, és ebben látom eme eljárás veszélyességét: a sáv, melyen a szerző most még többé-kevésbé sikeresen egyensúlyoz, egyre keskenyebbé válhat, míg el nem tűnik egészen — de ennyit a balsejtelmeinkről és a negatívumokról.

A szerző útleírásai tanúsága szerint egyszerre utazik térben és időben: a kiemelten kezelt földrajzi eltávolodás otthonától, a „kirándulás” kiindulópontjától (mely legtöbbször egy meg nem nevezett, de könnyen azonosítható kelet-magyarországi egyetem) egyszersmind afféle (belső) időutazást is jelent: rendre visszamegy az általa nem tapasztalt múltba, hogy annak szűrőjén keresztül mutassa meg és értelmezze a jelent. A valahavolt aranykor fényében fürdeti meg azt, amit ma már alig, vagy alig se lehetne ilyennek látni: mintha valamiféle helyszínrenoválást végezne, privát víziói szerint kitöltve az időben, idő által keletkezett ilyen-olyan történelmi, társadalmi, antropológiai és szociológiai réseket, lyukakat; vagy legalábbis re-/de-konstruálná a felkeresett „hűlt helyeket”, hiszen ki is mondja: „Kelet-Európában aligha akad izgalmasabb a hűlt helyeknél” (41).

 

Kiss Noémi utazásai jellemzően az Osztrák–Magyar Monarchia keleti vidékét célozzák meg — ha nem is a Monarchia-nosztalgia mutatkozik meg az élménybeszámolókban, mégis a dualizmus korszakának dinamikus fejlődése, az akkori fénykor határozza meg elsősorban például Csernovic vagy Lemberg értelmezését és befogadását, e városok „olvasatát”. Ezzel parallel az a szászföldi utazáson tett megfigyelés, mely szerint Romániában sokkal inkább építenek az európai uniós jövőre, sokkal inkább bíznak az Unióban, mint például nálunk.

Két szöveg azonban nemcsak az úticélokat tekintve, de fokozott szubjektivitásával is erősen kilóg a többi közül, és nem érzem úgy, hogy ezzel a kötetszerkezet válna feszesebbé, sőt. Az angol iskola Gödöllőre vezet egy forgatás ürügyén, s a szerző saját nagyanyjára, a tanítónőre emlékszik vissza, ezzel párhuzamosan a helyi általános iskola „új” (azaz immár vagy harminc éves), angol gyártású panelekből összeállított épületének készültéről is szól ebben a szöveg(panel)-kollázsban. A Geográfiai ficamban pedig délre, a Vajdaságba utazik Kata (ál)nevű barátnőjével, annak szülővárosába, Zomborba, majd Szabadkára — e szöveg egyik epizódja önálló novellaként megjelent a Műút 2008009-es számában, s eme írás hangulatát is jól jelzi annak a címe: Házasságszédelgők.

 

Kiss Noémi utazásai egyszerre valós „kirándulások” és belső utak (az egyik több alkalommal megjelenő, „beszélő” nevű útitárs, DJ Zöld rendszeres feltűnése külön adalékot jelenthet), melyek során a leíró-megörökítő szubjektum érzékeny és érzéki, ugyanakkor líraiságában is „pontos” beszámolóiban voltaképp dialógusba lép a meglátogatott, látogatása közben „újjépített” helyekkel, azok majd’ minden részletét, rezgését interiorizálva.